Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám · / · Bán Ferenc: Szerdától - szombatig

Bán Ferenc: Szerdától - szombatig
Regény
VII.

Ebéd után fékezhetetlenül jókedvű volt Gyuszi. Bethlennel ő keveredett először barátságba, főként azért, mert az késznek mutatkozott hálót fonni a labdájára.

- Menj csak, kérj tűt meg fonalat!

Ilonához settenkedett s addig ólálkodott a térdei körül, amíg megszólította:

- Mit akarsz?

- Tűt akarok meg cérnát akarok!

- Minek az?

- Bethlen bácsi hálót fon a labdámra.

Ilonát annyira meglepi ez, hogy nem is hallja öccse unszoló beszédét; egyre csak Bethlent nézi, aki elhúzódva az Ilona köré sereglett társaságtól, az egyik ablakmélyedésbe ült és a muskátli virágokat bámulta olyan elmerültséggel, mintha csodálatosan szépek lennének azok. Először bosszankodott, amiért olyan állhatatosan fordítja el előle a szemét, mint a szerencse rejtegeti mosolyát a kétbalkezű ember elől. Szorongás szállott szívére, tudta nagyon jól, hogy ez a szemrejtegetés nem a habozó szerelmes gyávasága, hanem az érdeklődés a szándék elrejtésére szolgál. Lassan megerősödött azonban. Most, hogy szemtől szemben állt Bethlennel, egykori szerelmesével és mégsem elevenedett meg benne a vágy a múlt szerelmes emlékei után, hogy tudta, érezte, nem szereti többé Bethlent és nem jelent az számára egyebet egy elfeledett szerelmes levélnél, amelyet a címzett mutogat, most már eléggé erősnek érezte magát a küzdelemre. Iczés kapitányhoz való szerelme okozta, de maga számára sem tudta volna megokolni, hogy a következő pillanatban miért gyűlölte meg Bethlent. Nem értette meg azt az átváltozást, amely az évekkel ezelőtt való nagy és igaz szerelemből serkedt, és hosszú-hosszú időn keresztül tartó apatikus közönyt, egyszerre olyan elkeseredett gyűlölségre formálta, amilyennel ember csak a menyasszonya gyilkosára gondolhat. Utálta és annyira utálta, ha ebben a percben valami bérgyilkos ajánlgatja halálthozó tőrét, habozás nélkül mutat Bethlenre. Most már csupán ezzel tudta megokolni azt, hogy egykor annyira beleszerelmesedett ebbe a fajankóba: akkor éretlen, ostoba liba voltam. Amint visszaemlékezik arra a romantikus helyzetre, amikor térdre esetten könyörgött Bethlennek, hogy válassza el az urától, szégyenkezni kezdett. Mintha már csak homályosan emlékezne a mélyen szívébe evődött eseményre, olyan különösnek találta azt, és mintha már végképp elszakadt volna a négy-öt év előtt való énjétől, olyan esetlenül bárgyúnak találta akkori magát. Megváltómnak láttam, amiért elválasztott az uramtól, holott ő csak pénzért, csak kenyérkeresetből cselekedett. Igen, igen, akkor naiv voltam s el sem tudtam képzelni, hogy a tett, amely számomra az üdvösséget jelenti, a másiknál egyszerű üzlet csupán. Nagyon ostoba voltam, nagyon ostoba voltam, s amíg elmormolja ezeket a szavakat, saját magát szeretné ajkon csókolni, amiért az önmegalázásba való teljes belenyugodottsága jeléül rápaskol a kezére. Ám a múltakon való ábrándozása, dacára annak, hogy éretlenül ostobának találta az abban való viselkedését, mégis annyira kellemes hatással volt reá, hogy alig tudott megszabadulni a hatása alól. Gyuszi sietett a segítségére, aki megunva a hosszú, meghallgatás nélkül maradt nyűgösködését, most valóságos bömböléssel vezeti be szavait.

- Ilona, tűt meg házicérnát!

Csak e kiáltás után serkent életre és csak most ébredt tudatára mindannak, amit elgondolt az előbb. Hogy ennyire elmélázott, hogy ily udvariatlanul magukra hagyta vendégeit, nagy szégyenkezés fogta el, s annyira tökéletlennek érezte magát, hogy képtelen volt ellene szegülni öccse unszolásának.

- Menj Julihoz; az ád majd!

Gyuszi kikoszrog és Kázmér az egyetlen, aki fájlalja, hogy távozik. Ő is csak azért, mert Julihoz mehet. Ebben a pillanatban igen különös gondolat száll meg agyában: Bár ne lennék szerelmes Juliba, most kimehetnék hozzá, mert nem rettegnék attól, hogy gyanakodni fognak a távozásom miatt. Nem jött rá, hogy milyen kizáró ellentmondás van vágyában, s csaknem meggyűlölte Gyuszit, annyira irigykedett rá, amiért annak nincsen olyan vágya, amit rejtegetnie kellene. Gyuszi sokáig odamarad, s ezt a körülményt a maga javára akarja kihasználni. Készítgeti magát; testére hideg nyugodtságot parancsol és mélyen, hosszan lélegzi magába a levegőt, abban a hiszemben, hogy ilyen módon elejét veheti annak az árulónak vélt érzésnek, amely, ha a szerelmével vonatkozásban valót cselekedett, mindig olyan impresszióval árasztotta el őt, mintha kifogyna tüdejéből a levegő s a fuldoklása kergetné arcába a vért. Készítgeti magát, és hogy jobban hozzászokjon az agyában megkonstruált mondat sablonos, feltűnést nem keltő kimondásához, addig ismételgeti magában: Kimegyek; megnézem, hol marad Gyuszi ilyen soká! amíg a kapitány belekezd egy katonakori kalandja elbeszélésébe. Most nem lehet, gondolja magában s erőlködik, hogy figyelmet tanúsíthasson. A kapitány csak azért fogott az adomázásba, mert röstellte, hogy Bethlen annyira izolálódik a társaságtól. Önfeláldozását csak az öreg tanító és Ilona tudta honorálni; előttük tisztán állott a kapitány önmagával való megalkuvásának jelentősége: hiszen két év alatt csak egyszer tudták rávenni kalandjai elbeszélésére: Gyuszi betegágyánál. Fölcsillant Ilona szeme; az öreg tanítóé is; nagy érdeklődése jeléül kezét tölcsér alakúra formálta a vonatok lármájától nagyot halló állomásfőnök. Ez az általános érdeklődés, amelyből nem maradt ki a felizgatott fantázia fészkelődése, susogása a ruháknak, széklábaknak a helyéből való kimozdítása és a testforgatás finom rezdülő nesze: ez a külső jegyekben is megnyilvánuló kíváncsiság Bethlen figyelmét is fölkeltette.

- Jajca előtt táboroztunk, amikor hozzám jön a legényem - akkor még hadnagy voltam (könnyű sóhaj követte utolsó szavait), és jelenti, hogy elfogtak egy kémet. Elém hozták; nagyon furcsa kém volt...

Kázmér ingerülten hallgatta, s bár a kapitány igen eleven előadó volt, mint a nagy energiájú emberek rendesen, vontatottnak, aprólékoskodónak találta a kapitány elbeszélő modorát. Minden szava után félőn kapta föl fejét, nem jön-e már Gyuszi, s mintha betüzeltek volna széke alatt, olyan hirtelenséggel emelkedett fel, amikor elmondotta a kapitány az utolsó szót:

- ...persze lecsukattam a gazfickót.

A társaság nevetni kezdett s Kázmér bosszankodón tapasztalta, milyen jól esik a kapitánynak a szerinte alacsony munkát honoráló ováció. Elkésetten ő is fölkacagott s aztán nagyon sietve, olyan sietéssel, mint a néhány perc múlva induló gyorsvonat banalitásokkal feltartóztatott utasa, kilöki magából a belsejét forraló vágyát:

- Kimegyek: megnézem, hol marad Gyuszi ilyen soká.

Már indult is, és nem tartóztatja föl az a különös fény sem, ami Ilona szemében csillant meg. Alig csukja be maga mögött az ajtót, Gyuszi áll előtte. Csak egy pillanatig dönti kábulatba agyát az indulat, amiért számításait megint keresztülhúzták s azután, mint aki megedződött a meglepetések ellen való védekezésben, megszólítja öccsét:

- Gyuszi, szaladj a boltba tintáért. Kapsz egy krajcárt... kettőt kapsz.

- Jó, csak előbb beviszem ezt a Bethlen bácsinak.

Orra alá tolta a cérnát meg a tűt és berontott a szobába, mielőtt Kázmér megakadályozhatta volna. Csak egy pillanatig nézhetett Juli szemébe. Nem találkozott szerelmesével, amióta olyan kétségbeesett sírás között hagyta el, s most sem volt ideje, hogy lekösse agyába Juli pillantását, amit a szomjazó sóvárgás szívott föl. Rohannia kellet a szobába, nehogy rájöjjenek odabent: csupán ürügyül használta Gyuszi hosszas elmaradását. Kétségbeesetten tért vissza a szobába.

Vagy tíz kínos perc telt. A kapitány adomája mindössze pillanatnyi kapcsot teremtett; példáját nem követte senki, s neki semmi kedve nem volt újabbak elmondására. Bethlen a térdére ültette Gyuszit s úgy magyarázta a hálókötés mesterségét. Gyuszi megállította Bethlent:

- Ezt még egyszer mutassa meg Bethlen bácsi; ezt nem értem.

Készséggel engedelmeskedik: kezébe nyomja a tűt és vezeti, vezeti az ügyetlenül botorkáló ujjakat. Maga is gyönyörűséget érzett, hogy újra belemerülhet ifjúsága kedves foglalatosságába, de a mutogatott jókedve sokkal nagyobb volt az érzettnél.

- Itt a közepén, látod, keresztbe húzod a fonalat. Azután alája csavarod a másik fonalnak és akkor fölfelé húzod. Így kell ezt folyton csinálni. Nem nagy mesterség. Próbáld magad!

Gyuszi idegei teljes megfeszítésével figyelt, gyorsan engedelmeskedett és örömében táncba kapott Bethlen térdén, amikor a hálóbogozás előszörre sikerült.

- Mutasd.

- Tessék.

- Nagyon jó; csak csináld tovább.

Most leültette Gyuszit a maga helyére, de távozása közben még odaszólott neki:

- Aztán jól csináld; megnézem ám és csak úgy kapsz valamit, ha jól csinálod.

- Mit kapok?

- Majd meglátod.

Az öreg tanítóhoz ment, aki legszélről ült a társaságban, s aki szeméből kiolvasta, hogy gyönyörűséget érez, amiért a fiával foglalkoznak.

- Nagyon szereti a gyerekeket?

- Imádom őket; különösen a fiúkat... Gyuszi különösen kedves fiú.

- Ugye!... Magát az isten is tanítónak teremtette.

- Bizony, szerettem volna, de hát olyan nyomorúságos a fizetés.

- Biz az nagyon nyomorúságos, de azért szép pálya.

- Nagyon szép; gyönyörű...

Ilonát az állomásfőnök mulattatta egy vasúti katasztrófával, ami a szomszédban történt tíz évvel ezelőtt, de a régi história egyáltalán nem érdekelte. Mindig helyén alkalmazta ugyan az: "oh", "oh", "borzasztó" szavakat s az igent meg a nemet, de azért egyetlen részletet sem szalasztott el abból, hogy a hálókötés révén mint igyekszik Bethlen az apja befonására. Azt nem tudta megmagyarázni, hogy néhány órai ittidőzése alatt mint jöhetett Bethlen arra, hogy az öreg tanító Gyuszit szereti a legjobban s ez félelemmel tölti el, mert éppen a hízelkedésből látta a bizonytalanságból a napsütés élességével kibontakozni, hogy kezére tör Bethlen. Még mielőtt tudatossá erősödött volna benne a kérdés: miért e tülekedés, már meg is találta a választ Bethlen délelőtti kijelentésében: "elveszek valami pénzes leányt." A maga keze munkájával nem keresett egyetlen fillér érőt, s ezért meg sem tudta becsülni azt a nagy vonzóerőt, amivel a pénz van az emberekre. Azt már tudta, hogy Bethlen parányit sem szereti többé, mert különben felesleges lenne reá, amit olyan nagy vehemenciával űz, hogy a maga részére hódítsa a családtagokat. Örvendetes körülménynek vette azt. A pénzvágyat nem tartotta a szerelemmel egyértékes mozgató erőnek, úgy képzelte, hogy Bethlen, aki csak a pénzére áhítozik, nem küzdhet olyan erőszakosan, annyi vággyal a bírhatásáért, mint az a Bethlen, aki szerelmes bele. Ez a megállapítása annyira nyugodttá tette, hogy kicsinyesnek, szánalmasnak ítélhette Bethlen erőlködéseit, amellyel apja teljes megnyerésére törekszik. Eszébe jutott, hogy mindjárt hízelgéssel kezdte, hogy hízelgett Kázmérnak, azután apjának, Gyuszinak, és most világosodik meg előtte, mennyire igazi, imádásra méltó férfi a kapitány, aki a maga igaza mellett mindig kitartott, nemcsak az apával, de vele szemben is. Ráemlékezett, hogy akkor este csaknem meggyűlölte a kapitányt, amiért a családja tagjaival annyira éreztette fensőbbségét. Különösnek találja ezt, de most képtelen megérteni, mint ébreszthetett benne gyűlöletet az, ami most csodálkozásra kényszeríti. Úgy néz a kapitányra, mintha a lelkét mutogatná neki és szégyenlősen, pirulását csak alig tudva visszafojtani. Elfordította a fejét, amikor a kapitány ránézett.

- Bethlen bácsi, Bethlen bácsi!

Bethlen engedelmeskedik és odamegy Gyuszihoz, aki büszkén mutogatja a megkötött hálót. Nagy elismerésül meglepettséget mímelve mondja:

- Kitűnő, nagyon jól sikerült.

Csodálkozón nézi, amikor meglátja a gyerek arcán, hogy az vár tőle valamit. Azt hiszi, talán nem dicsérte meg eléggé, de hirtelen a homlokára üt:

- Vagy úgy?

Benyúl, kotorász a zsebében; tudja, pénzt nem adhat neki s nincs nála semmi, ami egy gyerekre értékes lehetne. Minden zsebét végigmotozza, s egyre ismételi a türelmetlenkedő gyermek lecsillapítására: hová tettem, hová tehettem?

- Talán a mellényzsebben?

Bethlen automatikusan belenyúl és nagy örömére koronafogású tárgyat éreznek motozó ujjai. Kirántja: piros-kék sávos érem volt. Töpreng egy pillanatig, odaadja-e a gyermeknek az éjszakai társaság jelvényét, azután mégis odaadja: hiszen itt úgy sem ismerik, s azután hasonló a sportjelvényekhez. Gyuszit borzasztóan megörvendeztette vele. Egy pillanat alatt kitalálta a rendeltetését, mert beletűzte a gomblyukába és gangos léptekkel illegetve magát mutogatta földíszített kabátját. Külön-külön a társaság minden tagjának. Meg kellett mindegyiknek fogni és rábólintani a fejével: "szép, nagyon szép", mert addig nem ment tovább, Kázmért elkerülte:

- Neked nem mutatom, mert te elveszed.

Azután kiszalad a szobából, hogy kincsét Julinak is megmutathassa. Bethlent valósággal fölhevítette a szorongás: mi lesz, ha a társaság egyik tagja ráismer a jelvény rendeltetésére, s szíve dobogását is hallotta, amikor az állomásfőnök egészen közelről vizsgálgatta azt. Amikor Gyuszi végre kiment a szobából, végtelen kimerültséget érzett s önkénytelenül a zsebkendője után nyúlt, hogy letörölje a homlokára ült verítékcseppeket.

- Meleg van!

Úgy kapott a szón, mint a vízbefúlt leány mentésére siető vőlegénye karja után:

- Igen! meleg van. Nagyon meleg van!

A kapitány proponálja:

- Nem mennénk fürdeni?

- Miért ne?

- Jó!

- Nagyszerű lesz!

Ilona dönt.

- Helyes; Kázmér majd az utat mutatja; éppen a napokban fedezte föl, hogy az erdőn keresztül, a temető mellett hűvös ösvény van. Arra sokkal kellemesebb; de úgy gyalog kell mennünk - tette hozzá elgondolkodottan.

- Baj is az.

- Persze, hogy nem baj!

- No! készüljünk!

Mindenkin a készülődés láza látszik; a falubeli urak általában megszokják, hogy ebéd után valami testmozgást végezzenek, mert ott még divatos a római példabeszéd: post coenam stabis, seu passus mile meabis, s most is csak a budapesti vendég iránti köteles figyelmesség bírhatta rá őket, hogy az utolsó falat lenyelésekor föl ne pattanjanak ülőhelyükből. A fürdés indítványozását azonban kitűnő alkalomnak tekintették arra, hogy kielégítsék a mindennaposság révén természetükké vált szokásaikat. Iczés kapitány, az állomásfőnök és az öreg tanító csaknem egyszerre állottak föl. Mint az ilyen pillanatban rendesen, közvetlenül a társadalmi rabság impresszióját keltőn kellemetlen helyzet pusztulása után tanácstalanul állanak egymás mellett. Egymásra bámulnak; vérük még az előbbi helyzet szerint mozog, agyműködésükben még nem vált tudatossá a szokásaikkal harmonikus cél és valamennyien úgy érzik, hogy tulajdonképpen nagyon is kaptak a fürdésen és tulajdonképpen illetlenség is ez a nagy sietés, Iczés kapitány volt közöttük a legműveltebb, társaságban is ő forgott a legtöbbet, s így benne erősödik ki leginkább a szociális lény kötelességtudása, aki a maga vágyait illetlenségnek tartja mindaddig, amíg a többi beleegyezése nem szankcionálja azt. A mai nap eseményei folytán formálódottabban élemedik meg benne a társaságban forgolódó katonatiszt és olyan gondolatokon tépődik: nem lenne-e illőbb újból visszaülni és tovább diskurálgatni. Az állomásfőnök azonban már kezébe kerítette sapkáját, s miközben a kemény, fekete ellenzőt odaverdesi a combján feszülő sárgásfehér nadrághoz, mondja:

- Menjünk! Menjünk már!

Gyors fordulattal mozdul meg erre a kapitány és az öreg tanító is; csak Kázmér áll tétován. Bethlen ülve marad. A kalapját már kezébe vette, hogy ilyen módon ellensúlyozhassa azt a kellemetlen hatást, amit vonakodó magatartása a többiekre tehet. Még nem tudja, mint bújhatna ki alóla, de már elhatározta, hogy nem megy el. Először csak ötletszerűen, a meggyűlölt kapitánnyal való ellenkezés kedvéért gondolt arra, hogy nem tart a társasággal, és ekkor még úgy gondolkodott, ha nagyon kérik, hát enged a rábeszélésnek, de később ráeszmél, hogy a fürdésben bizonyára Ilona sem vesz részt. Ebben a föltevésében meg is erősödi, amint Ilona odaszól Kázmérnak:

- Kázmér, készülj te is; visszafelé találkozunk a temetőben.

- Hát te? Nem jössz?

Kázmér, maga sem tudta, miért, de bosszankodott, amiért Ilona itthon marad, s tovább ellenkezik vele:

- Gyere te is; miért nem jössz!

- Nem megyek... És most készülj. Azonnal.

Kázmér belátta, hogy hiábavaló minden ellenkezése, de azért nem akar rabszolga módra a parancs minden részének engedelmeskedni s azért ráfeleli:

- Mindjárt!

Ődöng a szobában, s bár távozásra kényszerítenék az érzései, mégsem indul. Bethlen végleg arra szánta magát, hogy marad. Tisztában volt azzal, hogy szakadását udvariatlanságnak minősíthetik, arra is elkészült, hogy disszidálását ellene használják az öreg tanítónál, de most nem törődött semmivel. Az állomásfőnök közömbös volt előtte, a kapitányra gondolni sem tudott másként, mint ellenségére, az öreg tanítóról meg tudta: annyira bárgyú, hogy az idegen hatást könnyűszerrel változtathatja a maga előnyére. Kázmér érzéseire nem is gondolt, s így könnyűszerrel tette túl magát a társaság ellenkezésén, amikor a különválással elérheti azt, hogy egyedül marad Ilonával. Harcos, intrikus természete most fölülkerekedik, s mint a kondorkeselyű, amely már a földön való futása közben is a levegőben való szárnyalásba képzeli magát, úgy már ő is abban a helyzetben él, amikor egyedül lesz Ilonával. Erősnek, a maga céljai felé kíméletlenül törtetőnek érzi magát, és most már teljes erejével azon van, hogy valami ravasz módon úgy állítsa be a társaságtól való elszakadását, hogy még a kellemetlen áskálódásnak is elejét vehesse. Tekintete elfut a társaságon, amely már úgy helyezkedett, hogy bármely pillanatban kész az indulásra, azután mintha erőt adna neki azok tespedt nyugalmassága, színészkedni kezd. Halk sóhajt küld előre, azután zavarodottan gyűrögetni, nyomogatni kezdi kalapja karimáját, végül pedig megszólal:

- Nagyon jó ilyen melegben a fürdés. Valami nagyszerű kimelegedett testtel elnyúlni a hűvös hullámok között.

- Úgy van, úgy van!

- Menjünk hát!

- De én nem megyek; nem mehetek... A hosszú utazás annyira kimerített, hogy alig állok a lábamon.

Fölemelkedett, és hogy bebizonyítsa kimerültségét, két kezét homlokára szorítja és újra székébe ül.

Nem is talált nagy ellenezésre. Csak az állomásfőnök próbálja kapacitálni:

- Nem olyan fárasztó az út, azután olyan a mi patakunk vize - nem azért mondom; de olyan a vize, hogy az egyenesen páratlan.

- Hiszen mennék én, én nagyon szívesen menné, de...

Az öreg tanító félbeszakítja:

- Tudom, tudom! Bethlen úr csak azért nem jön, mert nagyon fáradt. Jobban is teszi, ha itthon marad; sőt most már én kérem arra. A patak vize igaz, hogy nagyon kitűnő, de hát a Vinca egész nyárra itt marad.

Kacsintásszerű nézéssel vágott Bethlen szeme közé, ujjával Ilona felé bökött s ebből megérthette Bethlen, hogy ínyére van az öregnek, ha egyedül marad Ilonával. Még jobban meg akarta győzni Bethlent a leányához vezető út egyengetésén való buzgóságának, mert sürgetően fordul a többihez:

- Menjünk. Menjünk!

Már a kalapok is fölcsapódtak a fejekre, amikor Gyuszi fülig sárosan, gomblyukában a Bethlen érmével, beront. Még annyira benn van játékos fantáziája bűvkörében, hogy a szobában is szétcsapkod a sáros végű botjával. Erős, vastag hangon, a fejét különös tartásban, nagyon büszkén fölszegve, csaknem a szavalásba csapó hangsúlyozással kiabálja:

- Hej, gaz kölykek, majd adok nektek. Hol mászkáltatok egész este, mi?! Előveszem a botot és majd megtanuljátok, hogyan kell engedelmeskedni apátoknak.

Akkor fölkapta a botját; suhogtatni kezdte a levegőben, s mintha nem tartaná elég kifejezőnek a levegőn keresztülsuhogó nádszál sivítását, mindig hozzámormogja:

- Púff, púff, púff.

A képzeletében térdei közé szorított gyerekeket verte s azután, amikor megelégelte az ütlegelést, valóságos párbeszédet folytatott s felelgetett a magában elmondott válaszokra:

- Fáj, ugye! Mi?... No, és máskor jók lesztek?... Igen?... Majd meglátjuk!

Talán soha abba nem hagyja a korholást, ha apja, aki Gyuszi szavaiban fölismerte azokat, amelyekkel ő szokta fűszerezni a Gyuszi elpáholását, hirtelen oda nem rohan hozzá, hogy az ölébe kapja és agyonra csókolgassa. Ilona azonban elkapta előle a gyereket:

- Hogyisne, hogy téged is bemaszatoljon. Juli!

Kázméron hidegség fut keresztül és ijedten, remegve fordul a másik sarok felé. Ott motoz a nippek között, amíg Ilona kiadja parancsait:

- Vígy vizet a szobámba. Siess!

Kázmér ajtócsukódást hallott; tudta, hogy most megy ki Juli, de azért nem fordul vissza. S így háttal fordultan hallja a beszélgetést:

- Meg kell mosdatnom; így csak nem eresztem el ezt a piszokfentőt.

- Minek az; majd lemossa a víz.

- S odáig piszkos maradjon?

- Baj is az. Gyerek még!

- Ezt csak úgy mondja, állomásfőnök úr... No, gyere.

Ajtónyitást hall és rögtön rá egy másikat. Kázmér abban a hitben, hogy Ilona tette be maga mögött a szobája ajtaját, megfordul. Ilona a küszöbön állt és a szobába Juli fordult be, kezében a tál mosdóvízzel. Kázmér rábámészkodik Julira, s amíg nézi, érzi, forró vére mint önti el arcát. A meglepetés olyan hatással van rá, hogy táncolni érzi a bútorokat maga körött. Kázmér hirtelen megfordulása és még inkább Kázmér zavara annyira meglepte Julit, hogy megremeg és a porcelántál szélén kicsobban a víz. Egy pillanatra olyan némaság támad, mint amikor nagy társaság közepette egyetlen ember szeme előtt lebben föl valamely váratlan beköszöntött jelenség titka, s ennek a megismerésnek oly erős a szuggesztív hatása, hogy ebből a többiek is rájönnek, hogy az esemény, amelyet csak különösnek látnak, voltaképpen a titok burkolója. Kázmér és Juli nagy zavarodottságából egyetlen pillanat alatt összegezve agyában eddigi impresszióit, amelyek régóta élesztik benne a gyanakvást, arra következtetett Ilona, hogy Kázmér és Juli szerelmesek egymásba. Többé nem volt egyetlen kétsége. Rápillantott Kázmérra, a szemével akarta elmondani neki, hogy mindent tud. A szemgolyó haragba boruló sötétségéből az ónszínű ég alól kivágó villám élességével ugrott ki az eltökélt szándékokat rejtegető pillantása, és amíg szállt, szállt a szobán keresztül, belőle ez is, amaz is lecsípett magának valamennyit. Mindegyik csak annyit érez meg belőle, amennyi közvetlen ismerete van Kázmér egyéniségéről, és mert ezt a kevéske közvetlen tudomást veszi mindegyik vezető motívumnak, így keletkezik, hogy a négy embernek egyetlen szempillantás alatt négyféleképpen kialakult véleménye van arról, hogy Kázmér mivel érdemelte ki Ilona haragos megtorlást, megbosszulást kifejező tekintetét. Kázmér maga nem tulajdonít semmi jelentőséget Ilona tekintetének. Valami szorongást beleültet szívébe ugyan, de azután megvigasztalódik. Ráemlékszik, hogy tegnap óta többször nézett így rá Ilona, s amint eddig azokról sem derült ki, hogy lett volna valami jelentőségük, úgy bizonyára erről sem sül ki semmi ilyen. Ilona most a megbizonyosodás után még semmit sem akar cselekedni; energiája nagyobb részét lekötötte a Bethlen ellen való védekezés, teste érzései a kapitányt sóvárogták, s kötelességtudása ebben a pillanatban Gyuszi megtisztítására összegeződött. Kázmér és Juli ügye Ilona agyában most kis, tömör, fekete pontként jelentkezett. A most fölfedeződött titok súlyosságával, az abból származó veszedelmek nagyságával tisztában volt Ilona, csak elodázta, eltolta maga elől a megoldást abban a biztos hitben, hogy késedelmeskedés semmit, de semmit nem árthat. Ilona vágya, akinek az a vezérlő eszméje, hogy mindent rögtön, mert ami egészséges most, pusztulóvá válhat öt perccel későbben, nem az volt most, hogy járjon végére a dolognak, nem az, mert a maga harcai nagyon lekötötték az energiáját, s mert a testében szűzleányos tisztasággal fölcsapó szerelmes vágy önkénytelenül is az összehasonlítást kereste Kázmér és Juli viszonyával, hogy az erőpróbából diadalmasan emelkedjék ki azután. A maga szerelme és Bethlennek hozzá való szerepe meg Juli és Kázmér szerelme között gőgös természete miatt nem látott semmi rokonságot, s csak éppen az alapmotívumot fogadta el közösnek. Csak a mennyiséget nézi, mert ajkáig tolul a gondolata: Mennyi a szerelem ebben a házban.

Egyre növekedőnek látja a sok szerelmet úgy, hogy azok hatalmassága elárad szívén, beleront akarata közepébe és nagy erővel áradó érzései beteggé halaványították küzdő, más felett uralkodni akaró vágyait, gondolatait. Ebben a pillanatban képtelen volt tenni valamit Juli és Kázmér viszonyának szétrobbantására, és amíg Juli engedelmesen szobájába viszi a vizet, semmi különösebb gyűlöletet nem érez irányában. Közömbösen vette tudomásul: Kázmér szerelmes Juliba. Ezért, mintha ott sem lett volna a lány, olyan nyugalommal kezdett bele Gyuszi mosdatásába. Csak amikor ujjai pórusán keresztül hűvösséget lopott az érzései elbágyasztotta testébe a hideg víz, csak akkor erősödött meg benne valamelyest a fajta tisztaságát védő kasztnő. Juli a nagyszobán keresztül akarta kivinni a mosdótálat s ekkor vállon döfte. Durván.

- Nem arra te...

A többit lenyelte. Kázmér a hátsó, a kis ajtó nyikorgó nyílását hallja, s ebből már bizonyosra veszi, hogy nem feléje jön. Csakugyan Ilona jelenik meg az ajtóban s oldala mellett, beletörleszkedve a szoknyájába, az égő-piros arcú Gyuszi.

- Még egy pár perc türelmet... Más ruhát adok erre a haszontalanra.

- De a vizsgaruhámat?

- Azt! Azt!

Szétfut szemével a szobában s Kázméron akad meg:

- Hát te még mindig nem készültél el? Eredj, egy-kettő.

Kázmér már az előbb is, amikor Juli a másik ajtón távozott, arra gondolt, hogy kioson hozzá s Ilona parancsa csak erősítette a távozás után való vágyát. Úgy vélte, hogy ilyen körülmények között semmi gyanúsító föltevésre nem adhat okot, s azért bátran halad kifelé... A maga szobája ajtaját is kinyitja a bennmaradtak félrevezetésére, s azután három ugrással a konyhában terem. Juli a konyhaasztalnak könyökölve ül, s bár háttal van feléje, Kázmér már a tartásából is rájön, hogy merengőn, ábrándozón néz. Lábujjai hegyeire emelkedőn közeleg feléje és még a lélegzetét is visszafojtja, csakhogy egészen nesztelenül közelíthesse meg. Ebben a pillanatban ér oda, és Juli megérezte a testére sűrűsödött levegőből, hogy valaki közelít feléje. Megfordul, de nem lát semmit, mert két puha tenyér tapadt szemére.

- Ki az? Hagyj, hagyj el!

Dühösen rántja le Kázmér kezét, hogy az visszahőköl. Gyáván kérdi:

- Haragszol rám?

- ...Ne-em.

- Akkor... miért?...

Juli ránézett és szeme nagyon szomorú volt. Kázmér nem akarta meglátni az elkeseredettséget, pedig benne lobogott a szeme tüzében, nem akarta, mert tudta, hogy rövid az ideje, hogy minden pillanatban kijöhetnek az útra készülők, és ő most bizonyosságot akart. Bizonyosságot akart megtudni minden áron, mint gondolkodik róla Juli. Átkarolja és a leány minden ellenkezése dacára is megcsókolja a száját. Nagy édességet érzett. Ajkait összecsukott szája mögött tartott nyelvével kigömbölyíti s odanyomja száját Juli ajkára. Érzi a leány rugalmas testét, vére forró lesz, de azért mégis megsejti a leány mozdulatlan, apatikus ajkaiból, hogy Juli egészen közönyös. Elbocsátja és karjai lehullanak, amíg kérdi:

- Hát nem szeretsz?

- De igen...

Elhallgatott, egy pillanatig még küzd magával, de azután utat tör az elkeseredése, ami az imént kapott hátbaütés miatt támadt benne. Soha nem érezte még lealázónak az ütést; most először. Most, amikor ábrándjaiban már selyempárnák között heverő úriasszonynak képzelte magát, s amikor ábrándjait csak erősítette, elevenebb színűvé tette, hogy Kázmér elvette, magáévá tette őt. Amikor megütötte Ilona, mintha valami kellemes, minden érzékét fogvatartá, kábultság foszlott volna le róla: meglepődött. Ő már egyenrangúnak érezte magát azzal, aki ütéssel igyekezett bebizonyítani, hogy még mindig fölötte áll. Sértette az ütés, amint sérti a fölcserepedett, a kopott bizalmaskodása. Méltatlankodás fogta el, s mert csak az ábrándjain keresztül tudta meglátni, hogy szégyen az embertárs ütése, mindjárt a legteljesebb átmenetbe csapott.

Az ábrándok világában nincsenek akadályok, s azért, akit ábrándjaitól fosztanak meg, attól mindig bizonyosságot rabolnak. S ezért olyan az ábrándja fosztott ember, mint aki alól kirántották a talajt, mint akinek nincsen többé semmi keresnivalója az életben. Az ábránd a képzelet játéka, s a képzelet olyan nagy hízelgő, hogy a legképtelenebb dolgot is legtermészetesebb színében tünteti föl a jobb belátás ellenére is. Az ábránd mindig zárt kört alkot s ezen belül halmozódik föl a világ minden gyönyörűsége, s azon kívül nincsen semmi. Az ábránd maga a világ, az ábránd maga az élet, s amikor szétfoszlik az ábránd, elpusztul a világ is, az élet is. Az élet csak keletkezésében oka az ábrándnak; az ábránd később elszakít minden, a világgal való kapcsolatot, az ábránd kizár mindenkit; abban csak az él, aki szövi, és csak az él, aki miatt szövik. Az ábránd mindenkinek a legsajátabb munkája; az ábránd megalkotásából még a szekunder sejtés is hiányzik ahhoz, hogy az én dolgomban valaki másnak vagy valami másnak is része lehet, és ezért az ábrándjaira legbüszkébb az ember. És azért érzi magát abban a legboldogabbnak, mert abban valószerű leginkább, hogy amit alkotott, az kizárólag az ő érdeme, és mert az ember legbelső alaptulajdonsága az önszeretet, azért legfájdalmasabb az ábránd szétfoszlása, azé a dologé, amelyben leginkább önmagát adhatja az ember.

Juli sem látott egyéb megoldást, mint hogy fut, menekül ebből a házból, ebből az utálatos pokolból; megy és elemészti magát. Elveszettnek, tönkretettnek érzi magát és hiába Kázmér minden könyörgése, egyre csak azt ismételgeti: megyek, elmegyek.

Kázmér azonban nem enged. Átkarolja a leányt és maga is érzi a hangja perzselő forróságát, amint belesúgja a fülébe:

- Nem engedlek, mert szeretlek, mert imádlak.

Juli még mindig ellenkezik.

Egyet reccsen a nagy szoba kilincse; valaki rátette a kezét és Kázmér tudja, hogy a következő pillanatban belépnek és meglepik őt. Megrántja Juli karját és szemében olyan kifejezéssel, amely még a lehetőségét is kizárja az ellenkezésnek, magával húzza a leányt a kamra felé. A függöny előtt heves szívdobogást érez és a következő pillanatban eltűnnek mind a ketten. Hallják a szavakat.

- Kázmér!!

Azután egészen csöndesen.

- Ugyan, hol lehet?...

Tapogó, türelmetlen lépéseket hall és két könnyűjárású cipő kopogását a konyha kövezetén, de Kázmér nem törődik vele. Nem törődik azzal sem, hogy meghallhatják a szavait, nem törődik Juli ijedt tiltakozásával sem, aki elrémül arra a gondolatra, hogy minden pillanatban rájuk törhetnek. Láz fogja el Kázmért, térdre veti magát és úgy könyörög:

- Mondd, hogy szeretsz, mondd, hogy maradsz... Ne menj el, ne, mert én imádlak. És holnap már mindent megmondok nekik és holnap te már mint az én jövendőbeli feleségem élsz itt. Semmit sem fogsz dolgozni és senki sem parancsol neked és csak tanulsz.

Ezt az ígéretet várta Juli. Amíg könyörgött neki, újból megismerte hatalmát, amellyel Kázmérra van. Vigasztalóan, erősítően hat reá és később már csupán csökönyösségből ellenkezett. Gyűlölte Ilonát, gyűlölte az egész családot; egyetlen vágyódása az volt, hogy keserűséget okozzon azoknak. A társadalomban alulkerült ember gyűlölködése a jómódúak ellen elnyomja benne a szerelmes leányt és ezért határozottan törve a célja felé kérdi meg:

- És ha ők nem akarják...

- De muszáj nekik!

- De ha mégsem?...

- Az nem lehet!... és akkor... akkor...

- Akkor?

- Akkor... megszökünk.

Folytatása következik.