Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Ady Endre novellái

Szini Gyula: Révész Béla: Velük, értük

Révész Bélának ez a legújabb novelláskötete is - mint az előbbiek - minden kritikai megállapításomat, fölbukkanó észrevételeimet keresztülhúzva végeredményül egy lelkes, mély, igaz és rendkívüli tehetségű író képét tárja elém. Novelláinak bő skálájában mindig van valami, ami lenyűgözi a kritikust: egy-egy részlet, amelyet csak írónak született ember tud leírni és ezekben és ezeken felül egy művészember megalkuvástalan, nehéz és egyenes útja, amely a maga és a mások hibáin keresztül is biztosan, tudatosan halad. Ha pedig mindez föltételes dicséretnek hangzik, akkor emlékeztetnem kell az olvasót arra, hogy kritika nélkül nincs értékmegállapítás, nincs dicséret. A kritika bélyege olyan, mint a nemes fémen a "punze".

Talán nem fontos, hogy egy író hogyan vélekedik a másikról; különösen, hogy az egyik novellaíró mit tart a másikról. Hiúság és egyéb nézőpontok is önkénytelenül és akaratlanul is közrejátszhatnak ilyen vélemény kialakulásában. Az írók leginkább a kartársaik megbecsülésében vagy nem becsülésében blamálják magukat. De mégis úgy látom, hogy a Révész Béla neve körül egynémely igazságtalanság történik ebben a mi kishitű irodalmunkban. Az írásai igen népszerűek azokban a körökben, amelyek számára a "Népszava" jelenti a zászlót és a zászlóhoz fűződő álmot. A közönség nagy része elé azonban csak ritkán, ünnepies alkalomkor, bár mindig bizonyos tiszteleti helyen kerül a neve. Az író lassú, odaadó dolgozásmódjában, némiképp terméketlenségében megvan ugyan ennek a dolognak a magyarázata, de nem a mentsége. Még a felületesebb olvasó előtt is nyilvánvalóvá lesz az ő két nagy kvalitása: az emberismereten át megnemesült emberszeretet és a forrongásokon átszűrődött, nemességre törekvő stílusa. Mind a két írói képességével azokat az embereket szereti elénk állítani, akik el vannak nyomva, akik többnyire a társadalmi kasztrendszer legalján vannak, "Velük, értük" - így nevezi el novelláskönyvét. De tévednek azok, akik azt hiszik, hogy mintegy a hivatásával jár, hogy főként a proletárok életét tanulmányozza, és hogy a nyomorúság tanyáiról, a "Bas-Fonds"-ból hozza el érdekes, újonnan megvilágított alakjait és reálisan gazdag, hű leírásait, amikben az újságíró Kodak-szeme is benne rejlik. Magában az emberben, Révész Bélában, a gyöngédségében, a sorsában, a vérében van, hogy az ember annál jobban érdekli, mennél jobban szenved. "nagy dolog a részvét" - mondja a "De Profundis" börtönviselt angol költője, és ez a részvét az, amit Révész Béla egyformán érez mindenkivel szemben, akivel a sors mostohán bánt el. A perditában éppúgy meglátja a szerencsétlen, szenvedő embert, mint a ravaszul ájtatos templomi koldusban, az öreg "spiller"-ben éppúgy, mint az ál-negyvennyolcas honvédban. Mennyi szeretettel és belső élménnyel tudja elénk állítani a tüdővészes proletárt, akit a betegsegítő pénztár jóvolta hozzásegít egy kis világlátáshoz és a Révész Rembrandt-rajongásához! A rikkancsok, akik számára egy kis leány lopkodja apjának, a részeges ügyvédnek a könyveit, a sok kötetű "Rocambole" regényt, és akik közben a jövőjükről álmodnak fiús álmokat... "Ki tudja?"... Az ilyen megfigyelések csak a Révész Béla érzékeny retináján tapadhattak meg olyan eleven erővel. A gyufagyári munkásnép, amely a tengeri malac babonájában keresi ezerféle bajának az orvosságát; a tuberkulotikus család, amelynek kövében a "vörös nyúl" refrénszerűen és végzetszerűen ugrik elő; a cseléd, aki a szerelmes kis pesti inassal együtt megy a bakája után; a pesti cselédleány, akit megbolondít egy buzgó fodrász frizírozása és áldozatul esik az "ifiúrnak", aki kilopózik hozzá a konyhába; ez nem a "szürke" proletárélet, hanem annak ezerféle facette-je, amely a Révész Béla gyémántcsiszoló művészetében föl-fölvillan, érzékenyen, olykor humorosan felénk ragyog. Mélyen magalapozott világnézetet találok ebben a könyvben és sok tanulságot. Az emberismereten át akar emberszeretetre tanítani Révész "Ismerd meg tenmagadat", ez nála csaknem egyenlő a "szeresd felebarátodat" elvével. A még alakuló és fejlődő proletárköltészetnek nyilván az a leggyakrabban visszatérő hibája, hogy agresszív világnézetében minden kapitalista gazembernek és minden munkás szentnek vagy legalábbis mártírnak tűnik föl. A Révész emberismerő szemét nem kerülik el a proletárok hibái, fogyatkozásai sem, de ezeken a hibákon át figyelmezteti a társadalom elkényeztetett gyermekeit a saját hibáikra, a saját emberi mivoltukra. Ennél igazabb és demokratikusabb tanulság nem is kell. Révész novellái jóval felül vannak azon az átlagos produkción, amely német szocialista újságok tárcavonala alatt szokott jelentkezni. A magyar irodalom számára pedig pártállás nélkül nagy nyereséget jelent egy-egy könyve.