Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Figyelő
Az Akadémiai Értesítő ez évi áprilisi számában elmélázva olvasom Voinovich Géza levelező tagnak a Farkas-Raskó-pályázatról szóló s március 27-ről kelt jelentését. Farkas-Raskó-díj... Akadémia... Közel húsz éve, hogy legelevenében élek az irodalomnak s ugyanennyi ideje vagyok újságíró, ki akaratlan is mindennap szembetalálkozik azzal, ami aznap csak némiképp nevezetes történt - de igazán nem emlékszem irodalmi eseményű napra, melynek rendjén az Akadémiával vagy az Akadémia jutalomtételeivel találkoztam volna. Sőt nem is húsz, hanem huszonnyolc év alatt alig ment végbe egyéb irodalmi esemény az Akadémiában, mint az Arany János s a Gyulai Pál kiteríttetése - s az is csak az előcsarnokában. Mikor tehát Voinovich Géza (ki különben okos, művelt, jóítéletű és jótollú író, csakhogy ilyenül sem az Akadémia révén ismeretes) - megállapítja, hogy "a kénytelenségből kiadott díjak, melyek középszerű műveket díszítenek fel az Akadémia koszorújával, s a meddő pályázatok, melyeken egy érdemesebb mű sem jelenik meg, csorbítják az Akadémia tekintélyét, mert némely hírlap s a közönség egy része úgy fogja föl ezt, mintha az Akadémia pályázat-hirdetéseinek nem volna vonzereje, elismerésének becse, s elvesztette volna vezérszerepét az irdalom terén" - mondom, mikor Voinovich ezt megállapítja, nem értem, mire építi azt a hitét, hogy "e vádnak nincs igaza". Amikor megokolja: hogy "a szépirodalmi pályázatok általában divatjukat múlták" s ennek okát a sajtó fogyasztó hatásában látja: az lehet igaz. De nem az egész igazság. Az Akadémiának, ha egyáltalában való ilyesmire, más módjainak s eszközeinek is kell lennie az irodalom vezérletére, mint a szépirodalmi pályázatok. Csakhogy ezek a módok nem jutnak eszébe, ezekre az eszközökre nem gondol. Sugallat kéne ahhoz, hogy a módokra s az eszközökre rábukkanjon s rákapjon - e sugallatot viszont csak egy adja meg: az irodalom szeretete vagy, ami ennek forrása: az irodalomra való rászületettség. Ezt pedig nem neveli emberébe sem a levelező tagság, sem a rendes tagság, sem a tiszteleti tagság. Csakúgy mint nem a gimnáziumi tanárság s nem az egyetemi tanárság. Igaz: nem adja meg az újságbírálói alkalmaztatás sem. Ám a hívatlan, az avatatlan, az élettel nem fejlődő s a fejlődéssel nem érző újságbírálót elhagyja maga mögött az irodalom, ellöki magától a közönség, kilöki magából az újság. Ellenben az egyetem vagy az Akadémia az ő választottjait rendületlenül előlépteti, vizsgadíjazza és kárpótolja, s hápogatja velük, pályázati jelentésről pályázati jelentésre, az avatatlanság s a szűkkeblűség közhelyeit. Csakis így történhetik, hogy a sajtó, minden nagy fogyatkozásai mellett vezérlő tekintélyben áll az irodalom a közönség előtt, az egyetem s az Akadémia ellenben intézményes és törvényes tolakodásával sem éri el, hogy egyáltalában tudjanak róla máskor, mintha valamelyik újság vagy újságíró úgy rúgja oldalba könyörületből, hogy hadd érezze a nyavalyás, hogy még a világon van.
Vezérszerep - kitűnő! Öt-hat esztendő óta a magyar versen, a magyar versköltészeten, sőt a magyar verselés elméletén is forradalmi átalakulás ment végbe. Azt mondhatnám, hogy nincs, de pontos vagy udvarias akarok lenni, s azt mondom, hogy alig van csak némiképp is művészszámba vehető versírónk, ki maga is többé-kevésbé s még tudtán és akaratán kívül is médiuma ne lett volna ez átalakulásnak. Vannak nagy költőink, elragadó művészeink, érdekes tehetségeink, s meglepően, könnybelábasztóan, lélekmozgatóan sokan vannak. Nemcsak magában, de a közönség s az irodalom érdeklődésben is újjászületett Magyarországon a vers; szeretet vagy gyűlölet, megértés vagy értetlenség, de páratlanul általános érdeklődés hullámozza körül; aminek másáig Vörösmartyig kell visszamenni: most megint divatja van, hogy egyesek vagy egész rendek, törekvések vagy felekezetek, a szűkebb irodalmiságon egészen kívül esőek is egy-egy költőt tekintenek prófétájuknak, egy-egy verset hitvallásuknak, egy-egy verssort a lelkük lekötöttségeit kiváltó varázsigének. S mit érez, mit mond, mit tesz ezzel szemben az Akadémia? Vigasztalódik. Voinovich Géza - még egyszer mondom, s a végén majd megmondom, miért húzom alá, hogy művelt, tehetséges s amellett fiatal ember - egyebek közt ezt jelenti a Farkas-Raskó-pályázatról: "Egyedüli figyelemreméltó vonása a pályázatnak, hogy egyetlen vers sem utánozza az irodalmunkban újabban fölmerült versíró csoport irányát, mely az eredetiség kedvéért sokszor szánt-szándékkal túlteszi magát a jóízlés határain, nem törődve a költészet lényegével s a műformák sajátságaival, csak szeszélyét követi; világos kifejezés helyett a homályban találja kedvét, kerüli a közérthető érzelmeket s meglepetésre számító különcségnek ad hangot, zeneiséget a szabálytalanságban keres s szinte új értelmet törekszik adni a szavaknak, bizonytalanul tapogatózva jelentésük körül s különös kedvvel kapcsolva össze egymáshoz nem illő fogalmakat és jelzőket. A mostani pályázatból úgy látszik, ez irány hatása egy köre marad korlátozva s korántsem általános..." Látnivaló s ismétlem: az Akadémia az "irodalmunkban újabban fölmerült versíró csoport irányával" szemben: vigasztalódik. S vigasztalását abból a pályázatból meríti, melynek pályamunkáiról a vigasztalódó bíráló maga írja meg, hogy egy sincs ezek közt, "mely jutalomra vagy csak dicséretre is érdemes volna. Még az aránylag jobbak is elcsépelt közhelyeket foglalnak versbe eszmék gyanánt hazafias érzésük a napilapok, mégpedig nagyobbrészt a vidéki napilapok vezércikkszólamaiban nyilatkozik. Még kidolgozás tekintetében sem válik ki csak egy is. Szerzőik nagyobb része nemcsak a költészet fogalmával, hanem a vers- és nyelvtan elemei szabályaival sincs tisztában". Íme az irodalom, mely a vezérlő Akadémiát felkeresi, s ez az az irodalom, mely az Akadémiát vezérlő önérzetében megtámogatja, szemben azzal az új irodalommal, szemben az új irodalommal, mely az Akadémiának semmit sem köszönhet, még számbavehető ellenségeskedést sem. Megint csak nem lehet másra gondolni, mint a kivénült komondorra, ki a húst már nem tudja bevenni, hanem a szemétdomb exkrementumait eszi. Utálat nézni.
S ha e szörnyű látványtól elfordulva harmadszor is visszafordulok Voinovich Gézához, nem azért teszem, hogy az ő értékes személyét bosszantsam, hanem hogy éppen egy értékesebb egyéniségen mutassam meg az Akadémia úgynevezett szellemének - legalábbis az irodalminak - rontását. Hogy Voinovich Géza, kivel - igaz, hogy ennek már tizenegy esztendeje - az Ambrus Zoltán s a Blaskovich Sándor "Új Magyar Szemlé"-jénél együtt dolgoztunk, s ki akkor szép reménysége volt a magyar kritikának -, hogy Voinovich ma, 1911-ben, ugyanakkor, mikor elpanaszolja, hogy "a kritika szinte elnémult irodalmunkban", maga meg olyasmit ír le kritikának, hogy "e műnek egyes részletei, főképp leírásai sikerültek; de népmesei motívumokkal átszőtt meséje sekély, nem fejlődik; előadása vontatott, tárgyához képes nem eléggé népies; sok benne az elvont elmélkedés, ami e meséhez éppenséggel nem illik s szerzőnek különben is gyönge oldala"... vagy olyasmivel bajlódik, hogy "mint az idézett részletből látható, szerző szokatlan versformával él, trocheusi lejtésű, 16 szótagos sorokkal, mintha párversenként négy keresztrímű nyolcast olvasztana össze. Ugyanily formával talán csak Gáspár Imre élt eddigi irodalmunkban. E hosszú sorok szinte az amerikai Walt Whitmann végtelen sorait juttatják eszünkbe, melyeknek különben nálunk is akadt már utánzója. Ami a gondolatot illeti, az nagyon is általánosságban marad, inkább csak megjelölése az eszmének..." - mondom: a bírálatnak ez a módja, az értékelésnek ezek a szempontjai, s hogy ezeket s az egész mai irodalom fanyalgó ellökést egy műveltebb s még fiatal akadémikus természetes kötelességének ítéli: mindez olyan felfogást mutat az akadémikusság s a konzervatívság felől, mellyel a budapesti Akadémia mögötte marad (látatlanban biztos vagyok benne) a bukarestinek is.
Igaza van Hatvany Lajosnak: nincs magyar konzervativizmus. Igaza van; imádkoznunk kéne egy magyar Brunetičre, egy magyar Vogüé, akár egy magyar Barrčs eljövetele után. S hogy éppen Brunetičre-ről van szó, a francia irodalmi, akadémiai és revü-konzervativizmus főmesteréről: itt van előttem az ő kis francia irodalomtörténete, s ennek előszavában olvasom a következőket:
"Nous voulons faire autrement que ceux qui nous ont précédés dans l'histoire: voil"ŕ l'origine et le principe agissant des changements du goűt comme des révolutions littéraires; il n'a rien de métaphysique. La Pléiade du seizičme siécle a voulu faire "autre chose" que l'école de Clément Marot. Racine dans son Andromaque, a voulu faire "autre chose" que Corneille dans son Pertharite; et Diderot, dans son Pčre de Famille, a voulu faire "autre chose" que Moličre dans son Tartufe. Les romantiques en notre temps ont voulu faire "autre chose" que les classiques. Il y en a aussi qui ont voulu faire "la męme chose" que leurs prédécesseurs, et je le sais bien! Mais justement, dans l'histoire de la littérature et de l'art, ce sont ceux qui ne comptent pas..." Ezek azok, akik nem számítanak! Bölcs szavak, arany szavak, pontos szavak - sehol rövidebben és teljesebben nem találhatja meg a Magyar Tudományos Akadémia, hogy miért nem számít a mai magyar irodalom!