Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám · / · Bán Ferenc: Szerdától - szombatig

Bán Ferenc: Szerdától - szombatig
Regény
VIII.

Amikor egyedül maradt, az a némileg kínos, kellemetlen érzés fogta el Bethlent, amely mindenkit utolér, ha idegen lakásban egyedül marad. Míg hallotta a lépések neszét, folyton a távolodók felé nézett, azután pedig lassan oldalt fordította a fejét. Székbe ül, de kényelmetlennek találja az ülést és ezért a díványon nyújtózik végig. Feje fölött pipák sorakoznak olyan közelségben, hogy fektéből elérhette volna azokat. Az öreg tanító jutott eszébe és megfordul agyában a gondolat: hogy kedvében járjak az öregnek, jó lenne pipára szokni, de némi gondolkodás után mégis cigarettára gyújtott. Fújja maga elé a füstöt és merengőn nézi, amint a kékes gomolyag szürke foszlánnyá válik, majd pedig egészen beleoszlik a szoba levegőjébe. Gyors szippantásokkal félig elszívja a cigarettát, akkor föláll és hosszú lépésekkel járkálni kezd a szobában. Odakönyököl az ablakra és a társaság akkor ért a rácsos ajtóhoz, amikor kitekintett. Ilona fehér blúza a kapitány mellett világosodott; erre rögtön visszafordult a szobába s a cigarettát ingerülten lehajítja a pázsitra. Mormolni kezd és egyszeriben egész sereg kellemetlen érzés rohanja meg. Mit akarsz ebben a házban, mi keresnivalód van itt, mire vársz még? Mire? Nagy János! Mire? Hiszen szerelmes a vén liba! Ellentmondás támad benne: no, nem is olyan vén. Eléggé kívánatos még! Milyenek voltak a csókjai! Melege lett. Megborzongott. Csüggedten kopognak a lépései. Szabadulni akar kínos gondolataitól, ezért lapozni kezd az albumban. Alig forgat néhány lapot, már rábukkan Ilona arcképére; az album túlsó oldalán a kapitány arcképe van. Nézi a két képet és önkénytelenül felvetődik benne a kétkedéssel színezett kérdés: vajon nincs-e szándékosság abban, hogy itt is együvé kerültek? A minden körülményt gondosan fölhasználó ember határozottságával kihúzta a kapitány fotográfiáját. Nézte a kemény vonásokat; vizsgálgatja, nincs-e az arcában valami rút, ami kiábrándíthatná Ilonát, de nem talált semmi ilyest. Szemében lassan föllobban a gyűlölködés és alig tudja leküzdeni indulatait, amelyek arra ösztökélték. tépd össze. Mintha hirtelen megundorodott volna tőle, kiejti, kilöki kezéből az album lapjait: csak a hatodikon talált üres helyet s oda hirtelen begyömöszöli a kapitányt. Becsapja az album fedelét; cigarettát vesz elő s már a rágyújtásnál olyan erősen szívja, hogy szája, melle egészen megtelik füsttel és a cigaretta parázsa sziporkázó izzásba gyúlt a gyors égés miatt. Fáradtnak, megvertnek érzi magát. Legkényelmesebb helynek egy egészen kiült bőrkarosszék sötétlő ölét találja, s amint belesüpped, fájón suhan keresztül agyán: milyen kényelmes lenne itt az élet. Lábát messzire maga elé nyújtja, elfekszik, s miközben többször is más oldalára fordul, gondolkodni próbál. Tisztán látja, hogy a házasság nagy szerencse lenne reá. Színezni kezdi azt az életet, amit a hozomány átvétele után folytatna, de elmerülésébe mindig beleakaszkodik egy szó: a fénykép, a fénykép. Fénykép! Ez a szó addig-addig zavarta gondolatai rendjét, amíg megsokallta az önmagával való tusát és a kapitány fényképét a régi helyére tette vissza. Most csókolódzhattok! - gondolta dühösen, de abban a reményben, hogy rövidesen lecsillapodik; ám ezúttal más dolgok akadályozták, hogy rendszeresen gondolkozzon. Fülledtnek érezte a szoba levegőjét s mintha űznék, úgy menekült onnan.

Nem jutott még el az ajtóig, amikor szemben találta magát a visszatérő Ilonával. Rejtegető mozdulatokkal rendberángatta ruháját és magasra szállt önérzete, amikor észrevette, hogy a váratlan találkozáson elvörösödik Ilona. Ilona első szavai dadogva kerülnek ki, és ebből Bethlen világosan látja, hogy fölénybe került, s ha ügyesen használja ki előnyét, győzelemre is juthat. Karját ajánlja; Ilona habozik, de mikor Bethlen sürgeti, nem tud ellenkezni tovább. Érzi Bethlen, mint remeg Ilona karja az övén és olyan örömmel tölti el ez, hogy amikor közben az öreg tanító bárgyú hajlíthatóságára gondol, kicsúszik a száján a szó: Diadal!

- Mi az? Mit mondott?

- Semmi, csak gondolkodtam.

Megszorítja a testére simuló kart s amin a vékony szöveten keresztül megérzi a sima, puha húst, élemedő szerelmes emlékei nyomán fölforr a vére. Kevés szót váltottak útközben, s Bethlen egyszerre azt érezte, hogy lépés közben Ilona egyre távolodik tőle. Arra következtetett, hogy szűnőben előbbi fölénye és ezért azt proponálja:

- Üljünk le.

A pad éppen tíz lépésre volt tőlük s Bethlen meg sem várta, hogy Ilona üljön le előbb, hanem magához ölelte, s így kényszerítette, hogy leüljön. Ilona kirántotta magát és kitör rajta a méltatlankodás:

- De uram!

- Hogyhogy uram? Hát már nem vagy az én édesem?

- Nagyon jól tudja.

- De én nem akarom tudni; nekem jogom van hozzád!

- Ön régen eljátszotta a jogát!

Bethlen beleharapott az ajkába, ám Ilona ellenkezése csigázza, nagyobb lendülésre készteti a fantáziáját. Minta botlást követő pillanatokban, most is lázasabban dolgozik, rohanva tódul száján a szó és egyetlen pillanat alatt tisztán látva, hogy mik késztethették Ilonát a tőle való elhidegedésre, már ellenvetésekkel hozakodott elő Ilona el sem mondott vádjaira.

- Azt hiszi, azt hiszi, hogy én elfeledkeztem magáról? Azt hiszi? Mert oly soká nem adtam életjelt magamról? Ezt hiszi? Hát ilyen becstelen embernek tart engem? Nem, én küzdöttem magáért; két álló éven át, éjjel-nappal tanultam. Pihenés, szórakozás ismeretlen volt előttem, csakhogy a magam elé tűzött időre kezemben legyen a diplomám. Most megvan, de mi hasznom belőle, ha az, kiért megszereztem, nem örvend neki... Azt hiszi?... Kínok, irtózatos kínok voltak. Gyötört a vágy látni magát, de leküzdtem a szerelmem, mert féltem, egyetlen zökkenőn is felbukik a célom, a célom, ahová egyedül magáért akartam eljutni. Most elértem. És mi haszna? Vágyaimat miért kínoztam halálra? Maga is csak asszony!

- Nem igaz, amit mond, mert akkor írt volna legalább!

- Írhattam volna? És mi lett volna a levél végén? Találkozunk és akkor, akkor...

- Akkor nem hagyott volna gyötrődni engem. Maga soha meg nem tudja, milyen sóvárgással vártam hónapokon keresztül és milyen önmegaláztatások árán írtam az újabb meg újabb leveleket. Aztán elmúlt...

- És engem elfelejtett. Most már látom, hogy nagyon botor voltam. Írni kellett volna. De én azt hittem, maga tisztában van azzal, hogy úgy szeretem, mint egy életben csak egyszer szeret az ember.

- Én is azt hittem; a csalódás annál fájdalmasabb.

- Csalódás? Lássa hát be, hogy nem csalódott. Igaz, az én bűnöm, de bocsásson meg nekem. Bűnös vagyok, mert a magam szerelme azt súgta, jó lesz így. Jó lesz, ha nem írok... Kínlódni, vezekelni akartam magáért. Értse meg, kínlódni, vezekelni, hogy megérdemeljem magát. Ilona, nem szeretsz hát?

Térdre vetette magát. Igaz volt följajdulása, mert a szerelem is megéledt szívében, és mert tovasiklónak látta mindazt, amire gondtalan jövőjét alapozta. Ilona megrettent. Az áradozások elfelejttették vele, hogy Bethlen nem lehet szerelmes belé. Kitörlődött szívéből a múlt, a hosszú hónapoknak az a sok keserűsége, amely végre is valónak láttatta vele a vágyaival annyira ellenséges tényt. Szánta Bethlent, kínosan zavart volt, nem tudta, miként mondja el, hogy vége a két éven keresztül ápolt illúzióinak. Eleinte, kezdetén a hosszú vallomásnak egy-egy pillanatra föltámadt ugyan benne a kétség: vajon igaz-e mindez, de tisztánlátását elfátyolozta az asszonyi hiúság és Bethlen szavai annyi melegséget gyújtottak benne, hogy ha nem szerelmes a kapitányba, a múltat szívesen megbocsátja neki. Odanyújtotta a kezét és nem volt ereje, hogy visszavonja, amikor Bethlen ajkához emelte. Szavai, melyeket a keze nyújtása közben konstruált, lágyabbak, engedékenyebbek lettek a csók után, de a mondat kemény maradt, elutasító:

- Igazán, nagyon sajnálom, de most már késő.

- Arra, hogy szeressük egymást, soha nincs késő. Nem, nem lehet késő. Olyan emberek, akik annyira szerették egymást, mint mi szerettük egymást, nem szakadhatnak el többé. Én nem tudok lemondani rólad!

- De kell. Ha igazán szeret, nem vehet feleségül olyan nőt, aki elhidegült, aki már...

- Aki már? Mit jelent ez a szó? Hát igaz? Mást szeret?

Ilona elpirult. Tagadni akart, nem a szégyenkezéséért, nem a női szeméremért, hanem mert azt hitte, a teljes igazsággal még jobban megkínozza Bethlent. Küzdött magával és amíg hallgatott összeharapott szájjal, lelkét parázsként égette Bethlen unszolása:

- Hát mást szeret? Nem, nem hiszem. Szörnyű fizetség lenne ez gyötrődéseimért. Ez szörnyű, elviselhetetlen lenne. Hiszen ilyen tragédia még nem ért embert; elfelejtenek valakit csak azért, mert nagyon szeret, mert az emberit meghaladó módon szeret.

Ilona veszni érezni a bátorságát; szerelme-titka, amelynek elmondásától érzékenysége riasztja, mázsás teherként nehezedik a lelkére, és mintha bűntudat súlya nyomná, lehajlik a feje és a szeme olyan fényű volt, mintha minden pillanatban kitörhetne rajta a sírás. A világ összeszűkül előtte: kicsiny szűk tér mostan az egész. Néhány bokor a keskeny ösvény túlsó szélén a határ, és ezt a parányi térséget Bethlen telelehelte az izzón szerelmes szavakkal. Látása elfátyolozódik, mintha magas, magas hegycsúcsra került volna, ahonnan az alantabb úszó felhőtömegek miatt csak fölfelé, szédítő magasságba van kilátás. Szédül, ajkai megremegnek és a két keze egybekulcsolódik az ölében. Futni szeretne, s olyan borzalom fogja el, mintha halálos méreggé változna a levegő, mihelyt magába szívta. És nem képes megmozdulni. Amíg térdeit egyetlen centiméterrel odébbtolja, mintha villámbattériák szigetelnék el a világtól, olyan ütést, olyan rázkódtatást érzett egész testében. Köröttük mindenütt napfényes a táj, és ő csak azt az egyetlen sötét foltot látja, amit testük árnyéka vetít az út közepére.

Belemerült a fekete folt nézésébe és megfeszített vizsgálódása végén ijesztő impressziók rémítgették: az a te sorsod, az a fekete. Nem mert oldalt nézni; már percek óta elfordultan hallgatja Bethlen könyörgő szavait; hiába támad föl benne az ész szava, hiába erősíti magában a parancsoláshoz, uralkodáshoz szokott energiáját; Bethlen meleg csengésű szavai betolakodnak idegeibe, korbácsolják a vérét és mintha bensejében lavina áramlana, olyan átsütőnek érzi a száján kiszálló levegőt. Víziókkal telik meg a feje, elkábult agya képtelen tisztán látni többé; homályos körötte minden és mintha áttetsző, selyemfényű fátylak ereszkednének sátrat formálva nagy sokaságban föléjük. Gyöngének érzi magát; kimarad a szívverése, hideg a feje, akadozóan száll ki torkán a lélegzet, halkultan gördülnek ereiben a vércseppek és annyira fázik, mint a tűz után sóvárgó utas a pusztaság közepén. Már képtelen uralkodni magán, nincs egy mozdulatnyi ereje, s amíg szeme előtt forró levegőben szállongó, sokszínű madarak csicseregnek gyönyörű dalokat, jobbfelül fülébe duruzsol a férfi esdeklése. Érzi, a madarak felöl jön zord elhagyatottságára a megváltás, a boldogító megváltás, de dereka jobbra dől és jobbra hanyatlik a feje. Amint rádűl a férfi forróságot sugárzó testére, boldog megnyugvást érez és végtelen lassúsággal, szívében az árvíz rohamosságával dagadó kéj érzésével, amíg emeli fejét, szemeit, Bethlen diadalmas tekintetével találkozik. Egy pillanatig még, mintha az előbbi gonosz kéz űzött volna kegyetlen játékot fele, föltűnik előtte elmerültségének sugaras színű ábrándképe, egy pillanatra még a kapitány vonásait látja, de azután szertefoszlik a vízdió, mint rohannak száz irányban az apró aranyhalak, ha megriasztotta őket a pajkos gyermekkéz: Bethlen nézi őt, s amint neki tetszik, ördögi vigyorgással nézi őt. Kiveri testét a fagy és a következő pillanatban égésbe borul minden porcikája. Mintha hidegtestű békához nyúlt volna, úgy rázkódik össze és sikoltásszerűen tör ki száján a megrémült sikoltás: Nem. Nem. Fölugrik s eltakarja szemét. Vállait rázza a zokogás, amely hiába keres utat; nem talál sem a szemben, sem a torokban. A rémület elfojtott benne minden egyéb érzést, de, amily hatalmas erővel tör ki rajta, amilyen mindent elnyomó erővel telepedett meg testében, olyan rövid ideig tartott ájultságban az érzéseit. Amikor Bethlen, aki természetesen a maga javára magyarázta ezt az eksztázist, hozzáugrott és átkarolta, mintha csak jégcsapok fonódnának a teste köré. Megrázta felsőtestét, az álmából felriasztott rémültségével néz rá és ösztönszerűen nyújtja ki védelmezőn maga elé karját. Bethlen csuklóban megfogta a kezét; Ilona ingerült dobbantással fúrta be lábát a földbe és olyan energiával szabadította ki magát a szorongatásból, hogy túllendült felsőteste a földre rántja, ha nem kapja el idejében Bethlen.

- Ilonám, édes Ilonám, mi bajod?

Füleibe susogja a szavakat és visszaülteti a padra. Percekbe került, amíg Ilona ismét visszanyerte öntudatát. Lihegett, lökte magából a levegőt és úgy remegett minden porcikája, mint azé az emberé, aki huszonnégy órát dolgozott kínos, kemény munkában. Talán nem is érezte Bethlen ölelését, talán nem is hallotta az ömlengést, és csak arra tért magához, hogy az ajka forró húsát fagyasztja egy tüzes csók. Haraggal a szemében, dühösen és végtelenül gyűlölve az embert, aki árva pillanatban ilyen gazul tör reá, megered száján a szó:

- Uram! Ez túlság. Megmondtam önnek, hogy nem szeretem többé és ön orvul kihasználja a gyöngeségemet. Ez tűrhetetlen.

Az indulatos szavak meggyőzték Bethlent arról, hogy téves minden kombinációja, amit azután gondolt el, hogy Ilona belesimult a karjába. Nem tudta, mivel magyarázza az önfeledtséget; azzal is csak egy pillanatig vigasztalódott, talán a régi szerelem újjászületése volt ez; csak egy pillanatig, mert a fölháborodás haragos, durva hangja meggyőzte arról, hogy illúziókban ringatta magát.

- Azt hittem... Azt hittem...

- Nem úgy van... nem igaz...

Elpirult még a gondolatára is, hogy önfeledtségében Bethlen karjaiba dobta magát és ez a szégyenkezés legyűrt minden más érzést. Az volt most a legfontosabb előtte, mint igazolhatná be Bethlen előtt, hogy az ölelés méltatlannak jutott, mint igazolja be, anélkül, hogy egyetlen szóval is visszatérjen a csókra, az ölelésre. Egyetlen módot látott. Nem habozott, s mint amikor ijesztő mélységbe veti le magát valaki, behunyta a szemét s azután elkezdte:

- Ön téved, én sajnálom, de ön téved. Én már nem szeretem önt; igen, ön kitalálta, hogy miért. Igen, ön kitalálta. Én mást szeretek... Mást... Iczéss kapitányt szeretem.

Amíg elmondotta ezeket, mintha szavaival egyidejűen fogyna teste láza, egyre keményebben lökte ki száján a szavakat. Szavai olyan hatással voltak Bethlenre, hogy amikor újból leült, Bethlen önkénytelenül felállott a padról.

- Bocsánatot kérek; ezt nem tudtam. Ha tudtam volna... Bocsánatot kérek és nem leszek tovább a terhére. Rögtön elutazom.

Első pillanatban hálásan nyújtotta feléje a kezét ezért, de azután megszállja az aggodalom:

- Ne menjen, kérem, maradjon még. Feltűnő lenne a gyors távozása. Maradjon még, kérem. Nem mondom, hogy legyünk jóbarátok, mert hiszen, ha annyira szeret, képtelen erre, de maradjon még.

Bethlen fülébe csak az utolsó szavak csengenek. Bosszúsággal tölti el, hogy Ilona annyi önhittséggel beszél az ő szerelméről. Úgy gondolja, Ilona valami hülye fajankónak nézi őt, s alig tudja visszatartani magát, nehogy kimondja: hiszen komédia volt az egész. Arra gondol, hogy azért is eltávozik és így adja tudomására, kérése mennyire nincs hatással rá, de Ilona újabb szavai új ötletet ültetnek a fejébe. Amikor újból maradásra kérlelte, Ilona száján kicsúszott az aggodalom, hogy fél titka leleplezésétől. Azt hitte, Bethlen hirtelen távozásából bizonyosan arra következtetnek majd, hogy történt valami közöttük. Az aggodalmaskodásból rögtön kiérezte Bethlen, hogy mily hatalmas fegyvere az elmúlt viszony. Nem gondolt komolyan arra, hogy fölhasználja és a titokkal kényszerítse magához Ilonát, de a legyőzetésén elkeseredett ember hiúsága arra készteti őt, hogy legalább villogtassa meg azt a fegyvert s ezzel fedezze visszavonulása útját. Azért akart fenyegetőzni, hogy legalább szépíteni tudja vereségét: volt még egy fegyverem, amit ha fölhasználok, biztos a győzelmem. Az nem jutott eszébe, hogy ilyesmik fölhasználása miatt gazemberré válik; mert önmagát nagyon szerette, éppen az ellenkezője villant meg agyában: mennyire nemeslelkű vagyok, bizonyos abból, hogy nem használom ki a titkunkat. A bosszú is nógatja, néhány kínos percet akar szerezni Ilonának, hogy azután a fegyver lovagpózos átadásával hálára kényszerítse maga iránt. Odafordul hozzá:

- Azt hiszi, én lemondok a múlt jogairól. Én érvényesíteni akarom a jogaimat.

Halálos rémülés fogta el Ilonát. Borzalmas sejtései, amiket nem is mert bekövetkezhetőnek hinni, íme, most bekövetkeztek.

- De ön ezt nem teheti...

- Megtehetném, mert a szerelemnek mindenhez joga van. De nem teszem. Nem tenném még akkor sem, ha így biztosan feleségemmé lenne. Ilyen áron nekem még a boldogság sem kell.

- Köszönöm. Tudtam. Ezt vártam magától.

Könnyekben tört ki s a veszedelem igazában csak most világosodik meg előtte, most, amikor már elvonult a feje fölött. Odanyújtotta a kezét és ebben a pillanatban oly nagy volt a megilletődése, hogy játékszere lett volna a más akaratának. Bethlen tudta ezt, de a test nem vonzotta, a vagyont így sem érhette volna el s ezért azzal kerekedett fölül, hogy csak megszorította az odaengedett kezet.

A nap teljes erejéből tűz; sugarai forró csókolása alatt ernyedten hajlik meg a fűszál, szirmait megeresztve csüng a rózsa és a rododendronok, jácintok, kökörcsinek illata belefúl a forróságba. Csak a csöngettyűfejű liliom emeli küszkén délcegen nyúló szárát; a fehér szirmok kitártan hívogatják a sugarakat, hogy becsukhassák a mélyükbe őket. Egyik-másik még szűzi, még fehér, de a többit megsárgította a sóvárgón beszívott napfény. A sárga liliombibék, amelyek annyira élettelien sárgák, amilyen duzzadó erejű a vér vörös színe, kipattogzanak a forró csókokban és sárgásba mosódó foltokat ejtenek a szűzfehér ruhán. Ezek a bibecsókolta liliomok meghajlottan csüngenek ágaikról és egykor büszkén együvétartó szirmaik ernyedten ereszkednek széjjel. Szomorú látvány: a legbüszkébb pusztul a leghamarabb, a legbüszkébb, aki rendesen a leggyöngébb. A napsugarak világító színűekké varázsolják a sötétzöld faleveleket, és amint megcsillámlanak a borzongásra késztető kéjben, megrezdül az ág az éneklő madár erőlködésén, és ilyenkor olyan különös, hogy a levél árnyékból fölmerült oldalán meglátni a hűvösség parányi gyöngymillióit. Könnyű szél támad, amely végigborzogatja a vékony faágakat és a bokrok virággombos hajtásait. A tikkadt virágok megelevenednek és úgy rezdülnek a szél hűvös simogatásán, mint a kemence mellett dolgozó ember, ha a nyitott ablakon keresztül nyakába kapaszkodik a lágyan simogató szél. A szél csakhamar elül és most megszűnik a faágak, levelek, bokrok, gyönge szirmú virágok alig neszező beszélgetése. Most leszáll keringő eséssel néhány leszakadt falevél és találkozik szomorú útjában néhány úszó virágszirommal, amelyek szélei ráncosak és amelyek színe olyan a többi mellett, mint a kórházi csapat, ha elvetődik a teniszezők kacagó seregébe. Szirmok, levelek lassan elterülnek a kavicsos úton, és amint a gyönge szél egy-egy elkésett fuvallata megrezegteti és megemelgeti korai pusztulásra kárhoztatott testüket, úgy tűnik föl mindez, mint a haldokló végbúcsúja.

Ilona a megkínzott lelkű emberek megértésével nézte a hulló levelek, fonnyadó szirmok kis tragédiáit s szomorúság fogja el, amíg elmereng a természeten, amelyben lépten-nyomon váltakozik, egymás lábát üldözőn az élet és a halál. Sajnálkozón nézi Bethlent, akit, ím, egy édes illúziótól fosztott meg; úgy véli, gonoszat cselekszik minden ember, aki másnak kellemetlenséget okoz s az előbb gonoszat cselekedett ő is. Úgy látja, az az ember tragikuma, hogy akkor is kénytelen a más boldogságát keresztezni, amikor csupán a maga jóvoltára törekszik. Belátta, érezte, nagyon is tisztán érezte, hogy az ember elsősorban és kizárólag önmagáért van: belátta, úgy van az rendjén, ha az ember annak vágyait öntözgeti a kielégítéssel, aki hozzá legközelebb áll, az a helyes, ha az ember önmagáért és önmagának él, de szörnyűségnek tetszik előtte ez mégis, mert az én gyönyörébe mindig belejajdul a siránkozó más. Miért van ez így, miért van ez így, kérdezgeti kétségbeesetten magától és nem tud rá választ adni. Elmerül a múltjába és ráemlékezik a mámorban telt hónapokra következett keserű elhagyatottságra, azután a kínos időszakra gondol, amit megutált férje mellett töltött s úgy látja mostan, maga is bűnös a dolgok ilyen fordulásában. A magam vágyait kellett volna mérsékelni és a magam szenvedéseit kisebbnek érezni; meg kellett volna látnom, hogy közös emberi sors a fájdalom és a magam vállát is alátolni a nagy, kínos tehernek ahelyett, hogy kiszaladtam futkározni arra a pillangós, virágos rétre, ahol az én gyönyörűségei teremnek. Részt vállalni a közös teherből, ez az emberi élet célja. Siralomvölgy a földi élet, de ezt nemcsak a jajgatásig kell beismerni, hanem be kell ismerni a szenvedésig is. A jajgatás arra bolondítja az embereket, hogy szenvednek is, és talán tényleg kínlódnak, de mi haszna e vergődésnek, ha nem hasznosítjuk a más kínjainak enyhítésére. Ha a jajgatás csak azért van, mert elpusztult egy vágyam, csak magasiratás ez és nem fölnyögés az élet terhei alatt. Az élet terhe: lemondani vágyaink egy részéről és az így támadó keserűséggel beállani az élet igazi terhét cipelők közé. Ha mindenki odaállt a kínlódó seregbe; könnyű lesz a teher. Ha mindenkin súly van, akkor senkin sincs súly, ha mindenki szenved, akkor senki sem szenved. A szenvedés olyan természetessé válik, mint az, hogy a hang a fülön keresztül fut be az agyba: amint nem jut eszébe most senkinek sem a vágy: bár a számmal hallanék, úgy nem jut senkinek eszébe, akkor: bár ne kellene szenvednem. Ha elpusztul a céltalanul jajgatók és a fékezhetetlen csikók vadságával száguldozó tehertelenek csapata, akkor mindenki olyan boldogsággal hajtja fejét az élet jármába, mint a tapasztalatlan, pici gyermek, aki az ugrándozásig örvend azon, hogy ő most paripa, amelyet gyeplő korlátoz és amelynek erejét mások célja használja ki. Igen, igen, ez lenne a boldogság. Fölsóhajtott, most nagyon sajnálja, hogy fájdalmat okozott Bethlennek és arra gondol, hiszen még jóváteheti ezt, még felesége lehet Bethlennek. Ez a gondolat néhány pillanatig a hatalmában tartja, amint a tópartra vetődött ember sem tud szabadulni egy darabig a víz varázsa alól, habár tudja, egyetlen csuszamlás az életébe kerülhet. Hiába erőlködik altruisztikus gondolatokba zsibbadt agya, az érzései hatalmasabbak. Valahányszor rátapad szeme Bethlen alakjára, mindig megborzong és mindig közéjük ékelődik az érzései kivetítette árnyék: tiltón, követelően eléje emelkedik a kapitány. Csak egyetlen szemvillanásig volt képes Ilona arra, hogy szemét Bethlen alakján nyugtassa, azután másfelé fordították az agy zsibbasztása ellen lázadozó érzései. Az a tusa folyt benne, amely minden embert beleszorít kínzó ölelésébe, aki válaszúton áll. A bizonytalanság, a tétovaság a parancsolója és amíg ide-oda ingadozik a két véglet között, a megnyugodásra való vágya kompromisszumot kötött a háborúskodó agy és az érzések között. Vajon helyes lenne-e, ha Bethlen oldala mellé szegődsz? Vajon, ha a magad vágyát föláldozod a más megelégültségéért, vajon akkor ezzel a mártíriummal teljesítetted az élettel szemben való kötelességedet? Vajon, ha így teszel, nem-e készteted Iczéss kapitány ajakát panaszos siránkozásra, vajon az ő fájdalma nem egyértékes-e Bethlen fájdalmával? Ugye, igen? Most megfakultak, értékét vesztettekké lesznek előtte előbbi gondolatai. Nagyon elégedett, hogy lerázhatta magáról a kétségeit, és amíg rátekint Bethlenre, annak az embernek az elégedett érzései tükröződnek szemében, aki tartozást fizetett. Föláll és most már rá mer Bethlenre nézni:

- Jöjjön, Bethlen úr. Indulhatunk...

- Hová?

- Tudja, hogy a temető alatt találkozunk...

- Vagy úgy; menjünk hát...

Ilonán még mindig úr az ábrándozás. Az az érzése jut fölénybe, hogy ő most az emberileg lehető legtökéletesebben cselekedett. Végtelenül boldogító érzés járja keresztül arra a gondolatra, hogy ő most szelíd; eddig még soha nem érzett, soha nem tapasztalt erővel hat rá a szelídség, s mintha ez lenne a legfőbb emberi gyönyörűség, olyan könnyűvé lesz a járása, olyan eleven fényben, ragyogó a tekintete. Jónak, nemesnek tudja magát és amint önkénytelenül pénztárcájába nyúl, szinte sóvárgott egy ember után, akit bőkezűségével ámulásba dönthetne. Körülnéz, de nem lát sehol senkit, s amint e reménye elfonnyadásán szomorún hajtja mellére a fejét, az út mentén, a hegyesen fölmeredő fűszálak között lát egy nefelejcset. Amint megpillantotta az igénytelen, picike, kékszirmú, rejtőzködő virágot, fizikumát is hatalmukba veszik szentimentális érzések, amik az előbb még csak gondolatait irányították. Mellét duzzadni érzi, mintha bensejéből a túláradó érzés minden levegőt kiszorítana és mintha melegáramú villamos battériák izgatnák, olyan izgalomban ráng minden idegszála. Pilláin könnycseppek súlyosodását érzi, és hogy elrejtse meghatottságát, lehajol és kinyújtja szakításra fonva ujjait a nefelejcs után. Már a környező fűszálakon motoszkál, amikor barbárságnak látja szándékát és visszarántja ujjait. Zavara elleplezésére a csoportban tanyázó margarétából szakít, de néhány lépés után óvatosan azt is leereszti ujjai közül a fűbe.

Csúsztatva, lábait az apró kavicsokhoz súrolva halad Bethlen oldalán, aki percek óta szótlanul lépeget. Bethlen egy önfeledten letépett levelet morzsolgat, s csak akkor hajítja el, amikor észreveszi, hogy a morzsolgatással zöldre festette ujjait. Furának, különösnek találta helyzetét, amint olyan közelségben lépeget Ilona mellett, hogy szinte kellemetlenül hat rá az asszonyi test meleg sugárzása. Nevetségesnek találja, amikor arra gondol, ha valaki meglátja őket, bizonyosan szerelmes párt sejt bennük. Milyen ostobák az emberek, fűzi tovább, lényegtelen külsőségek alapján is készek nagyjelentőségű megállapításokra. Néhány lépés múlva mégis távolabb húzódik Ilonától. Most már nem elégíti ki, hogy az előbb lovagiasdit játszott önmagával. Megvertnek, megalázottnak tudja magát; olyan legyőzöttnek, akinek szégyenkeznie kell veresége miatt. Eltűnt előle minden egyéb, csak az világosodik agyában, hogy visszautasították. Az a nő utasította vissza, akit ő már megunt. Sértette önérzetét a visszautasítás, és azzal korholta magát, hogy vakon rohanva, ajtóstól esett a házba. Gyors vallomását nem tudta menteni, mert most hiányoztak belőle azok az érzések, amelyek kényszerítették a rohamos kirukkolásra. A vagyon, a boldogulás most nem tűnt föl előtte olyan csábító erejűnek, mint Ilona, azért, mert az eseményeket azon a szemüvegen keresztül nézte, amelyet a visszautasító nő tesz a kikosarazott férfi szemére. Úgy érezte, mondania kellene valamit, szótlanságát tükörnek véli, amely Ilonának azokat az érzéseit mutatja, amelyek miatt önmagára is bosszús. Később diákosan ügyetlennek találja szótlanságát. Ilona szólítja meg.

- Akar uzsonnázni? Nem éhes?

- Nem, köszönöm. Inkább sétálnánk talán? Vagy kevés már az időnk?

- Ráérünk.

Félórát barangoltak a kertben. Valósággal boldognak érezte magát, amikor azzal a kifogással, hogy vizet iszik, tíz percen keresztül magára maradhatott. Fanyalogva, mint a nem készült diák, ment a kertbe. Nagy csodálkozására, alig ül le Ilona mellé, megeredt száján a szó, és beszélt olyan folyékonysággal, mintha olyan emberek társaságában beszélne, akik szívesen elismerik a szellemi és a tudásbeli fölényét. Akkor is szóval tartja Ilonát, amikor betérnek a házba, hogy útra készülődjenek. A tornácon két percen keresztül hasztalanul várta Ilona, hogy abbahagyja a beszédet. Nem mozdul helyéről, de a tartásán meglátni, kínozza, bosszantja, amiért az nem hagyja abba a fecsegést és nem akarja megérteni, hogy neki célja van. Fölébred Ilonában az indulatosság és egy kissé haragosan kutat a mód után, amely az udvariasság formáin belül lehetővé teszi, hogy elállítsa Bethlen szavát. Bethlen pillanatnyi pauzát tart és ezt a picike rést használja föl arra, hogy kiszabadítsa magát a kellemetlen szózuhatagból.

- Juli! Juli.

Várt rá két percig, a hiábavaló várakozáson forróságba dűl a belseje és indulatos kitörésre kész a rögtönös engedelmességhez szokott természete, de rögtön ráeszmél, hogy milyen rövid idő alatt milyen messziségbe sodródott az elébbi, olyannyira jóleső és fölemelő szelídségétől. A nefelejcset látja és magát látja, amint megfékezi azt a vágyat, amely a picinyke virág leszakítására ösztökéli. Úgy tűnik föl előtte, nagyon durva, nagyon esetlen a mostani viselkedése és nyugalmat erőszakol magára. Bethlenhez fordul, mintegy magyarázatául Juli késésének:

- Bizonyosan dolga van... Egy pillanatra egyedül hagyom, Bethlen úr! Amíg átöltözöm. Jó?

Bethlen fejbiccentésével egyidejűen már el is tűnt. Bethlen áll egy darabig, érthetetlenül néz maga elé s valami olyas kínozza, mint amikor sejtett dologra várakozik az ember. Egyszerre megjelenik előtte Juli. A lány szemealja karikás, tartása ingó és ruháján meglátni, hogy sebtében kapta föl. Bethlen ránéz, értelmetlenül, idegenül, de rögtön elégültség fut keresztül a testén, mert megbizonyosodik, hogy előbb Julira várakozott.

- A nagyságos asszony hívta.

- Ki?... Ja, az Ilona... kisasszony.

A vállát vonta és mint aki még küzd egy új helyzettel, amelybe még csak az akarata kényszeríti, de amelybe a vére még nem szokott bele, hozzáteszi:

- Minek...

Leharapott valamit a szava végéről; az alázatosság szavát. Nem akarta használni többé, mert Kázmér mai erősködései nyomán egészen megszilárdult benne az elhatározás: úri asszony leszek. Visszament a konyhába. Azután újra visszakerült a tornácra, úgy tett, mintha ott felejtett volna valamit. Olyan biztonsággal nyúlt utána, hogy Bethlen, aki történetesen rákönyökölt, önkénytelenül fölemelte karját az újságról. Lobogtatva vitte magával és kiterítve azt a konyhaasztalon, belefúrta fejét a betűk közé. Bethlen, mint valami soha nem tapasztalt dolgot, úgy vizsgálja az olvasó cselédet, de amint a leány meg sem mozdult fürkészésére, elfordította róla a szemét. A szobába akart menni, s ekkor észreveszi, hogy porosak a cipői. Egy pillanatig arra gondol, megtisztíttatja a cseléddel, de nem akarta zavarni, mert hiszen amúgy is poros lesz újból. Leült és alig mozdult. Csak most, hogy megpihen, érzi, mennyire megviselték az előbbi izgalmak, és amint fölemeli a lábát a dívány selymére, gyönyörűség lepi el. Még nem szállott ki testéből a fáradtság, amikor megzavarta Ilona belépése. Meglepődve nézi, mert még soha nem látta ilyen szépnek. A ruha úgy simult a testére, hogy üdének hirdette az eltakart idomokat, arca pedig mosolygós volt, az elégedettségnek abban a varázsában ragyogó, amely több szerencsés körülmény ritkán előforduló, véletlen összetalálkozásának következménye. Bethlen meglepett, elámult arcán látta Ilona a bizonyságát annak, hogy hízelgő tükre színtiszta igazságot mondott az előbb neki, s erre önkénytelen, kecses mosollyal, feje vonalnyi oldalthajtásával, amely néma köszönetül akart szolgálni az őszinte hódolatért, büszkén, boldogan ment ki a konyhába. Önfeledt boldogságában meg sem látta, mivel foglalkozik Juli és csendesen, a legkisebb szemrehányás nélkül mondta:

- Juli, hol voltál az előbb?

Megrezzen a leány és egy reflexmozdulattal az újság eltüntetésén igyekszik, de mást gondol. Föláll és dacosan szembenéz.

- A kamrámban voltam. Aludtam.

- Úgy, és most olvasással lopod a napot?

- Igen!

Ez a merész válasz meghökkenti Ilonát; valami ostoba tagadást várt, amihez már hozzászokott, valahányszor magánál kisebb embert kötelességmulasztáson ért és ez a nyílt, egyenes válasz, amely csak az egyenrangú ajkáról szállt el zavaró hatás nélkül, fölébresztette benne az előjogaira féltékeny asszonyt.

- Persze, azért fizetlek. Láss egymásután a vacsorához. Mire visszajövünk, készen legyen. Tudod, mi lesz?! A halat jól kiáztasd és a húst el ne felejtsd megverni.

Mint aki egészen bizonyos benne, hogy szavai nyomán rögtön a parancs teljesítése következik, megfordul és kimegy. Néhány lépés után azonban föltűnik neki, hogy nem hallja Juli mozdulatai neszét; erre megfordul és az első pillanatban valósággal visszahökken, annyira meglepi, amit lát: Juli tétlenül áll háttal a konyhaasztalnak dőlve. Rögtön agyába villant az az esemény, amely végleg meggyőzte őt arról, hogy Kázmér és Juli szerelmesek egymásban, azt azonban nem tudta meglátni, hogy Juli éppen Kázmér szerelmi ömlengéseire lett ennyire vakmerővé és képtelen volt magyarázatát adni a cseléd hihetetlen arroganciájának. Újból elhatározta, hogy rövidesen végét veti az ostoba históriának és azután dühösen fordult Juli felé:

- No, mi lesz?!

Julit megijeszti a kérdést, de azért rendületlenül felel:

- Ráérek még!

- Ráérsz? Majd adok én neked ráérni. Mars a dolgodra! Egy-kettő.

- Igen. Mindjárt.

És Juli leült a székre. Ilonát felbőszítette a renitencia és magából kikelve rohan feléje, hogy veréssel kényszerítse engedelmességre. Nagynehezen mégis türtőzteti magát. Juli már nyakán érezte a lesújtó kart és önkénytelenül is fölhúzta a vállát, miközben a testén olyan bizsergés fut végig, mint amikor valakit szörnyű esemény rémít. Hogy az ütés elmaradt, ezt a bátorsága javára írta és nyugodtan állt föl, hogy belenézzen egykori úrnője szemébe. Ha most ráparancsol, bizonyosan kitör belőle a helyzetével elégedetlenkedő ember tiltakozása, de Ilona csak egy-két korholó szót vet feléje. Juli végtelen bámészkodással látja, hogy Ilona Bethlen kíséretében eltávozik anélkül, hogy megfenyítené őt, és amikor Ilonának a konyha felé irányzott haragos mozdulatából rájön, hogy róla beszélgetnek, dacos merészséggel kihúzza a testét és olyan tekintettel néz utánuk, mintha a távozók leigázott, megszégyenített ellenségei lennének. Ott maradt, amíg mindketten eltűntek és akkor belibegett a szobába. A második szobában tartása már egészen méltóságos lett, lábait kényeskedőn, féloldalt fordítva rakja maga elé és úgy emeli kétoldalt a szoknyáját, mintha nehéz selyemuszállyal kellene birkóznia. Így megy előre és a fejét is negédes bókolással nyújtogatja. Beledől a nagy karosszékbe. Néhány pillanatig csak keze jártatásáról lehet látni, hogy élénken foglalkoztatja valami elképzelt helyzet. Mikor javában benn volt a magával való játékban, mintha azt kérdezné valaki: hogy van, nagyságos asszony? - hangosan mondja: köszönöm, nagyon jól.

Még ott ül néhány percig, nagy gyönyörűségére van, hogy fejét megtámaszthatja a selyem fejvánkoson és hogy karjai elterülhetnek a karosszék rugalmas támaszkodóin. Néhány perc múltán elsötétül az arca; mintha kellemetlen, kínos gondolat kerítette volna hatalmába. Fölugrik és sietve indul kifelé. Ujjai úgy mozogtak, mintha önmagának akarná bebizonyítani valami cselekedet helyes voltát, de harcban állott magával, mert amíg feje folyton a konyha irányába nyúlott, kezével többször megkapaszkodik, hol egy székben, hol valami szekrénysarokban. Végre határozott; karját erőszakos lendítéssel feszíti a földnek, a lábával dobbant egyet, még egyszer visszanéz a szobákra, azután kisiet és túláradó buzgóságában éktelen csörömpöléssel lát a vacsora készítésnek.

(Vége következik.)