Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám

Tóth Wanda: Éva

A márciusi nap szokatlan fénnyel árasztotta el a barna, a kis csatornáktól mintegy ezüst szalagokkal átfont rétet. A levegő hangtalan volt, meleg, szinte fülledt, váratlan fáradságot hozó. Fenn, a kis dachaui várdombon a csupasz fák hosszú árnyékot fektettek a várkert napfényes utaira. A víz vakítón csillogott fel, a gát messzi zúgása határozatlan morajban hallatszott idáig. Még minden néptelennek látszott, csak idefönn ült egy pár ember a barnás tavalyi fűben a zörgő haraszt közt és lustán nézett le a tarka háztetőkre és az erdő csupasz, fenyegetően meredő ágaira. Egy szőke fiatalember csúnya zöld kalapban és szükségtelenül nehéz cipőkben buzgón magyarázta a többieknek.

- Látja kérem, jobbra, le csaknem a városig és erre még messzebb, ez a szűz dachaui láp, egészen érintetlen rétegen, nagyszerű ásatásokat rendeznek rajta. Látja a fehér utat, ami nyílegyenesen végigfut rajta, egyenesen a schleissheimi kastélyig, onnan pedig...

Éva jóleső kis sóhajtással simult bele a fűbe és fejét a barátnője ölébe hajtotta.

- Ezek a németek mindig magyarázgatják a tájat - mondta lustán.

- Hát ne hallgass oda - felelt Marie sértődötten.

- De igenis mindig odahallgatok, nagyon mulatságos, tanulságos is. Nem hiszed, mennyi új itt nekem; a megváltozott életmód még semmi, de az emberek! Otthon ugyan ki nem hallgathatsz semmi érdekeset, mindenki röstellné olyan nagy hangon beszélni az érzelmeiről és egyéb nagy témákról.

- Nálatok hát...?

A zöldkalapos elvonult volt a társaságával; két férfi jött arra, élénk beszélgetésben.

- Sokan blaszfémiának tartják, ha mondom, hogy Siegfriedet zongorán kell hallani - mondta a fiatalabb. - A színpadon szárazon hat, az alakok árnyékszerűek - a zenéje főleg az intellektushoz beszél és ezt otthon...

Közelebb jöttek és Éva megismerte a sima, puha, könnyen fölhevült arcot. Hirtelen fölegyenesedett, hogy észrevették őket s udvarias köszöntéssel közeledtek.

- Ösmered az urakat? - kérdezte Marie.

- Oh igen. Albert Richárdtól zongoraleckéket is veszek; hiszen tudod, hogy azért lennék itt. A barátjával is találkoztam már... neked távoli rokonod, úgy mondta.

- Igen - felelte Marie és nem szép arca egészen földerült.

Az urak megálltak s aztán együtt indultak lefelé. Éva és a muzsikus élénk beszélgetésbe kerültek, míg a többiek csendesen mentek utánuk.

- Már engedje meg a banális kérdést, hogy tetszik a mi városunk?

- Nagyon! - felelte Éva élénken, hiszen olyan rendkívül frissnek és jókedvűnek is érezte magát most. - Minden tetszik, az is, ahogy itt élek. Otthon százszor jobban el voltam kényeztetve, de talán mégis kissé kevésből kellett élni; tudja, úgy voltam vele, mint ha az ember mindig tudja, hány óra van, míg itt a napokat is elfeledem a sok újságban.

- De hogyan is határozta el magát ily nagy útra?

- Bizony otthon ez nem is nagyon megszokott dolog. De már gyerekkorom óta megvolt bennem a határozatlan akarat, hogy egyszer szépen fogok muzsikálni. Közben aztán csak úgy éltem, ahogy más leány, de azért ez a gondolat lassan testet öltött... olyan régen akartam, hogy szinte része lett a lényemnek s most végre itt vagyok egészen természetesen.

- Hogy tanuljon persze... hát ez nagyon szép, csak hogy őszinte legyek: nem lehet ám olyan sokat hozzá adni, és nem is kell, a meleg, közvetlen, kicsit szeszélyes művészet érzéséhez.

- Értem, mire gondol, csakhogy most még csak szerencsés véletlennek hiszem. És azért akarom, hogy az egész a kezemben legyen, biztosan rendelkezzem vele, szóval, hogy ne kellessen az úgynevezett technikával törődnöm.

- Hát azt hiszi, olyan nagy kár, ha észreveszik, hogy a fiatalsága, melegsége, szépsége az, ami énekel?

Melegen és nyíltan mondta, tolakodó bókolás színezete nélkül, közvetlen megértéssel; mintha mindig is ösmerte volna.

- Mit feleljek?... nem leszek mindig ilyen fiatal és nem akarom, hogy minden törekvésemet asszonyosnak nézzék.

- Senki se feledi el, ha magát látja, és minek is? Nekünk mindig más az, amit maguk, asszonyok csinálnak, de sokszor különb is azzal

Éva feleletet keresett, de érezte, hogy az arcát valami szokatlan érzés festi rózsaszínre. Szólították őket hátulról, másról kellett beszélni s aztán elváltak.

A két leány elfáradva keresett a rossz külvárosi flaszteren villamos megállót.

- Te, te tetszel ennek a híres Albertnek - mondta hirtelen Marie.

Éva elpirult egy cseppet.

- Hova gondolsz? - felelte őszinte meglepetéssel. - Hiszen alig ösmerem.

- Ha régebben ösmernéd, talán nem vehettem volna észre. Eleinte jobban meglátszik az ilyesmi, mert az illető maga se gondol rá s nem vigyáz magára. Már sokszor megfigyeltem.

Éva elmosolyodott, kicsit elkényeztetetten; nem bánta, ha most azt is hiszi Marie róla, hogy nagyon is megszokta az ilyen hódolatokat.

- Nem hiszem - mondta vállat vonva.

Aztán elhallgattak, elgondolkozva. Hogy is volt? Objektíven akartak beszélni, művészetről és egyéb mindkettejüket érdeklő dolgokról, együtt akartak dolgozni, s máris a mestere megint csak őt látja, a fiatal és életvidám nőt? s ő nem bánja?

Jó élni, gondolta később, ahogy az előkelő "Familienpension" csinos szobájában kényelembe tette magát és lábacskáit a kandalló előtt melengette. Jó élni... mindig, azelőtt is, de ebben a percben úgy érezte, mintha most kezdene csak hozzá. Otthon mostanában a régi érzései mintha kinőttek lettek volna, tán még maga sem tudta, hogy unja a régi ént s az elkoptatott miliőt, s jólesik kicsit kibújni a régi bőréből. Hiszen már huszonhárom éves lett otthon! kevés kötelesség és monoton mulatságok közt, sehova se tartozva, árván, ami mégis fáj, ha mindenkinek van fészke Itt, a vándormadarak között mintha teljesebb is lenne az élet; több érdek... vagy csak ő látja-e úgy jókedvű fölszabadultsággal?

Hál' Istennek, igazán úgy is volt minden, ahogy odahaza megszokta magáról... sőt itt új revelációként ünneplik rendes környezetében már ösmert jelenségét és talentumát. Szinte kíváncsian várta, mit hozhatnak ezek a napok, örült a szokatlan életmód minden apróságának, önálló kóborlásainak... olyan friss, életre éhes volt itt egyszerre. Úgy talán mégse ment volna tovább... brr., örök időkre a nagynénje szalonjában egzisztálni, gardírozottan... a teásasztalok és a zongorája a sarokban; ott szeretett beszélgetni és szembeforgatta magát a székkel a kis pamlagnak, ahol tavaly télen mindig a szegény Csenkey ült... azelőtt meg sokáig Gábor, az unokabátyja.

Felnevetett akaratlanul. Vajon mindig úgy lesz-e, hogy emlékei egy-egy férfi körül csoportosulnak majd, aki ott ül egy bizonyos székben, jó messze tőle s a maga módja szerint másképp, tulajdonképpen mindig ugyanarról beszél... ami őbenne is nyomot hagy, megérleli. Nemcsak szórakozást ád, hanem mást, többet is... életerejének olyan erős érzését. Talán érinteni is fogja pillanatra az övét az a másik élet, az idegen, ezé az emberé, míg széjjel nem kerülnek persze... elküldi őket, mint Gábort és másokat, az elsőt - hogy is hívták? Eszébe fog jutni, mert alapjában véve hálás irántuk léte valami emelkedéséért, különben nem is lehetne elégedett... Most se az különben, hiszen mindig kész valami megélésre... mint az új bor, valami friss és forrongó érzés ez, tele kedvvel, szabadsággal... leányság.

Végigsimított a puha karjain és a nyakán, jólesően, aztán fölkelt és a zongorához ült. Szórakozottan, mintegy lapozgatva játszotta a tanárjától ma kapott új hangjegyeket, aztán mindjobban belehevült, míg egészen elfáradva, felhevülten eresztette le a karjait. A papirosból megmagyarázhatatlan, idegen illat szállt feléje... finom dohányszag-illatszer... ma délután...

Ráfektette forró karjait a hűvös billentyűkre, mik halk, panaszos hangon feleltek, s elengedte rájuk elfáradt fejét.

- Vajon szeret-e? - suttogta elgondolkozva.

***

Tavasz lett, hosszú kóborlások ideje Marieval, néha Kernerrel is, a festővel meg Alberttal; megint úgy, mint egész életében megszokta, érezhette, hogy központja egy kis körnek, mely dédelgetve veszi körül s igyekszik résztvenni az életében. Rendesen nagy érdeklődéssel figyelte meg új viszonyok, mindenféle alakulásoknak kezdetét, mikor minden lassan más képet ölt előtte, s az emberek mozogni kezdenek... élni, összekapcsolódni valahogy ővele.

Mint máskor; csak ő benne volt valami idegen, bizonytalan... ideges félelem s örökös óvakodás... ő tőle... saját magától.

Este Marie gyakran bekopogtatott hozzá. Kemény blúzában és nehéz, poros cipőiben feszesen ült egy széken, savaktól és festékektől megrongált kezeit az ölében nyugtatva és csöndesen elnézte, hogyan keféli a hullámos haját, fényesítgeti a körmeit és babrálgat százféle asszonyos aprósággal. Olyan kedves volt ilyenkor... a nagy darab csúnya lány szinte meghatottságot érzett a neki elérhetetlen női báj láttára. Éva szerette a társaságát, önkéntelen önzésből is talán, hiszen szívesen megtartotta a konvenciókat, mint kényelmes, jólszabott ruhát, miben legkellemesebb járni... és Marie oly megnyugtatóan csúnya és kifogástalan volt. Összetartottak és melegítették egymást az idegenben.

- Holnap gyönyörű vasárnapunk lesz - mondta Éva álmosan. - Mit csináljunk?

- Mondtad volt, hogy szeretnéd Kerner műtermét megnézni... megtiszteltetésnek venné, ha holnap kimennénk, a városon kívül van és szép séta oda.

- Oh, szívesen... csakhogy legényemberhez?

- Ketten mennénk - mondta Marie sietve. - Én már voltam nála, végre is rokonom.

- Akkor jó - hagyta rá Éva. Igen veszélytelennek találta a festőt e pillanatban... egyáltalán minden férfit, azelőtt szokatlan közönyösséggel.

Kerner őszinte örömmel fogadta őket. Marie, úgy látszik, meglehetősen otthonos volt itt; mindjárt kötényt kötött s eltűnt, míg ők a festményeket nézegették. Éva szeretett idegen lakásokban járni, az ezerféle apróságból lakójuk életét olvasni; most olyan gazdag életet, amilyet mégsem ösmert eddig; mégis valami tökéletlen... asszony nélkül, folytatás nélkül.

Figyelmesen nézett a már ráncosodó, fáradt arcba a különösen ragyogó szemekkel

- Még Albert barátomra várunk - mondta a festő -, aztán teát kapunk Marietól.

Éva élénk, résztvevő érdeklődésének egyszerre vége volt. Jön... itt van, mindenütt, elkerülhetetlenül. Mi az, ami egyre összehozza őket, ha nem is keresik?

Egészen elveszetten állt ott és alig felelgetett Kernernek, szinte összerázkódva, mikor csengettek. Kerner elébe ment a vendégnek, ő csak nem várhatja itt be? Marie után szaladt.

Az már nagy munkában volt odakinn... a víz forrott és ő késeket mosogatott, kenyérkéket kent és ide-oda szaladgált a férfi holmijával. A szegény elfáradt "Malweib" magára meglehetősen rendetlen, mint ő hitte, "férfias" volt, de most, az aprólékos gondoskodás, rendezkedés közben valami jóleső szokatlan kielégültség látszott az arcán. Éva gőgösen állt mellette, meg nem foghatva, hogyan alázhatja meg Marie magát ilyesmivel, mikor meg sem illeti. Elkényeztetett szépsége tudatában e percben bizonyos kegyetlenséggel csaknem lenézte a szegény leányt örökre elérhetetlen bátortalan vágyaival; a világért nem nyúlt volna semmihez és hűvös mosollyal nézte a sürgölődését.

Azután együtt ültek mind a nappaliban. Elfogultsága elmúlt, hallgatagon ült a kis pamlagon, melynek másik sarkát most már mindig Albert foglalta le. A két férfi valami közös utazásról beszélt; Marie áhítatosan figyelt rájuk, hálás utánaérzéssel szíva világok levegőjét, ahol sose járt s hol nem is lehetett keresnivalója.

- És te már nem emlékeznél az egész dologra, Richard?

Albert a pamlag rojtjával játszott, ujjai könnyű érintései mintha felhatoltak volna a támlán nyugvó puha karra. Most felrezzent.

- Mindent el szoktam felejteni - mondta hirtelen. Mi már az emlék, mint lom, helytelen benyomások, elferdített valóság.

- Én azt hiszem, az ember csak arra emlékszik, ami igaz - mondta Éva elkomolyodva.

- Igaza van - felelt Kerner. - A szürke semmiségek, céltalan és gyenge akarások, játékok, amikben tényleg elmúlt a nap, nyomtalanul elenyésznek és nem marad más, mint az igazság, a "note dominante". Csak akkor tudhatjuk, mi történt velünk, ha már nem élünk benne.

- Nekem semmi szükségem a lélek zugaiban rejtőzködő poros emlékekre - mondta Albert. Mindent elfelejtettem, az én napom ma kezdődik.

Mind észrevették és zavartan hallgattak el.

- Milyen soká tart most már a szürkület - szólalt meg végre Marie. Éva fölállt.

- Maradsz még? - kérdezte elfogultan. - Nekem mennem kellene.

- Haza fogom kísérni, engedelmével, ha Marie őnagysága még el van foglalva - mondta Albert sietve. - Másképp haza se találhat.

A hosszú poros út végigment a hegyoldalon a város fölött. Könnyen jártak a friss alkonyi szélben.

- Talán nem erre volt, - kérdezte a lány végre.

- Rövidítettünk - felelt a másik halkan. Éva érezte, hogy kerülőt csinálnak; beszélni akart vele, de hamar elhallgattak. Egy kis kőpárkányhoz értek, padokhoz. Alattuk volt a város, nem a jól ösmert, élő, hanem valami sajátságosan rejtett és régi, százados álomban feledett. Nekidőltek a karfának, könnyű fáradtsággal.

- Régen meg szerettem volna mutatni, nem tudtam egyedül örülni neki. Látja... olyan, mint a Ferusnot muzsikája.

Éva könnyű szorongással nézett el rajta.

- Szép... de még idegen nekem, az ilyesmit szeretni kell... s én tán nem is tudnék egészen ideszokni.

- Nem? - kérdezte az majdnem elbúsulva.

- Pedig otthon is sokat voltam magamban.

De mégis az ösmert föld volt, az ösmert emberek. Olyan szomorú úgy először járkálni idegen helyen. Hideg, hideg arcok... mintha Kínában volnék...

- Szegény kis lány... - mondta a fiatalember halkan, naiv sajnálkozással. Mindig olyan gyengének, szánnivalónak látta a nőket... ez kedves volt, szerette rajta.

- Egyetlen gyerek voltam... olyan kései kis csodabogár féle; nem is járt senki nagyon utánam. És most már régen meghaltak a szüleim...

- És nem volt néha borzasztóan egyedül?

A lány érezte a szemeit az elfordított arcán.

- Nem akarja megmondani, mire gondolt... nekem?

- De igen - felelte alig hallhatóan.

- Eszembe jutott, hogy egyszer valaki azt mondta: lesz még idő, mikor elkerülhetetlenül érzem, hogy máshoz kellene tartozzam és valahogy menekülni szeretnék tőle vissza... a többiekhez... és csak akkor fogom igazán érezni, hogy nincs senkim...

Elakadt. A férfi feje egészen közel volt, érezte a felhevült, ifjú, hozzá igyekező test közelgését, a szeméből szinte perzselte valami diadalmas forróság.

- Fél... félne tőlem... - mondta akadozva boldogságos, előtörő örömmel.

A szemek találkoztak. Éva már nem félt; valami nagy nyugalomban úgy érezte, hogy az idő, mikor félénken, tapogatózva keresték egymást, közeledtek egymáshoz, már elmúlt. Akaratlanul is egy mozdulatot tett közelebb hozzá... a haja a férfi homlokához ért.

Csendesen álltak egymás mellett, összetámasztva a fejüket, s ő úgy érezte, hogy egész élete eddig csak várakozás volt ennek a napnak sugárzó örömére...

Kicsit később lassan és roppant okosan mentek le az ódon elfeledett utcákon a város felé. A nap vidáman búcsúzott a kis füstös ablakokban és lágy fénybe vonta a furcsa zegzugos házakat. A folyó gyöngyházfényben csillogott fel, minden nyugodt volt, ők hallgattak, mosolyogtak és Éva igyekezett, hogy mindezt lássa, jóleső, boldog, balga nyugalommal a szívében.

***

Pár napig mintha valami bolondságos, idegen álomban járkált volna.

Ugyan mit szólnak majd otthon hozzá!? Nevetni tudott volna rajta, nyugodt és boldog pajkosságban. És ő azt hitte, már vége az időnek, mikor az embernek csak úgy hullanak az ölébe a meglepetések, az élet meglepetései!

Gondolkodás nélkül, hirtelen bizonyossággal tudta, mit fog tenni A férfinek talán váratlanul, irigylésre méltó anyagi függetlenséget és kifogástalan társadalmi helyzetet is hoz... ami, ha nem is növeli az ő értékét, mindenesetre kevesbíti azt, mit a férjétől el kell fogadni. Hiszen gőgös volt, büszke és adni akart, mindig csak adni.

Ha majd együtt lesznek... hogyan fogja őrizni a művészetét, amit tisztelni és szeretni tanult itt, mint még soha. Még tudni fogja alá is rendelni magát ennek az egynek, ha asszony lesz... az ő asszonya.

Elgondolkozva ment le a lépcsőn a vacsorához. Már fölülről láthatta, hogyan álldogálnak a hallban a várakozó, többé-kevésbé szürke csoportok. Egyszerre összeszorult a szíve valami ijedt meglepetéstől. Megösmerte Albertet, ebben a környezetben kissé föltűnő elegáns allűrjeit, üde és ápolt fiatalságát. Eljött már máskor is, de ma szinte félt tőle... egyszerűen és csacsin félt, teljes egyedülléte mégis bizonytalanságot, határozatlanságot adott viselkedésének.

Feszes társalgásban fogyasztották el a meglehetősen rossz vacsorát, a körülöttük ülő, odafigyelő idegenek fagyasztó jelenlétében. Szólni is kellett némelyikükhöz, kérték a híres művészt, hogy muzsikáljon... az este borzasztó volt. Éva nem mert egészen egyedül maradni vele és a többiek ottlétét mégis ostoba, értelmetlen kényszernek érezték. Úgy találta, a férfi rosszkedvű, mesterkélt, merev. A barna szemei szinte kialudtak, kényelmetlenül érezte magát, s úgy látszott, ő rá haragszik az elrontott estéért. Magában érezte az elkényeztetett, ingadozó idegei remegését, hangulata, kívánságai változását. Mindig olyan tökéletes, minden érintésre vibráló hangszer volt, de még sohasem úgy, mint ővele szemben. Haragudott magára, hogy a férfinak máris olyan hatalma van fölötte, átviszi rá a hangulatait és kényszeríti, hogy csaknem féljen tőlük. Nem értette, mit akar; azt hitte, boldog lesz s máris nem volt az.

Közönyös dolgokról beszéltek, hallgattak is. Késő lett, a kis szoba kiürült, várta, hogy a férfi is menjen, de így nem tudott elválni tőle. Marie jóindulatúan ült ott, újságokban lapozva, de végre ő is elfáradt. Éva fölállt hát, kínos érzésben ment át az üres hallon a lépcső felé. A nagy csillárt kioltották már, csak vörös lámpácskák világítottak. Albert utána jött. Az első lépcsőfokon kicsit feléje fordult.

- Jó éjszakát - mondta félénken és kezet adott neki.

A férfi megfogta és megcsókolta; egy pillanatig egészen közel állottak egymáshoz... aztán hirtelen, némán átölelte és forrón, remegve, szó nélkül szorította magához.

Egy pillanatra. Aztán Éva kiszakította magát és fölszaladt a lépcsőn.

Sokáig feküdt ébren és csak reggel fele szunnyadt el, sajátságos, váratlan, forró álmokban.

- Mari - mondta pár nap múlva -, ma órám van, gyere és hallgasd meg egyszer.

Azt hitte, ki se tudja várni a percet, hogy ismét lássa, és ma mégis gyáván egy harmadikat hítt, maguk közé tolta Marie nála ült és türelmesen színezett egy iparművészeti mintát, míg ő foglalkozás nélkül, nyugtalanul, ideges nevetgéléssel járt föl és alá. Várt... mintha nem is bírná már kivárni.

Az órának fele rég elmúlt, mikor levelet hoztak számára. Albert egészen konvencionálisan, mentegetőzve írta, hogy nem jöhet most, se a következő órára. Elfordult a levéllel az ablak felé, kinézett. Az aszfalt egy hirtelen esőtől még nedves volt, egy újságárus gyerek rohant vékony, mezítelen lábaival nesztelen, gyönyörű futásban végig rajta. Hogyan futott! Lebámult rá, értelem nélkül. Ő tehát nem jön ma, se holnap, soha többé!

És ő? Hiszen szerette! most adott csak nevet a zúgó fejében, tomboló vérében. Tegnap azt gondolta, a felesége lesz, lehetne más egy embernek, aki elvette az ajkát - nyugodt bizalommal várt rá, örült neki; ma? ma minden gyalázatos volt, hazugság, csalás s ő mégis szeretné?

Megfordult és haragosan látta meg a szegény Mariet, aki tovább pepecselt a holmijával. Nem tudott szólni hozzá, beszaladt a hálószobába, az ágyra dobta magát és sírva fakadt.

Sokáig zokogott, hangosan, keservesen, mérték nélkül, meg akarva magát nyugtatni vele. Egész testében remegett, a könnyek, mintha visszahulltak volna a szívére és perzselték, mint a tűz.

Ő, az ünnepelt, büszke lány, sírt egy férfi miatt. Sírt, mert annak nem kellett.

A nagy zokogás közt egyszerre fölegyenesedett és letörölte égő arcát. Milyen szégyen.

Oh, az első könnyek, miket büszke szemei valaha sírtak; sose fogja neki megbocsátani, sohasem.

Fölállt és megmosta az arcát, megigazította a haját, aztán kinyitotta az ajtót. Marie már nem volt ott. Bizonyosan meghallotta.

Az indulat szinte fojtogatta a torkát. Gondolkodás nélkül ült le s írt neki. Hogy ne jöjjön többet, úgy látszik, el van foglalva, meg itt is a nyár s neki falura kell mennie.

Percig se fontolta meg, elküldje-e. Hiszen akárcsak a szemébe mondták volna, hogy nem szeretik.

Pedig az ő érzése, mindezekben a hetekben, nem tévedhetett. Hiszen csak érezte az örökös közeledésüket minden nap, tudta, hogy ott van az oldalán, a háta mögött, mintha valami vonná utána a sétáikon, mindenütt. Akart feléje jönni... de valami most távoltartja őket; mi lehet?

Pár nap múlva valami tárlatra ment Marieval... néhány perc múlva már érezte, hogy itt kell, hogy legyen, valahol az ajtó mögött. Egyedül volt a kis teremben, mikor a férfi belépett - elvörösödve, mint egy kölyök; hidegen köszönt és nem jött közelebb. Évát egy fiatalember ismerőse üdvözölt most, élénken csevegett vele, míg nagy, piros foltok égtek az arcán. Albert nem ment el, a képekre bámult, majd ő rá és sokáig várt, az ajkait harapdálva. Éva nem nézett oda, de valahogy mégis látta, a szemében, hogyan gyúl ki a jól ösmert, alattomos kis barnás fény.

A fiatalember végre elköszönt, Éva Mariet kereste, de Albert máris ott volt.

- Mit csinál? - kérdezte hevesen -, miért ne adjak ezentúl leckét?

A lány gőgösen válaszolt.

- Hiszen szeretem magát... - mondta csaknem dühösen -, miért is szeretem annyira... hát nem látja?

Marie jött oda és hallgatniok kellett. Miért is nem bírta elutasítani, ahogy megérdemelte. Aztán hazamentek. Marie leejtette az esernyőjét s ő egészen összerázkódott a zajra.

- Ejnye, de ideges vagy! - mondta Marie. - Már pár napja és szinte megcsappantál; egészen megváltoztál.

- Ha ez idegesség, akkor meglehet.

Össze kell szednie magát, nem szabad, hogy észrevegyék. Nem gondol többet rá. Hát lehet-e? nem forgatja-e magában örökösen egy és ugyanazt; mintha nem kiáltana, kívánkozna egyszerre minden őbenne utána.

Hogyan lehetett ennyire védtelenné!

Mégis úgy volt; minden készen volt már benne a szerelemre; hiszen egy káosz él bennünk kielégítetlen vágyak, ambíciók, képzelt vagy valóságos fizikai és szellemi szükségletekből... valaki jön, hozzánk igyekezik és mi azt hisszük - azt képzeljük, hogy kielégíthet... így kellett, hogy jöjjön. Lehetett-e közönyös egy férfi iránt, akit sohase látott száraz mindennapiságban, de első perctől fogva átváltozva, összekapcsolódva vele soha vissza nem térő gyöngédségekben? Hiszen még nem szeretett soha senkit; először szeressen és boldogtalanul? Még alig kezdett így érezni... most még talán nem is fájna nagyon, ha vége lenne... mielőtt tönkretette a szép életelveit és a boldog biztonságot, amivel a jövőbe nézett. Ezt sohasem tudná neki megbocsátani, büszkesége sohasem engedné meg, hogy legyen, aki fájdalmat okozhat neki. Eddig még nem illethette senki; nem fog többet rá gondolni... hát gondol-e most? Hiszen benne volt, az egyetlen, ami élt benne. Elmenni, el tőle... az élet olyan hihetetlen üres lesz, hihetetlen sivár.

Múlt az idő. Emberek jöttek hozzá, beszélgettek, sétáltak. Olyan természetes volt, hogy közben találkoznak, találkozzanak, hogy Kerner, tán a többiek is, homályosan érezték, hogy rájok is kihatol az az erő, ami őket vonja egymáshoz, s összetartja a kört, embereket, részvételre hív, s ők is önkéntelenül segítenek hozzá. Pedig gyűlölni tudta volna a hatalmáért fölötte. De kikerülni nem bírta. Egyszerre itt volt ezeknek az idegen embereknek az életében, a munkájuk közt, a lakásaikban... nem is tartozott hozzájuk, érezte jól és mégis jött, mert minden olyan kedves volt és jól ösmert... ő általa, aki mégis csak miatta volt ott, annál jobban igyekezve hozzá, mennél inkább próbálta őt távoltartani, fölülkerekedni - vagy pedig érthetetlen és sértő gyávasággal kerülte. Egy nap sem volt egyforma, ide-oda rángatva akarata elleni reménykedések, múló elszórakozás, keserű sértések érzése közt.

Nem, nem volt vége, lehetetlen hogy így vége legyen. Nem lehet képzelődés, az egész teste tagadja ezt, az agya okot akar adni a lázongásnak, ami benne van... igen, ő kell hogy szeressen... még ha nem akarja, még ha olyan ember is, aki már holnap sem felelhet az érzéseiért.

Mégis szereti most, máma és szenved.

Fáj neki. Hála Istennek. Hiszen másképp el se lehetne viselni a megaláztatást.

Hiszen talán meg is mondta már valahogy, csak meg se értette, olyan hihetetlen és szokatlan volt neki a föltevés, hogy lehet valaki, aki szereti, csak egyszerűen nem akarja nőül venni és most visszavonul tőle, mert attól tart, hogy talán el akarhatja, akarja vétetni magát vele, ő, akitől annyian kérték ezt mint irigyelt kegyet. Milyen nyomorúságosan nincs igaza az asszonynak, mihelyt el kell várnia a férfitől ilyen nagy "áldozatot".

De hiszen hogyan értette akkor a férfi az ő öntudatlan, akaratlan közeledéseit hozzá? Mit akart tőle... hiszen csak érezte magán a kívánságait. Oh... lehetetlen, haragos szégyen könnyei szöktek a szemébe.

Szeretne végre... vagy hogy hívják azt a kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan érzést... azt, hogy boldogságot várón ő érzi a másik arcát, lényét, mindenét; hogyan lehetne ez viszonzatlan? Nem értette, és azért nem is lehet elviselni.

Olyan rémesen elhagyatott volt; eddig ösmeretlen félelmekben hova is fordulhatott volna? Imádkozni... rég elfeledte már az Istent, de nem sírt-e már úgyis? Hiszen az egyre megy.

Nem, nem lehetett vége; az ő viszonyukban még nem mondták ki az utolsó szót; különben miért gondolt volna rá folytonosan, babonás hittel, hogy akkor ő is teszi.

Falura akart menni. Mariet könnyen rávehette és kihurcolkodtak egy kis hotelbe, magános lápos tavak közt. Ott majd Marie festeni fog, ő kipiheni magát s közben nem messze nyaraló énekmesternőjével folytathatja tanulmányait; legalább ezt írta a nagynénjének... szégyenkezve, hogy nem volt elég ereje hazamenni. Mire várt? hihette, hogy akárki, hogy a férfi valaha mássá lehet?

...Letelepedtek hát odakinn. Marie el volt ragadtatva a kissé búskomor, hangulatos környéktől, míg ő, ki kevésbé rideg természethez s nagy fényűzéshez volt szokva, sehogy se tudott odaszokni. Önkéntelenül is az otthoni birtokokra gondolt, a gyönyörű zöld, nehéz virágokkal teleültetett udvarra s a parasztok jólismert arcára, kik tiszteletteljesen, szinte szeretettel köszöntötték. Csak még jobban haragudott érte ő rá, hogy miatta itt kell számkivetésben élnie, kitéve mindenféle kellemetlenségeknek, terhes találkozásoknak. Sose kellene magányt keresnie, hogy megint olyanok lehessünk, mint régen.

Nem, itt a szomorú zöldes tavak és a súlyos lombú, előtte oly ösmeretlen erdők között végképpen elvesztette a régi, magában annyira biztos ént. Hol volt a régi egyénisége, vörös fonál az élet labirintusaiban, szükséges árnyék, levetkőzhetetlen ruha? Pedig már alig bírta elviselni a sok ösmeretlen emóciót... először... és így.

Már pár hete voltak odakinn. Rendesen munkájánál hagyta Mariet, aki oly nyugodt biztosan... és bután... tudott dolgozni és bizonyosan tőle is elvárta; s egy könyvvel elszaladt az erdőbe, jó mélyen, hogy legalább a sok sétálótól legyen nyugta, kik a nagyvárosok környékét oly tűrhetetlenné teszik. Mindig szeretett olvasni, éppen mert ritkán jutott hozzá, mert friss, mindent megragadni kész természete ritkán hagyott időt és nyugalmat hosszas olvasásra, ami mégis mindig az értelem és fantázia kipihenését, momentán elfoglalatlanságát tételezi föl. Olyankor gyermekes buzgalommal, forró fejjel képes volt fél éjszakákon át olvasni, közvetlen érdeklődéssel az ember iránt, kinek gondolatait, szenvedéseit szinte egész életét a kezében tarthatja a pár kötetben. De most semmi se segített, újra meg újra el kellett olvasnia a lapokat, míg szomorúan tette le a könyvet és "mulattató" olvasmányt vitt magával, hogy aztán haragosan dobja a fűbe.

Még sohasem volt ennyire közönyös... mintha se látna, se hallana, nem lenne érzéke a természet iránt, a muzsikáról nem is beszélve.

Fáradtan és fájdalmas ingerültségben indult ma is neki; meleg volt s unta messze menni, hát a mély árnyékban egy padra ült. A lombok csaknem eltakarták, s ő is későn vette észre, hogy nem messze tőle egy pár ül; valami művésznek látszó fiatalember, akinek a háta elfedte előle a leány arcát. Ilyesmit eleget látni itt, mindegy, legalább csönd van.

A nehéz árnyékon túl aranyzöld, napsütötte foltokban pompázott a fű és láthatatlan gyermekhangok gyönge csicsergéssel töltötték meg a levegőt. Közönyösen ejtette a kezét az ölébe és mozdulatlanul bámult maga elé... azzal a teljes, szinte ijesztő mozdulatlansággal, ami mostanában néha megijesztette s zavarba hozta Mariet. Fáradt volt? Hiszen olyan fiatal, kipihent volt a teste... hiszen nyár volt, édes, bágyasztó; nem égtek-e vigasztalan vágyakozás könnyei a szemében, a torkában.

Milyen régen is volt már ilyen egyedül.

Nem, vége volt, már nem szereti. De mintha a hátgerincét vették volna ki, annyira nem volt képes fönntartani magát. Szórakozottan nyitotta föl a könyvet és megint becsukta. Mit is ír ez az angol asszony, angol vén lány ismét, legalább a huszadik ilyen könyvben olvasta ugyanazt... fojtott tűz, a férfi odaadó, reménytelen, önzetlen szerelme az illetetlen, közönyös hősnő iránt.

Nevetni tudott volna. Mintha lehetséges volna az ilyesmi. Persze, minden nőnek ez volt az álma... hogy csak egyetlen egyszer szeressék jobban, mint ahogy ő szeret, hogy ne kelljen engedni, szeretni... Mindenki, mind ezek a szegény lányok erről álmodnak a magányukban, gondolnak rá, emésztik magukat...

Hirtelen összerezzent. Mintha valami kényszerítette volna... valami különös csend, valami meghatározhatatlan rémület, lassan odafordította a fejét a szomszédai felé. Nem láthatta az arcukat; összehajolva ültek... szinte hallotta a szívük verését. Senki se mozdult; az ő szívében megfeszült, remegett valami, mintha meg akarna szakadni. A fiú erős alakján reszketés futott végig... csönd volt, sokáig, míg egyszerre látta a lány fehér, gyűrűs kezét, amint a férfi fejét egy pillanatra még jobban magához vonja, aztán hátradől egy mély sóhajjal és kendőjébe rejti arcát.

Még csak nem is tudtak várni, míg ő elmegy... el is feledték, hogy itt van. Mi volt hát az a rettenetes erő, ami egymáshoz hajtotta őket?

A könyve a földre esett; nem emelte fel. Fájdalmas csodálkozásában nem is hallotta, hogy valaki közeledik, majd hirtelen megáll előtte.

- ...És itt kell, hogy találjam magát... itt... - szólt csaknem hevesen.

Elfehéredve nézett fel. Igen, Albert állt előtte, ebben a pillanatban gyűlölte ezt az embert, erős, nehéz alakját, a szájat, mely nagy, de nem brutális érzékiségben remegett és a rekedtre váló hangját.

- Miért zavar? - kérdezte ellenségesen, bár érezte, hogy már evvel is szinte beösmer valamit.

- Véletlen volt; esküszöm, hogy nem tehetek róla. Bizonyosan megvet, hogy nem akar tudni rólam.

- Miért tenném - felelte gőgösen.

A férfi megakadt és elvörösödött. Megértette, hogy meg akarja alázni, mintha mindent elfeledett volna, nem történt volna semmi és szabadon engedné. Hirtelen leült mellé és az izgalomtól rekedten suttogta:

- Nem igaz, hogy gondolt rám...

Éva fel akart kelni, de nem tudott... nem bírt ellenállani a kezeinek, a régi édes, elringató hangjának.

- Nem igaz, hiszen szeretsz engem...

Megragadta a kezét és dühös csókokkal borította a kezét, a karjait.

Éva lehunyta a szemét. Az egész arca hirtelen nedves lett a könnyektől.

- Nem bírom tovább... mondta ingadozva -, hiszen úgyis meg kell tennem, amit csak akarsz...

Kimondhatatlan fáradtsággal, egyszerre akarat nélkül engedte, hogy elvezessék...

***

Boldogság...

Mintha kitörlődött, eltűnt volna minden szerelme ezer gyöngéd bizonysága közt; pillanat alatt elfeledett volna minden szenvedést, hiszen így kellett lenni, hogy egésszé váljon a szerelmük.

Oh, hogyan is tudott szeretni ez az ember. Hiszen érezte mások közeledést, ostromlását is, de milyen nevetségesen semmivé váltak ezek a régi, befejezés nélküli históriák, ha ő bensőséges, az izgalomtól szinte elváltozott hangon mondta:

- Szeretlek... óh, milyen nagyon is szeretlek...

Igen, érezte, hogy igaz volt, különben miért tette volna meg érte ő, Éva, az előkelő, ünnepelt, magában biztos leány.

Talán megbánást kellett volna éreznie? De a férfi a két keze közé vette a fejét és a meleg szájába suttogta:

- Szeretjük egymást, édes Éva. És egymáshoz kell, hogy tartozzunk, azt te éppen olyan jól tudod, mint én. Az első naptól fogva, mikor utálatos voltam és haragudtál rám, pedig csak alig bírtam visszatartani magam, mert nem bíztam magamban és kímélni akartalak. Mintha nem lett volna már késő milyen bohóság, mintha téged el lehetne valaha feledni.

Hiszen szabad emberek vagyunk és a magunk életét éljük... hát nem jobb így, mintha a nagynénédnél ülnénk Magyarországon és vászonmintákat válogatnánk a kelengyédhez!

Éva elnevette magát. De valami még vibrált benne... különben sajgó, keserű maradék.

- Arra még mindig lesz időnk, amikor úgy akarod.

A lány nem felelt. A hangja most nem volt őszinte... csak úgy mondta, hogy megnyugtassa. Nem, nem szabad gondolkodni; nincs holnap, nincs tegnap, csak ma...

Az erdőben csavarogtak, távoli rejtekhelyeket, ösmeretlen kunyhókat keresve. Albert mindent ösmert és találékony volt. Leheveredtek a fűbe, kibontotta a nagy haját, beletemette az arcát és boldogan dadogta:

- Kis lányom, édes egyetlen gyerekem...

Éva engedte, lehunyva a szemét, nem bírt másra gondolni a végnélküli közösség, odatapadás boldogságában. Búgó nevetéssel beszélte összevissza; a férfi eltanulta tőle magyarul:

- Te édes... te drága...

Aztán néha meglátogatta őket a hotelben, ildomosan ebédelt velük és csevegett Marieval, aki már kora reggel el szokott menni és nemigen kérdezte, mit művelnek. De egy nap, ahogy az erdőben heverésztek, Albert bosszankodva mondta:

- El kell, hogy menjek. Ösmerősök érkeztek a korcsmába, ahol lakom. Nem tehetlek ki valami gyanúsítás árnyékának sem, ugye?

Szinte büszke volt a gyöngédségére.

Éva érezte, mint akad meg a szívverése egy pillanatra... egyszerre megértette, mi történt.

- Mi bajod, drágám? - kérdezte a férfi; magához vonta és fel akarta melegíteni csókjaival hidegedő kezeit. Csókolta a karjait, ruháját, a szoknya alul kibújó finom lábikráit.

- Hogyan háláljam meg, amit értem tettél?

A lány nem felelt.

- Írunk egymásnak. El kell mennem valamerre pár napra, hogy kimagyarázhassam a távollétemet. De aztán ti jöttök be a városba, Marie már múltkor emlegette, az esték hosszúk és hűvösek már... És ott szabadok leszünk, boldogak...

Milyen biztosan, boldogan beszélt a jövőről; hát lehet-e jövője, holnapja ennek?

- ...Elhiszed-e? éjjeleket zokogtam görcsösen utánad a tavasszal. Nem, sohase reméltem volna, hogy még egyszer ilyen őrültül boldog legyek... köszönöm ezt neked, Éva.

Halkan mondta, meghatottan. Éva fölkelt és gépiesen szedegette a fűszálakat a hajából.

- El kell búcsúznunk - mondta hangtalanul.

A férfi magához szorította. Még elmondta, hogyan is lesz majd, s hogy elhozza neki a lakása kulcsát; a ház egészen magányosan és eldugottan fekszik kinn egy régi kertben. A lány mozdulatlanul feküdt a karjában.

- Hűvös van - mondta hirtelen borzongással.

- Olyan hamar esteledik már.

Elváltak.

Ahogy Marie másnap délben éhesen és fáradtan hazajött, azt mondták neki, hogy a másik kisasszony még a szobájában van; bement hozzá. Éva még ágyban feküdt, halaványan, vörös szemhéjakkal; a nyaka puhán és fehéren világított ki a csipkék közül. Marie észrevette, hogy megfogyott, és hogy félig nyitott ajkai körül valami új, idegen vonás van.

Leült az ágy mellé. Otromba, foltos festőkötényében és régi ruháiban, melyek úgyszólván fölvették már a test formáit és szokásait, napbarnította, a túlcsigázottságtól szinte eltorzult arcával alig is látszott már asszonynak. Egymásra néztek.

- Az ember olyan könnyen lesz lázas a mocsaras levegőben - mondta végre vontatottan.

Egyszerre két nagy könnycsepp tolult nehezen a szemhéja alá és végigfolyt a megkeményedett arcán.

- Mi bajod? - mormogta Éva riadtan.

Marie elfordította a fejét, magával küszködve.

- Hiszen tudod - felelte végre.

Megint elhallgattak. Éva érezte, hogy halálos hidegség fut végig a testén... kimondhatatlan megaláztatás, szörnyű megösmerés.

- És én álljak itt és nézzem... - mondta Marie mintegy maga elé. - Önkéntelenül is keresed a védelmemet, hiszen különben egyáltalán nem volna lehetséges; nem is tudod, mit akarsz tőlem tulajdonképpen.

Éva nem mozdult.

- Hát menjek el? - kérdezte végre tompán.

- El kellene válnom tőled - folytatta Marie -, de nem tudom megtenni. Szeretlek is. De tőletek melegség árad felém, közöttetek valaki vagyok, szükséges... nem tudok megint az elhagyatott, öregedő leány lenni, a senkise... Nem hagylak most el...

- Te jó vagy, de próbáld megérteni... Ő nem élhet házasságban, gondokban... fel akarjuk áldozni magunkat a művészetért...

Maga is érezte a frázist és megakadt.

- Tudod jól, hogy ez nem úgy van; csak úgy teszel, mintha el akarnád hinni; kell is, hogy ne légy még boldogtalanabb. Mert jól tudod, hogy nincs mentsége Albert viselkedésének, ha szeret... De nekem nincsen semmi közöm hozzá, miért teszitek, én se teszem jóságból. Magamban már túlságosan hideg és szegényes az élet... legalább lássam, hogy szerettek.

Éva a szegény lány nyaka köré fonta gyönyörű, illatos karjait és együtt sírtak...

***

Tehát a városba hurcolkodtak; másik penzióba, ahol nem ösmerték őket annyira.

Éva borzasztóan kimerült volt; elidegenedett mindentől, ami volt, alig tudott beszélni valakivel, régi ösmerősei mind olyan távol voltak tőle... a rokonai is otthon. Unokanővérére gondolt, kivel testvérként szerették egymást, aki elutazása előtt eljegyezte volt magát... s kinek talán váratlan elidegenedése adta meg talán távozásához a végső impulzust. Még szerették egymást, de már nem tudtak miről beszélni; a kis menyasszony: fél asszonyka kitöltött, megnyugodott lényének alig volt köze az ő öntudatlan várakozása, keresése, megélni-sóvárgásához. Még inkább indifferens vén asszonyokhoz csatlakozott, kikhez most közelebb állt; még csak mesélni se tudott neki semmit, hiszen a boldogságnak nincsen története. Most megértette őt; szeretett volna legalább írni neki... milyen jól esett volna, ha van valakije, aki legalább egy kevéssé érti új érzéseit... hiszen a nő életében két korszak van: előbb... utána...

Tehát asszony volt; az ő asszonya.

Talán mindig is valami nagyszabású, szokatlan asszonyéletet várt... ha visszagondolt eddigi életére, büszke boldogságakarására, úgy rémlett legalább. De nem így... ezt nem.

Igen, szerette véghetetlenül; mindig és világosan érezte is, hogy pillanatra sem csábította valami rendetlenkedő kalandvágy. A nőnek oly kevéssé is van szüksége a szerelem materializmusára, rendesen megnyugtatja már a gyöngédség, simogatások, az udvarlás is. Homályos kényszerből tette, mert szörnyű volt az idegensége, mikor úgy érezte, hogy hozzá kell, hogy tartozzon, összeolvadjon vele, mert érezte, hogy azt várja tőle... ah, ki tudja elmondani, amit nem egy érzékkel, de egész mindenségünkkel érezünk. Talán megtette, mert jobban szerette a férfit, mint akármit a világon, jobban, mint magamagát. Hát nem úgy érezték-e, mikor megtalálták egymást, mintha a világ végéről jöttek volna vissza egymáshoz s ebben mégsem lenne semmi csodálatos.

Itt sokszor mondták, hogy a szerető asszony áldozza fel magát a férfinak, feledjen el mindent s tűnjön el, ha kell, s ha ezáltal segíti teremtő erejét. Most nem akart arra gondolni, milyen semmibe vevése ez a női individualitásnak. Otthon másképpen gondolkoztak. Ott a család volt a szentség, férfi és nő azért kellett, hogy egyesüljenek, talán állandó kielégültség és forró boldogságkeresés nélkül... de a jövőért, a gyermekért.

Nos, ezek talán lapos, nyárspolgári érzések voltak. Hiszen ők ketten szeretik egymást. Albertet majdnem naponta látta, eljött berendezkedésüknél segíteni s Marie előtt nyílt gyöngédséget mutatott, mintha körülbelül jegyesek volnának. Az órák persze elmaradtak és Éva reszketett, ha véletlenül egyedül maradtak a szobájában. Egyszer úgyis majdnem meglátták, hogy megcsókolta; annyira elsápadt, hogy a férfi félt, hogy elájul.

- Nagyon haragszol? - kérdezte bűntudatosan.

Nem volt haragos, csak végtelenül szomorú.

- Így nem is bírom. El kell, hogy jöjj hozzám egész napra, ki tiltja? játszom s te énekelsz, örökkévalóság óta nem hallottam már.

A lány a fejét rázta. Ő megharagudott, kért, könyörgött.

Igaz, nem volt úgyis az övé... miért most már? engedett. A férfi magától értetődő, rutinos pontossággal még megmagyarázta, mit kell tennie és boldogan, mámorosan ment el tőle.

Hát nem érezte, mily szörnyűségesen megalázza?

Kora délután elindult hát. A Maximiliansparkban elküldte a kocsit, Albert várt rá egy félreeső fasorban és együtt mentek pár lépést a villájáig, mely kicsit szomorúan rejtőzött a nehéz haldokló lombok közt. Milyen hamar eljött itt az ősz! Otthon még aranyos nyár van és érik a szőlő... szinte elbúsult rajta. Benn meleg volt, elzárt, előkelő, minden egyetlen ember egoisztikus jóérzése számára elrendezve. Albert látható örömmel mutogatta pompás hangszereit, minden székben ülnie kellett és mindent megnézni.

Hálás volt érte, hogy nem volt mindjárt annyira szenvedélyes... hiszen úgyse érezte már magában a régi hangot. Hiszen mindezek az idegen dolgok a férfi igazi életéről beszéltek, amiben neki se volt több része, mint akárki jött-mentnek. Hányan lehettek már itt őelőtte! Nem volt féltékeny, dehogy volt, nem lett volna értelme egy hozzá hasonló ember múltjára féltékenykedni. Nem, soha, ha itt jogai lettek volna.

Albert csendesen felkelt volt mellőle és játszani kezdett... végtelen gyöngéd mormolással hatoltak feléje a hangok, mindegyik külön csengve, simogatva és hívva halkan, mindig hangosabban, szólva valami ösmeretlen, lehetetlen s mégis jól ösmertről... mint édes, gyöngéd szavak, miknek értelmük nincs és mégis szívig hatnak, mik semmik s mégis az egyedül igazit jelentik... Elrejtette a fejét a karjain, belesüllyedve a bódító, édes mélységbe... emlékekbe, mik meg sem történtek soha.

- Szereted? - suttogta Albert föléje hajolva. - Neked írtam... másképpen is tudok, mióta szeretsz. amióta bízhatom benne, hogy szeretni fogsz.

Karjai közé vette a könnyen ellenálló leányt, egyetlen néma, szinte fájdalmas ölelésben.

...Esténként a penzióban már alig járt le Éva a vacsorához. Úgyis "gőgösnek" mondták itt és magára hagyták. Marie is érezte, hogy senkit se akar látni. Kihűlt teája előtt ült a sötétben, még érezve az ölelése forróságát, szinte összetört testében, zavaros fejében és láztól cserepes ajkain; bántó és értelem nélküli elhagyatottságban a nagy közelségek, fölzaklatott szenvedély után.

Tehát már befejezett dolog volt. Ő fölöslegesen ál itt az idegen városban, időnként a lakására lopózkodik... szóval a kedvese.

Hiszen nem keresett ideálokat, hogy megakadályozzák élete teljességét. Midig korlátok nélkül gondolkozott... öreg nagybátyja figyelmeztette is egyszer, hogy az nem asszonynak való, hacsak a temperamentuma meg nem engedi neki ezt a fényűzést. De az ő természete mindig kész volt mindent megragadni, nem fösvénykedett.

A minap együtt olvasták Goethe sorait:

"Süss ist jede Verschwendung, o lass mich der schönsten geniessen;

Wer sich der Liebe vertraut, hält er sein Leben zu Rath?

Igen, ő szeretett, adott, pazarolt gondolkodás nélkül. De a szerelem nem a kölcsönösség-e, ami szentesíti? és mindez nem csak úgy volt-e igaz, ha egymást szerették?

Adhatott-e neki valamit anélkül, hogy szörnyű megbánást és boldogtalanságot ne érezzen utána, mert mindig tudta, hogy nem kap érte eleget viszonzásul. Igen, áldozatot hozott... nem is annyira a külsőségek végett, mivel ebben a miliőben nem is nagyon törődtek... nem, azért, mert kizárólagosságot áhított, mert érzéseit, méltóságát folyton sértette valami... mint a szegény kis sellőt a mesében, aki minden lépéssel éles késeken járt.

Hisz nem is lehet folyton így élni; minden érzéssel, minden idegszállal; az örökös fizikai remegést kitartani, az egész, szinte nem is valóságos egzisztenciát; az örökös, kölcsönös kémlelő izgatást s az érzéshullámok beteges átérzését. Kérdezni: vajon úgy szeret-e még, mint tegnap és én éppen olyan boldog vagyok-e?

Lassan igazán részt vett a férfi életében, mély és tiszteletteljes megértéssel minden iránt, ami művészi az életben és a munkában, mindig ő volt a serkentő, a megérő, aki dalaiba tán több lelket is lehelt, mint amennyi benne volt. Mások előtt nyugodtabbak voltak már, jobban uralkodtak magukon és szűkebb környezetük szinte úgy tekintette viszonyukat, mint valami hosszú mátkaságot. Kerner gyöngéden értésére adta egyszer, hogy Albert szakított eddigi garçon szokásaival és egészen megváltozott. De azért semmi sem ment jól, dehogy ment.

Mindjobban úrrá lett rajtok valami lappangó ellenségeskedés, belső nyugtalanság, ami sokszor tűrhetetlenné tette mások jelenlétét Ha meg egyedül voltak, gyakran nem sikerült egymáshoz hangolódniok; Évát sértette a másik heves szenvedélyessége, azt meg a hűvös, fájdalmas tartózkodás, ami az önkéntelen megismerésből fakadt, hogy a férfi sohasem fogja átérezni viszonyukat olyan fájdalmas bensőséggel... hogy inkább külső és mámoros élmény marad a számára, ami őt, az asszonyt, megremegtette érzésekben, mik egyforma közel voltak mindig a bánathoz és a boldogsághoz.

Kerner gyöngéden gondoskodott róla, hogy társasága legyen és bemutatta a nővérének, ki egy magas rangú katonatisztnek volt a felesége, s kinek házában Éva a már otthon is megszokott könnyed, udvariasan közönyös hangot találhatta meg, ami kevésbé is fárasztotta el, mint a művésztársaságok sokszor nagyigényű, máskor kicsit nyers vidámságú társalgása. Ez az örökös hétköznapi beszéd olyan dolgokról, mik neki az élet ünnepnapjai voltak és itt mindennapi kenyér, sőt kenyérkereset, csak annyit ér, mint más körök "felületessége". Sőt ezek a "nagyműveltségű" hölgyek itt sokszor csak unalmasabbak, középszerűbbek voltak, mert originalitásuk végleg le volt fokozva.

Néha úgy kívánkozott már haza; a könnyebb, gondtalanabb életfelfogás s a szép meleg napok után.

Egy zajos farsangi napon levelet kapott.

Ijedten ösmert rá az írásra. Csenkey írta, hogy szeretné látni a farsangot s őt is meglátogatná.

A sorok közt... vagy csak ideges érzékenysége volt az oka? kevesebb tiszteletteljes tartózkodást és bizonyos könnyű intimitást vélt kiolvasni, amit sohasem engedett meg; eszébe se jutott volna otthon senkinek, hogy így közeledjék hozzá. Hát már másképpen vélekednek róla odahaza, amiért oly érthetetlen soká marad oda?

Elolvasta még egyszer a férfi levelét, aki csaknem térden állva könyörgött volt neki, hogy ne utazzék el s legyen a felesége.

Albert így találta, könnyek közt; a levelet önkéntelenül elrejtette.

Persze tudni akarta, mi baja, de ő nem felelt, elgondolva, hogy az ő dolga lenne ilyes tolakodásokat visszautasítani; ő pedig a világért sem engedheti észrevétetni, hogy boldogtalan.

Hiszen azt hihetné, hogy kéri, amit nem magától, örömmel ajánlott fel neki, hogy kívánja, amit már lehetetlen tőle elfogadnia, ha nem volt viszonyuk természetes következménye. Vagy bevallanák, hogy most már, úgy látszik, eléggé ösmeri és szereti, hogy a nejévé tegye, s így a korábbi érzése mégsem volt elég biztos, elég erős, s így nem volt elkerülhetetlen, amit tettek.

Vagy, ami még rosszabb, megtenné, mert sajnálja őt.

- Mi bajom lenne? - mondta idegesen. - Hagyj, kérlek...

A férfi elvörösödve állott előtte.

- Levél van nálad, mutasd meg.

- Nem.

Albert ingerültségében megragadta a kézcsuklóját és megcsavarta. A papír a földre esett.

- Gyáva vagy - mondta Éva megvetően.

A férfi nem emelte fel és szégyenkezve, dühösen távozott.

Ez volt az első komoly összekülönbözésük, nem is jött vissza napokig, hetekig.

Ő hűvösen, sértődötten írta a nagynénjének, hogy Csenkey írt neki, mely bizalmaskodást igen fölöslegesnek talál; adják tudtára, hogy nem kívánja őt látni.

Keserű nevetéssel zárta be a levelet. Hát már szüksége volt rá, hogy az erényhőst adja?

És ő, akiért mindezt teszi, nem is jön. Ha vége volna? és ő megint szabad lenne, újra kezdhetné elhagyott életét.

Szabad?... de hát akkor miért? hiszen kell, hogy tudja, hogy egyszer választott, örökre, akkor aztán mellékes lehet, hogy milyen formában teszi; hogy nem tud nélküle élni... s az még nem is elég, kell, hogy higgye, hogy a férfinak is nélkülözhetetlen. Különben... miért?

Halvány lett, megfogyott ezekben a napokban. Kerner gyöngéd gondoskodással foglalkozott vele; nem kérdezett semmit, tudva, hogy nem kell mindig kérdezni a fiatal nőktől, mi bajuk; maguk se tudják néha, mi látszik meg az arcukon, sokkal törékenyebb - vagy tökéletesebb? teremtések az idősebb embernél; hiszen náluk test, lélek annyival közelebb áll egymáshoz, még össze van forrva minden és nem formálta szét az élet. Évának jólesett nyugodt barátsága, szokatlan önzetlensége; az első ember volt, aki nemcsak a nőt látta benne, s az olyan kipihentető volt. Meg aztán bizonyosan tudta is... nem bánta; különben hogyan számíthatott volna megértésre.

Rábeszélte, hogy menjen el a nővéréhez, hol gyerekbálfélét tartottak, jókedvűek lesznek s ő szereti a gyermekeket.

A lakás már meglehetősen tele volt; a világos bőrű, kissé nehézkes, szép gyerekek boldogan hancúroztak a nagy szobákban. A dohányzóban a felnőttek diskuráltak, örült, hogy többnyire idegenek, kik semmit se tudhatnak felőle.

A háziasszony a hálószobába vezette holmiját letenni. Megigazította a haját és elgondolkozva állt meg a nagy, kabátokkal telerakott ágyak előtt.

Mostanában szinte sértette egy ilyen természetesen föltárt viszonynak brutalitása. Istenem, azelőtt százszor járt különböző családokban ilyen szobákban és semmire se gondolt... azaz először éppen mikor az unokanővére berendezkedésénél segített. Akkor csodálkozott, hogy már előre annyi intimitást tételeznek föl, s hogy a nap és az éjjel egy órájában sincs terhére egyik a másiknak. Hiszen az ilyen egyesülésnél lehetetlen valamit a test vagy a lélek titkaiból elrejteni, hanem egyszerűen egymás mellett fekszenek... isteni vagy cinikusan közönyös meztelenségben.

Ma először értette meg, hogy másképpen is lehet... teljes, egyszerű vonzódás és bizalom, mi elől mind a hálószobatitkok elenyésznek, s mikor egymás szerelmét nem kell hidegség és változó szeszélyek által éleszteni.

Most látta csak, hogy sohase remélte, hogy ők ketten valaha olyan igazán közel jöjjenek egymáshoz.

Hiszen igaz, hogy még nem szoktak annyira egymáshoz, még nem élhették át együtt viszonyuk minden lehetőségét... de nem is lehetett soha másképp, mindig küzdenie kellett volna vele... legalább mindig így és csakis ezt fogja érezni, mikor hosszú múltak szürke pora már régen el is temette ezeknek az éveknek minden örömeit és bánatait... csak erre fog emlékezni és alkalmazni fogja a tanítást élete minden fázisában, ártatlan és közönyös emberekkel szemben is; őrizkedj a férfiaktól, mit ahogy ettől az egytől őrizkedtél gőgös és kétségbeesett, mégis oly tehetetlen remegésben. Milyen keveset is tanul meg mást az életből az ember, amit nem így, ezáltal mutatnak meg, soha el nem felejthetőn. Milyen gyermek is volt hát azelőtt és milyen szomorú is így tudni...

Most már ösmerte. És be kellett vallania, hogy örökös foglalkozását a szerelemmel, egzotikus érzésekbe és gondolatokba való elmerültségét talán ő iránta való szerelemnek vette... pedig mindezekben az érzésekben milyen kevés helyet foglalt el az ő boldogsága, az ő vágyai. És mégis... talán az ő szerelmének se volt eléggé fontos, ki és mi is az a férfi voltaképpen, olyan kevéssé is lehet okoskodni rajta, boldogságot, megértést várni, ha már egyszer hatalmába kerítette ez az érzés. Persze, mikor megösmerkedtek, természetesen mégis a fiatal, híres ember költötte fel érdeklődését - legalább mindig bizonygatta magának, hogy így kellett lennie. Aztán a szellemük bizonyos affinitása lepte meg, ifjú és közvetlen férfiassága vonzotta. Hiszen voltaképpen sohase választotta külön a tehetségét, tulajdonait szép megjelenésétől, egészséges, ápolt testétől... az ő szája, az ő szemei szerették ezt a fiatal szájat, a barnás szemek ragyogásában rejlő életet... mindjárt eleinte, mikor még olyan bolondul érzékeny volt mindenre, ami ő tőle jött szellemileg és másképp is... mikor még mindketten öntudatlanul és akaratlanul egymás felé fordították a fejüket úgy, hogy Marie mindjárt észre kellett, hogy vegye. Mennyivel kevésbé is tudtak akkor uralkodni magukon, mint most, mikor már benne élt a szerelem, mint folytonos, kínzó, alig is lelki fájdalom.

Igen, ezt mind érezni és nem kiáltani... nem, mosolyogni, beszélni, élni; nem mutatni, csak az istenért nem mutatni.

Mióta is áll már itt, egészen elmerülten. Muszáj, hogy észrevegyék. Összeszedte magát és bement a többiekhez.

Kerner mindjárt eléje sietett; gondoskodni akart róla, hogy jól érezze magát. Máskor nem vett úgy észre rajta bizonyos egyenetlenséget, mint itt, ezek közt az emberek közt, kiket mind rokonság, gyermekek és sokféle érdek kötött össze; nagyon is önálló és azáltal egyedül álló volt s a sok gyerek közt mintha fázott volna.

Ő is óvatos vizsgálódással nézett rá, szinte fájt figyelnie édes, azelőtt oly biztos szépségét. Magas, erőteljesen rugalmas alakja egy antik váza arányaiban, megvékonyodott és keskenyedő arca, zöldesen csillogó szemeinek nagyon is sok kifejezésük volt ahhoz, hogy egészen szépek lehessenek... intenzív, változó kifejezése azoknak, kik nagyon is sokat élnek. Csodálatos haja és elegáns megjelenése még mindig épp olyan gondozott volt; ami már magától értetődő, második természetévé válik sok asszonynak, de ami büszkeség is egyszersmind, védelem, dacolás...

Megjelenése bizonyos föltűnést keltett a fiatalabb urak között. Azelőtt mindig mulattatta, hogy rögtön akad valaki, aki körülötte fáradozik; most észre se látszott venni; Kernerrel maradt, ki nehány idősebb úrral újabb őskori kutatások eredményeiről beszélt.

- Majd megjelenik megint egy könyv, ami ezeket a bizonyítékokat is halomra dönti - mondta valaki. - Én már nagyon is öreg vagyok arra, hogy mindig újat tanuljak és nem is foglalkozom többé ezekkel a kérdésekkel, melyek mégse állapítanak meg semmit.

- Annyi áll - mondta Kerner -, hogy mind az a sok tudomány az egyes laikus számára épp annyira ellenőrizhetetlen, mint hajdan a legfantasztikusabb hitregék. A nagy publikum mos is csak en bloc fogad el bizonyos ideákat.

- Egyszerűen modern mesék ezek nekünk - mondta Éva - a gondolkodás mai fejlődéséhez mérten... modern mitológia...

- Ah, bravó, kisasszony - mondta az idősebb úr meglepetten.

Kerner örült, hogy úgy látszik, érdekli a kérdés.

- Azt hiszem, minden mitológia, vallás... vagy ahogy nevezni akarjuk, körülbelül mindig egyforma helyet is foglalt el a nagy tömegek lelki életében... azaz rendesen nem volt más, mint bizonyos konvenció, még jó, ha homályos biztatás rossz napokban.

- Pedig föltételezni szokás, hogy főleg a nőknek még ma is sok érzékük van iránta - jegyezte meg az öreg úr.

- Nem tudom - felelt Éva -, nemigen láttam náluk se mást, mint bizonyos általános formulákat és homályos benyomásokat, amiket az ember a hideg templomokban térdelve, zene közben szerezhet... egy kis borzongós izgatottsággal, ha még nagyon fiatal az ember.

- És még nem szeretett - folytatta Kerner mosolyogva. - Igaza lehet, mert pl. a házasságban a férfivilág notórius "szabadgondolkodása" és a nők éppoly általánosan elfogadott "vallásos nevelése" közt sokkal kevesebb összeütközést láttam, mint egyéb különbözőségeknél. Az átlag intelligencia mindennapi életében - hiszen ezekről beszélünk - ilyen kérdések szerintem alig játszanak szerepet... legalább nálunk.

- Azért is félnek ma annyira a haláltól - szólt közbe egy rosszalló hang.

- Ellenkezőleg. Én legalább mind gyakrabban találkozom a többé-kevésbé tudatos megösmeréssel, hogy a "Jenseits von Gut und Böse" tényleg túlhaladja fölfogási képességünket, a szubjektív, az én szubjektív érzésem egyszerűen megszűnik s minderről más képzetem, mint bizonyos elfogadott fogalmak, nem lehet. Hiszen tulajdonképpen az egyes ember magára nézve el se tudja hinni a halált, mint ahogy úgy is érzi, mint ha mindig élt volna. Szinte azt is lehet mondani, hogy mivel az ember megszűnik az én s az e világhoz tartozó összes képzetekkel és érzésekkel együtt - hogy a halál mindenkire nézve van, kivéve azt, aki meghal.

- Hiszen akkor könnyű lenne meghalni - mondta Éva elgondolkozva.

- Mert így minden gond, búcsú fájdalmának megszűnik az értelme, hiszen ind valami folytatás képzetével van összekötve. Hál' Istennek, mind több ember találkozik, aki nyugodtan éli végig az életet és bátran néz a szemébe a megsemmisülésnek... Különösen asszonyok.

- Miért asszonyok? - kérdezte az öregúr.

- Gyakran megfigyelhettem, hogy az asszony, aki a fajfenntartás nehezebb részét viseli és kevésbé individuálisan él, erősebben összekötve és közelebb érzi magát az örökkévalóság valami homályos megérzésével és talán kevesebbet gondol a saját elmúlásával... Na, de nagyon is elkalandoztunk... Éva őnagysága tán játszani is akar a gyerekekkel.

- Hogyne - mondta Éva fázósan.

A gyerekek már megszokták egymást, csokoládét kaptak és még nem pajkoskodtak túlságosan. Azelőtt olyan pompásan tudott hancúrozni velök s ők rögtön meg is barátkoztak vele valami benső melegség által vonzottan. Ma fáradt volt, leült tehát és a legkisebb házikisasszonyt vette az ölébe. A gyerek szinte kémlelve nézett rá.

- Játsszunk már, Éva néni - mondta türelmetlenül.

- Kié ez a gyerek? - kérdezte tőle egy gyönyörű szőke kis fiúra mutatva.

- Azoké - mondta a kislány egy tipikus német tanár és semmitmondó felesége felé intve, kik elragadtatva bámulták saját gyereküket.

Éva különös megütődéssel nézett rájuk. Hogyan, ilyen semmi embereknek ilyen gyerekük lehet? Mit is keresek a más szép gyereki közt, gondolta még határozatlan, új fájdalommal.

A kislány fészkelődni kezdett az ölében. Félig elfelejtett mókákat mutogatott neki az ujjain, kerekecske-dombocskát, kéményseprőt és megcsiklandozta.

- Még, még! - kérte a gyerek kacagva.

Éva nem felelt; elmerengve szorította a puhafürtös fejecskét a nyakához.

Mit is mondott Kerner az elébb? elszakadni... meghalni.

Hirtelen magán érezte valakinek a tekintetét. Kiérezte volna ezer közül, mint múltkor az Operában, az idegrázó Elektra-előadás közben, tegnapelőtt az utcán és mindig máskor.

Az arca piros lett egy kicsit és fölegyenesedett. Lecsúsztatta a gyereket az öléből, felállt és a lángoló tekintetek alatt átment a szobán a dohányzóba, ahol mihamarabb élénk társaság vette körül.

Érezte, hogy oly szép, olyan szellemes most, mint már régen nem. Ne is képzelje, hogy valami baja lehet miatta. Albert a falhoz támaszkodva senkihez se szólt, csak őt nézte... tudta jól, bár egyszer se fordította arra a fejét.

Végre hazamehetett: az előszobában még udvariasan buzgólkodtak körülötte, Albert is köszönt, ő csak hűvös bólintással válaszolt és kilépett az utcára. Lágy, bágyasztó márciusi szél szárította a nedves kövezetet; ő még tétovázott, kocsit keresve.

Ekkor valaki megfogta a karját és izgatottan suttogta:

- Hogyan haragudhatnánk egymásra, Éva.

Sokáig bolyongtak az üres utcákon, Éva semmit sem akart hallani; már majdnem a lakása elé értek, mikor a férfi még egyszer, szinte elkeseredve mondta:

- Hiszen összetartozunk; minek kínozzuk egymást?

És mégegyszer kibékültek.

***

A viszonyuk lassan szokásszerűvé vált. Éva mindig nehezen volt rábírható, hogy szerelmesét meglátogassa, de végre mégis csak elment, csodálkozó kis undorodásfélével, hogy hát akkor minek is kérette magát... elment és észrevétlenül betöltötte a lakását a szép asszony illatos jelenlétével. Néha egészen nyíltan is fogadták Mariet és Kernert, beszéltek festészetről, emberekről, zenéről, Éva fáradhatatlan figyelemmel hallgatta, tanulmányozta a férfi dalait, figyelmeztette előadásbeli egyenetlenségekre vagy belecsúszott trivalitásokra. Értette a művészetét... talán jobb lett volna szerelmükre, ha magába veszi, tükörképe lesz és saját individualitás sehol sincsen külön tőle, elenyészik...

Akkor talán elhitte volna a férfi, hogy már eléggé szeretik egymást; de ő mindig megtartotta önmagát, egész individualitását, hogy csak jobban szenvedhessen.

A legjobb feleség sem tehetett volna igazán többet érte és nem változott volna meg soha irányában, mint Kerner igen keményen meg is mondta a barátjának. Talán remélt is valamit a gyerekfejektől a minap... Évában élt is az emlékük mint új, fájdalmas szívszorongás.

Éjjel ezekkel a gyerekekkel álmodott, maga előtt látta a kerek szőke fejecskéket és érezte az újszülött rózsalevélszerű lágy húsa érintését a bőrén olyan édesen, olyan élénken, ahogy még sohasem álmodott a csókjairól.

Hirtelen fölriadt a saját zokogásától.

Ez éjszaka óta értette meg csak egészen az életét.

Neki nem lehet, nem szabad, hogy valaha gyermeke legyen. Úgy érezte, mintha megölnék őket, megölnék a vágyat a még meg sem születettek után a szívében. Elrabolják tőle a jövőjét, a jogait, a feje koronáját.

A fiatal, üde ereje elmúlt róla; vétkezett, mind a ketten vétkeztek, hogy fölkeltek a rendeltetés ellen, mely régibb és mélyebb volt minden emberi okoskodásnál.

Bizalommal akart lenni hozzá; talán megtörténik a csoda s még jóra fordul minden.

De mikor mondhatta volna el? Mások voltak ott; vagy a férfi nagyon szenvedélyes volt vagy nagyon is elfoglalva, vagy fölizgatták egymást örökös, túlságos követeléseikkel.

A csöndes, mély megértéssel telített óra csak nem akart elkövetkezni, hogy egészen közel hozza őket. Sőt folyton szembenéztek egymással őrizkedve, védekezve, mind elkeseredettebb harcot vívva. A lány meg akarta menteni előle legbelsőbb, igazi énjét; szinte ellenséget látott benne, örök évezredes ellenséget, ki folyton fenyegeti, hisz az asszony szerelme nem olyan, mint a férfié... örökkön jelenvaló, minden tettnek, minden órának más értelmet ád, s amíg csak érezi, pillanatig se lehet szabad.

Hiszen mindent megtett volna érte, hiszen mást sem akart, mint utógondolat nélkül szerethetni, hol mindig elvegyül valami az érzéssel és megmásítja azt... mindet, ha nem alázza meg folyton női méltóságát, a félelem a másik érzéseitől. A férfi eleget vetette a szemére mind elkeseredettebb vitáikban... mikor maguk is csodálkoztak aztán, min veszhettek össze... hogy már nem szereti. Így is lesz majd... érezte, hogy szerelme összezúzódik ezen az egy szirten. Hiszen ő is látja, hogy ez az okozója minden szenvedéseiknek, de talán már késő volt, elejétől fogva kellett volna, hogy másképp legyen minden. Néha elképzelte, hogy eljön és felajánlja neki a házasságot, melynek nászéjszakája már olyan régen elmúlt... sohasem fogadhatná el, hiszen annyira már mégse szerették talán egymást, hogy egyszerűen és természetesen olvasszák egybe külső életüket. Pedig akarhatott-e tovább így élni, mikor viszonyuk minden szomorúsága és megalázottsága egyedül az övé?

...Egy vasárnap délután Kernernél voltak megint. Albert érte jött, mint máskor is, és akár régi házasok, szép csendesen mentek fel együtt a nyáriasan poros utcákon a dombra. Csaknem boldognak érezte magát a kis, nyugodt színekben tartott nappaliban, a drága régi karosszékbe simulva...

Ki is tudja követni az érzéki vonzódás sötét labirintusait? megmondani, micsoda részük van barátságokban, új környezet, sőt új gondolkodásformák, vagy akár holmik, bútorok, szavak megszeretésében. Ki meri mondani, fűződhetik-e igazán erős kötelék emberek között anélkül, hogy titkosan bele ne játsszék? Itt, Kernernél homályosan és mégis intenzíven érezte, hogy innen mintha egy darab élet vette volna kezdetét a festőnek, Albertnek, talán Marienak is... neki az élet.

Énekelt aztán; magas, gyöngéd, még nem egészen engedelmes üde hangja áthullámzott a szobán sajátságos, gyermekkórusokra régi templomokban emlékeztető melódiában, ami az asszonyok torkát összeszorítja szükségtelen meghatottságban. Aztán hallgattak... talán mert minden, amiről beszélhettek volna, vigasztalan volt és rosszul esett. Éva föl is állt nemsokára, talán még soha ily fáradtnak nem érezte magát. Be sem várta barátja kíséretét és kocsiba ült.

Gyertya nélkül nyitott a szobájába és majdnem fölkiáltott. Egy férfi ült várakozva a félhomályban.

- Hát meg se ismersz, Éva? - szólította meg a szeretett, otthoni nyelven.

- Gábor - suttogta, akadozva a meglepetéstől. A férfi közelebb jött és megfogta a kezét. A fáradt feje szinte szédült, de rögtön fölegyenesedett és fölcsavarta a lámpát.

- Hiszen nem is gondoltam, hogy eljöhetsz - mondta elfehéredő ajakkal.

- Meg kellett, hogy nézzelek egyszer - mondta siralmasan igyekezve, hogy fesztelennek lássék.

- Óh, hogy örülök! De foglalj helyet.

Leültek. Egyik se bírt szólni, sokáig néztek egymásra a fehér, könyörtelen világításban. A férfi nem változott... mi is az a pár év, úgy érezte, mintha még mindig ott ülnének a nagynénje karosszékben, kipihenve, védetten, büszke hűvösségben. A tekintete alatt lassan gyenge pirosság szállt az arcába; sokáig hallgattak... mint régi barátot, akik nagyon is jól értik egymást.

- Éva - mondta a férfi végre -, gyere haza...

- Nekem már nincs otthonom - felelte hosszú szünet után. Nem így akarta mondani... nem ilyen fájdalmasan, egyáltalán nem... vagy nem is mondta ki, csak elgondolta minden érzése befejezéséül.

Gábor közelebb hajolt hozzá és halkan mondta:

- Nem szabad itt maradnod, Éva... nem kérdezek semmit, csak azt mondom, gyere haza... mint a feleségem, ha akarod.

Éva nem felelt, maga elé nézett s a férfi beszélni kezdett. A szoba tele lett a régi otthon illatával, halkan beszélt, suttogva azelőtti dolgokról és emberekről, az ő embereikről, édes és bohó gyermekemlékekről, amikről itt senki se tudott semmit, s amik mégis ő maga voltak... a szülei ódon és most olyan üres házáról és az ő fiú szerelméről.

- Messzi jártál - folytatta -, mikor egy éjjel rólad álmodtam. Olyan különös, gyönyörű álom volt; úgy rémlett, szeretlek téged. Attól a naptól fogva élt ez bennem; sok-sok éve már annak. Holnap, Éva, eljövök érted...

Éva egyedül maradt, belekábulva a gondolataiba. Igen, itt az óra, mikor le kell mondania mindörökre régi életéről, régi barátai becsülése, szeretetéről. Az egész világon nem marad senkije, csak ő.

Hát nem voltak-e erősebben egymáshoz kötve, mint elösmerés, papi áldás által? Oldhatatlanul... egyedüli menekvés, tette egyetlen magyarázataként.

A férfi talán számíthatott is erre; szükségtelen szerelme megtartásával törődnie. De meg fogja mutatni; óh, majd megmutatja neki. Mégis kérte volt Gábort, hogy csak este jöjjön vissza, leveleket kell írnia s rendbehozni a dolgait. Marie feljött délután; igen csodálkozva, hogy milyen nagy munkában találja.

- Haza kell, hogy menjek - mondta neki látszólag nyugodtan. - A családom hí...

Marie némán nézett rá.

- Miben segíthetnék? - kérdezte végre.

- Óh, semmit... azaz, ha a Zeneakadémiára mennél a kottáimért; hiszen ösmered, ugye?

Marie elment s ő tovább rendezkedett.

Tehát pár nap múlva otthon lesz a hajdani szobájában, a nagybátyjáéknál, kikhez mindig ragaszkodott. Majd kérdeni fogják, mit csinált annyi ideig az idegen városban. Mit is mondhatna nekik? mindenütt csak egyformán élhet egy asszony, önmagából alig is lát mást, mint ami sajátmagára vonatkozik, viharokra érzésvilága pohár vizében. Hogyan közeledhetnek valaha, ha elhazudja, ami az egész élete volt idekünn. Aztán majd eljön a kuzinja is, semmitmondó urával és egy nagyon is szerény, elszakadásra nagyon is kész természet lapos élményeiről fog beszélni. Hiszen már akkor is bántotta, milyen könnyen ejtette el régi szokásait, barátságait, ennek a szokásházasságnak a kedvéért Idegen lesz köztük... valaki, aki már nem is vár semmit az élettől; igen, mert távol tőle hiába jönne már az egész világnak minden gyönyörűsége.

Abbahagyta a csomagolást és gyötrötten bámult maga elé. Egyszerre úgy tetszett, hogy gyors lépteket hall; fölrántották az ajtót és előtte állt Albert.

- Mit jelent ez? - kérdezte hevesen. - Találkoztam Marieval... el akarsz menni?

- Igen - felelte alig hallhatóan.

Egymásra néztek; a férfi közeledett hozzá, a lélegzete perzselte az arcát.

- Nem tartalak vissza - suttogta szinte a szájába.

Éva az asztalnak támaszkodott; a szíve szinte vonaglott éles, szinte fizikai fájdalomban.

- Nem tartalak vissza - hallotta még egyszer, majdnem hangtalanul, egészen közel. Szemei előtt forogni kezdett a világ; akarat nélkül kimondhatatlan utálattal és fáradtsággal érezte, hogy valami ismét enged benne és feje a férfi vállára hanyatlik. Ahogy magukhoz tértek, az megfogta a remegő ujjait és vezette a kezét:

- Nem mehetek többé vissza hozzátok...

***

Tehát így lett.

Pedig talán lehetett volna másképp is.... ha ő akkor nem találkozik Marieval, elment volna. Talán csak véletlen volt, hogy együtt maradtak, míg a szívében kimondhatatlan szomorúsággal múlik el valami, amit semmi könnyekkel nem lehet mégegyszer visszahívni.

Csodának kellett volna történnie. Most tudta, hogy abban a szörnyű órában is valami csodában reménykedett, valami végtelen megértésben, amely pillanat alatt elsöpör mindent. De minden úgy maradt, ahogy volt ahogy már nem mehetett tovább...

Milyen tompa, közönyös, reménytelen volt most mindig. Hát már nem szerette volna? Mintha olyan egyszerűen el lehetne azt intézni egy szóban: szeretem... nem szeretem... Hiszen az élete volt, ami folytatásra várt; a szerelme, ami az első napok mámora után át kellett, hogy változzon, s minek nem adatott meg, hogy nyugodt, csöndes vonzalommá fejlődjék, hiszen lehetetlen egy egész életet egyedül csak a szerelemre alapítani. Igen, most talán még szerette... de ha arra az első napra gondolt, mikor a szája, a kezei nem voltak már oly mesésen, boldogságosan érzékenyek a közelségére, érintésre, hogy már nem érezte sajátos vonaglásait általuk egy érzésnek, melyre senki más nem taníthatta őt... a sajátságos, hirtelen hidegségre iránta, bár minden más iránt is... már látta a végét, ha elgondolni nem is tudta.

Tehát el fogom hagyni; gondolta... vagy ő hagyna el engem? olyan gyenge volnék, hogy nem tudnám megtartani?

Minden odaadása, fölcsigázott vágyai, reményei, akarata, tehát mind semmivé váljanak? Olyan reménytelenül fáradt volt, reménytelenül unott.

A nyárnak más sose akart vége lenni, gyakori hallgatás, megzavart viszontlátások s mindenféle ostoba elővigyázat közt, mi lehetetlenné tett valami szép hosszabb utazást. Még szerencse, hogy az ünnepi előadások alkalmas kifogás voltak a környéken maradni. Marieval hálásan együtt maradt, s ennek biztos, bár bájtalan szeretete volt még az egyetlen támasza elveszettségében. Marie "utálta a férfiakat", veszekedett barátaikkal, ha meglátogatták őket, különben szorgalmas volt és "zöld ágra vergődött", mint mondani szokta, míg Éva úgy érezte, hogy az érzése, mint valami betegség, elnyom valamit belsejében, összeszorítja agyát és szegény ember lesz általa... hogy benne nem marad semmi, amiből más életet lehetne kezdeni.

Rövid, viharos őszre váratlanul köszöntött be a hideg tél. Haza kellett jönni, hogy "folytathassa tanulmányait", pedig már egészen belefáradt a sok, kellő meggyőződés nélkül végzett munkába. Már nem is ment olyan jól minden... nem is gondolta, hogy azelőtt mennyien segítettek hozzá, szinte maguktól; csak most, hogy lassan elmaradtak s a belsőleg preokkupált lány már nem hatott másokra, kiket csak a boldog ember érdekel. Így sokszor maradt magára... hogy ilyen magány, ilyen üresség létezhetik, el se hitte volna. Pedig azért eljött Albert, szerelmese... csakhogy akkor legjobb lett volna sírni; csak remegtek mind a ketten érthetetlen nervozitásban, mely alig várta, hogy kitörhessen.

A Zeneakadémiára megint csak eljárt... mintha bizonyítani akarná maga előtt, hogy minden a régiben van, sőt még épp oly komolyan veszik ott. Meg hát kellett is, hogy valamit tegyen, hogy ittlétének az emberek szemében célja lehessen. És eljárt... talán kábítani magát a folytonos muzsikával, hiszen alig hallott ki belőle egyebet, mint a benne rejlő titkos szentimentalizmust, amivel a művészek nem törődnek, nem is hallják, de ami a legérzékibb művészetté teszi a zenét... a félig elfelejtkező, félig magába mélyedő álmodozás közben már nem is kellett tisztán éreznie s kimerítette ellenálló képességét.

...Egy nagyon hideg napon a leányok megriadt csoportokban álltak együtt az intézet kapujában. Éva tovább akart menni, de az egyik megszólította:

- Éva kisasszony - mondta fontoskodó sietséggel, nehogy más megelőzhesse. - Éva kisasszony, hallotta?

Éva közönyösen állt meg.

- Hauser kisasszony a 2. osztályból agyonlőtte magát tegnap.

Éva összeborzadt. Hauser kisasszony egyszerre szokott érkezni vele, ebből állt az egész ösmeretségük, mellette ment föl a széles lépcsőkön az erős, még csak most formálódó szőke lány nehéz germán lépéseivel, szíjon lóbázva a kottáit. Minden szépsége mellett valahogy nem divatos, nem föltűnő, unalmas volt a megjelenése, mint annyi német leánynak... nagyon világos az arca és a szeme; lágy vonású, akaratnélküli szája körül valami tompa, érzéki vonás... de tizennyolc éves volt és szép... és most meghalt.

- Azt mondják - folytatta buzgón a lány -, hogy szerelemből tette, szíven lőtte magát. A temetés három órakor lesz, koszorút akarunk küldeni és valamennyien...

- Igen... igen - mondta Éva gépiesen és otthagyta a meghökkent lányt. Három órakor... de hiszen nem is ösmerte, fáradt volt, késő van már...

Leült az ebédhez. Nem tudott enni, már a második fogás után felkelt és fölment a szobájába. A tüzet elfelejtették megrakni... óh, de borzasztó is volt az a penzió-élet; hogyan is bírta kitartani: azok a bámész szemek ott lenn és az egyedüllét idefönn. A legszebb szobákat lakta, de milyen gyűröttek is voltak a párnák idegen bánatoktól és más ember élete hogy elkoptatta a bútorokat. Hiszen őrült volt, hogy itt maradt, így élt.

Gépiesen vetkőzött le s összerázkódott a kihűlt szobában, amíg összekeresett egy régifekete ruhát s egyéb hozzávalót. Kinek gyászán is hordta? Utálta ezt a régi holmit, amit újra előszed az ember megint egy új gyászon, temetésen. lement a lépcsőn és dideregve ült a villamosra. A kabátja nem volt meleg, arra nem is gondolt.

Kinn a halottasházban még kevesen voltak. A falhoz támaszkodva, üres szemekkel nézte a gyertyák imbolygó fényében a koporsót, hol valami fehér gyermekarc virágok közt aludni látszott... sajátos szenzációban, mintha senki se feküdnék benne. Mellette izgatott suttogásban mesélte valaki, hogy a száján keresztül vérzett el, s alig lehetett az óriási szőke haját megtisztítani... és hogy Hauser kisasszonynak alig volt valakije s csak egy nagybácsi jött el nagynehezen Posenból a temetésre.

A terem megtelt közben s a lutheránus pap hosszú értelmetlen beszédbe fogott. Senki se figyelt; a közönyös tömegen lassan valami borzongó csodálkozás lett úrrá... az érzést, amiért ölni is lehet, meghalni... ki ösmerte?

Olyan egyedül volt a kis Hauser kisasszony... a tizennyolc esztendő szörnyű banqueroute-ján egy kicsit mindenki hibásnak érezte magát, hogy nem fordult idején a szegény vergődő kis lélek felé. Olyan csendes kis lány volt, nem tudta vágyait, gondolatát, még szerelmét se átvinni másra... most hát kényszerített, hogy észre vegyék egyszer, hogy összerázkódtató és rémes legyen ott állni a kemény, fagyott földön a sírgödör körül... rémes az a rémült csönd, amíg bekaparták a földbe az ő tizennyolc évét!...

- Menjen haza! - mondta egy hölgy hirtelen s megragadta Éva karját -, menjen haza, hiszen beteg. Kísérjem el?

- Nem, köszönöm - mormogta Éva és elindult visszafelé a havas, jéghideg úton, a nagy pillanatoknak halálos közönyével és fásultságával, mikor minden, titkos erők által akaratunkon kívül elhatározódik... őhozzá.

Egészen nyugodtan nyitotta fel kis kulcsával az ajtót, melyen mindig szívdobogva ment be... most rá se gondolt, mit jelentett ez mindig neki, s hogy megláthatnák. Átment a kis keskeny, sötétvörös kárpitú és régi ezüsttel díszített ebédlőn a dolgozószobába. A zongora nyitva volt... a teljes üresség nyomasztó és halálos csöndje fogadta. Ideges és tehetetlen asszonyfélelemmel a hangtalan homálytól nézett körül a nagy, nehéz, sötét bútorokon, a pislákoló tűzön s a metszeteken a falon, és végigment a nagy szobán, melynek végében függöny mögött nagy kerevet állt. Senki. Letette a kalapját és leült; várt rá?... Talán feléje akart fordulni mégegyszer, de ő nincsen itt, és most már vége, elszakadt tőle, leszámolt.

...Meg fogja neki mondani... de mit? és aztán... holnap?

A halántékában égetett és lüktetett valami, míg belül dermesztő hideg volt. Iszonyú fáradtságban a feje a párnákra hanyatlott... sokáig várt vagy talán csak egy perc volt? Hangokat hallott s Albert a meleg száját nyomta a jéghideg ujjaira.

- Az Istenért, elaludtál, kis Éva? Kerner van itt, szerencsére csak ő, de milyen vigyázatlanság!

A hangja messziről jött, mintegy ködön át.

- Kerner úr - mondta tompán -, jöjjön, vigyen el engem.

Kerner már mellette volt és világot gyújtott.

- Mi baja? - kérdezte aggódva.

- Csak most jöttem haza a hangversenyemre átöltözni - mondta Albert -, azt hittem, te is... nem is gondoltam, hogy itt talállak.

- De hiszen beteg - mondta Kerner.

A lány fölegyenesedni próbált.

- De jöjjön hát - mondta idegesen; borzasztó zokogásra fakadva visszahanyatlott; egy pillanatig még maga körül érezte a férfiak karjait, hallotta egy kocsi dübörgését... más semmit...

***

Kerner a penzió halljában ült és egy újságba nézett. A nagy ablakon át hidegen világított be a hó. Marie sápadtan és álmatlan arccal jött le a lépcsőn.

- Nos? - kérdezte tőle szomorúan.

- Az orvos is azt mondja, úgy látszik, mintha nem is akarna élni... mintha az óramű lejárt volna, akár valami öregasszonynál. Az organizmus nem fejt ki semmi ellenállást.

Kerner bólintott és búsan nézett a lány fáradt arcába.

- Csak ne merítse ki magát túlságosan.

- Oh, én okos vagyok - felelte és könny szökött a szemébe -, olyan nagyon okos lettem... Különben úgyse tart már soká! A rokonokat értesítettük.

- És Albert?

- Hol van? Azt hittem, itt volna a helye.

- Odaát a kávéházban; nem akartuk a penzióban...

- Arra már késő - mondta keserűn a leány; ámbár egyszer sem kérdezősködött utána.

- Az orvos engem is figyelmeztetett, hogy minden fölösleges izgatottságot kerüljünk.

- Hát akkor mondja meg neki, hogy hazamehet. Majd beeresztem, ha már nem lesz eszméleténél.

- Azt gondolja? - kérdezte a férfi, megütődve a keserű gúnytól.

- Holnap, legkésőbb... Köszönöm Kerner, magára sincs szükségünk többé...