Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Figyelő

Fekete Miklós: Bresztovszky Ernő: Művésznyomor és művészgőg

Magyar Könyvtár

Örülök Bresztovszky könyvének. Részint azért, hogy nálunk is akadt valaki, ki ezt a, külföldön, ha nem is agyoncsépelt, de eléggé feldolgozott, témát tollára vette, részint azért, mert ügyesen, okosan fejtegeti ezt az élő, szomorú és vigasztalan állapotot. Azután örülök Bresztovszky könyvének, mert alkalmat ad, hogy erről a témáról - melynek rendszerbe foglalása éppen a felmerülő és egymást érintő rengeteg szempont miatt igen nehéz - könyvébe kapaszkodva én is elmondjak egyet-mást.

Bresztovszky alapgondolata a következő: művészetre mindenkinek szüksége van, mindenki érez hajlandóságot a szép befogadására, sőt ez nem csak hajlandóság, de eminens szükséglet, lévén velünk született diszpozíció. Minthogy a szép élvezete nélkülözhetetlen szükséglet, következik, hogy szükség van azokra, kik ilyet produkálnak, tehát íróra, művészre. Minthogy azonban az emberek ízlése nem egyenlő és sokan abban látnak szépet, miben mások egyáltalán nem, a művészi termékek különböző elbírálásban részesülnek, és minthogy fájdalom, a kevésbé ízléses emberek, illetőleg azok, kiknek az új szépségek iránt való hajlandóságuk nemigen nagy, azok, kiknek a megszokás nem csak boldogságot, de szépet is jelent, tehát minthogy a lelkileg egyáltalán nem differenciálódott emberek vannak többségben; következik, hogy kedvező fogadtatásban azok részesülnek, tetszést és pénzt azok aratnak, kik nem nagyon feszegetnek új dolgokat, hanem azt adnak, ami a népnek kell - a nép itt burzsoát jelent -, regényben grófokat házassággal, képben tájképet tehénnel és hableánnyal, szoborban szépen kifaragott hurrá-patriotizmust.

Az író tehát és általában a művészember, ha új igazságokat keres, ha differenciálódott lelkének kifinomult érzéseit dokumentálja, ki van téve annak az eshetőségnek, hogy nem veszik tudomásul, lehurrogják, míg elismerést csak csekély számú megértői között talál. Íme a művész dilemmája: vagy alkalmazkodik azok ízléséhez, kiknek többsége a mai kapitalisztikus társadalom: a burzsoák tömegízléséhez, és igyekszik abban mutatni a szépet, amiben azok látják, vagy pedig éhesen és "halálos elszántsággal", ahogy Camille Lemonnier mondja, gőggel és daccal szívében és homlokán leéli az ő egészen egyéni és lelki életét és nem köt kompromisszumot.

Így fejleszti Bresztovszky a gondolatokat és ama konklúzióra jut, hogy a művészemberek - miután a mai társadalmi berendezés gyökeres átalakítása nélkül a burzsoá az ő konzervatívságából és lelki tunyaságából nem tud felemelkedni hozzájuk - forduljanak azokhoz, kiknek intellektualitása napról-napra, ha kis mértékben is, de emelkedik: a proletárokhoz, azoknak írjanak, azok gondolatvilágához és ízléséhez alkalmazkodjanak. Azt hiszem, Bresztovszky itt elvetette a sulykot. Amíg fejtegetése folyamán a művésznyomor okául azt hangoztatta, hogy az igazi művész nem köt kompromisszumot, addig megoldásul mégiscsak azt ajánlja, hogy bizony csak kössön kompromisszumot. De be fogja látni Bresztovszky, hogy a munkásság óriási tömegében igen kevés százaléka akadna csak és akad, ki őszinte megértője és élvezője az igaz művészetnek, s azt hiszem, az már nem tiszta művészet, mikor a művész, ha véletlenül szocialista velleitású, azon töri a fejét, jaj, istenem, hogy csináljam ezt vagy azt, hogy tisztelt szervezett elvtársaim megértsenek.

Emil Vandervelde, a kollektív gazdasági berendezkedés kiváló propagálója is foglalkozott a művészet szociológiájával és következetesen bizonyítja, hogy a mai társadalmi viszonyok mellett a művésznyomorúságon, az általános meg nem értettségen nem lehet segíteni, ellenben egy kollektív társadalomban, hol mindenkinek a megélhetése, illetőleg a létminimuma biztosítva van, ahol egyfelől a művész szabadon dolgozhatik, mert nem kell senki ízlését keresnie, másfelől a munka helyesebb szervezése által sok idő felszabadulván, az emberek ráérnek majd behatóbban foglalkozni a művészetekkel, illetőleg alkalmuk lesz lelküket kultiválni és ily módon meglesz a lehetőség, hogy a művész a neki biztosított kenyér mellett elismeréshez is juthat, ami állítólag, ha már megvan a kenyér, a pecsenyénél is fontosabb. Vanderveldenek igaza van, legalább nagyobb mértékben, mint Bresztovszkynak, mert egy olyan társadalomban, ahol megvan a lehetőség arra, hogy minél többen legyenek emberré, érző és gondolkodó emberré, ott mindenesetre több lesz a megértő is; azonban ez megint csak partiális és nem univerzális lehetőség. Mert én bízom abban, hogy a szocializmus meg fogja váltani a világot sok nyomorúságtól azáltal, hogy magához váltja a magánvállalatokat, de hogy a gondolatot is meg fogja váltani, azt nem hiszem. Nem hiszem, hogy lenne valaha olyan társadalom, melyben az emberek nagy többségének intellektuális érzései lennének, melyben az emberek nagy és szép gondolatok hódoló hajlongói lennének, és ha azt mondotta William Morris "a költő, a munkás, a szocialista", hogy a nehány embernek szóló művészet nem kell neki és inkább söpörjön el a világ egy időre minden művészetet a föld színéről, semhogy nehány kiváltságos ember között élje ösztövér életét: úgy elsősorban azokat a művészi termékeket kellett volna máglyára vinni, melyek W. Morristól, Cobden Sandersontól és társaiktól eredtek, mert ez is csak nehány ember művészete volt, pedig ez volt az angol szociális művészet. Vagyis azt akarom mondani, hogy miután még csak 1911-et írunk, s minthogy még a kapitalisztikus társadalom nem omlott össze, dacára annak, hogy meghalt a Rothschild és dacára annak, hogy báró Kornfeld Pál cikket írt a Magyar Figyelőbe, azt hiszem, még sokáig leszen művésznyomorúság.