Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Nagy Lajos: Ó, bár másképp lenne

Nagy Lajos: Ó, bár másképp lenne
A hídon

A nagyapám, az apám atyja beszélte el... Egyedül volt a tanyáján. A többiek már beköltöztek a városba az árvíz elől. Kora tavasz volt, a Duna már kicsapott medréből és mintegy végsőt feszültek már a védőgátak. A nagyapám egyedül maradt a tanyán éjszakára, hogy majd kora reggel ő is beballag a városba.

Egyedül volt, sok kilométernyire köröskörül, egy tanyán, egyedül egy házban, annak egy szobájában. És sercegő gyertyaláng mellett olvasott. A bibliából olvasott... Nem félt, mert erős, bátor ember volt a nagyapám... De már akkor éjjel megjött az árvíz. Átszakította a gátat és szomjún, sírva, zúgva ömölt, rohant, hogy elborítsa a szép, ártatlan síkságot...

A nagyapám, amint ott a gyertyaláng mellett olvashatott, egyszer csak valami vészes suttogásra neszelt föl. Ez az ár!... Fölállt és indult kifelé. Mikor a külső ajtót kinyitotta, majdhogy le nem ütötte lábáról a vízár. Egyszerre térdig állott a jéghideg vízben. A gyertyát elfújta a szél. Sötét volt, feketén csillogott a víz. Elindult az udvaron át az istálló felé, mert az istálló volt a legnagyobb és legerősebb épület a tanyán. Mire az istállóhoz ért, már övig vízben járt. Fölment a létrán az istálló padlására. Ott volt egész éjjel a padláson, sötétben, hidegben, vizesen, álmatlanul. Hallotta, amint egymás után robajjal, nyögve dűltek össze az épületek... Nagysokára virradt. A padláslyukon kinézett - egy épület sem állott már. Csak otromba törmelékhalmaz a helyükön. Előtte mindenfelé a végtelen, szürke, csillogó víztömeg, melyet felborzolt a síró szél. Ölnyi magas lehetett a víz, így becsülte meg a fákról... Ott állt reménytelenül a nagyapám, sehol semmi segítség. Az ég kitisztult, a nap leragyogott a szürke, hullámzó vízre és az istálló kezdett már recsegni, ingani. És a nagyapám - akkor még ifjú, erős ember, fiatal házas - most szembe nézett a halállal. S a falak fenyegetőn meg-megnyögtek.

...És ahogy most nézem a Dunát e hídról, ezt a hideg, alattomos, zöld víztömeget, eszembe jut ez az elbeszélés. Újra átélem a történetet, mint amikor meleg szobában, sok évvel ezelőtt először hallottam azt elmondani. És most élénken látom az istállót, mely egyedül áll még épségben a víztenger közepén. Látom, amint szinte meg-meginog már - és a nagyapám fenn a padláson reménytelenül vár. Látom, amint a szél apró hullámokat vet, végtelen sokat s ezek mind-mind csúsznak, kúsznak az istálló felé és körülnyaldossák a falakat, alattomosan és rémes türelemmel és készítik elő az enyészetet... Átfog a láz és valami őrült vággyal, sóváran, reszketőn, esdőn nézem a hatalmas ingó épületet, izzó szemekkel biztatom a falakt, a recsegő-ropogó tetőt, a sistergő hullámokat, mindent-mindent, az összes élettelen, értelem nélküli tárgyakat, az egyetlen vergődő, megszorult élő lény valamennyi ellenségét, hogy csak rajta, buzgón fel a munkára, még csak egy kis iparkodás, mégy csak egy kevés ingadozás - és a romok holtan temetik alá a nagyapámat... Ó, rettenetes, gonosz vágy!... még akkor nem élt az apám, még meg sem született, még meg sem is fogamzott... Ó, gonosz vágy! - de oly kevésszer voltam együtt a nagyapámmal, szinte idegenek voltunk egymáshoz... és nekem most nincs bátorságom, hogy belevessem magam ebbe a mély vízbe, ebbe a gonosz, hideg , zöld és rémes folyamba.