Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám

Ignotus: A politika mögül
Készfizetés

A függetlenségi politika frázisainak legnagyobb veszedelmük az, hogy nem frázisok.

Alig van szójárása, még oly gondolattalan is, hogy egy kis elgondolás után az ember kénytelen ne legyen igaznak elismerni. Ez különösen most pénteken ejtett gondolkodóba, mikor Thaly Ferenc pártkörökön kívül álló függetlenségi képviselő a képviselőház ülésén olyasmit mondott, hogy a magyar parlamentarizmus csak arra való formaság, hogy a császári akarat alkotmányosan váljék tetté. Thaly Ferenc nem afféle átlag-függetlenségi. Művelt ember, önzetlen ember, azonfelül, ha jól tudom, Oxford-járt ember is, vagyis annak a nemzetnek növendéke, melynek valaha ugyanannyi érzéke volt az osztrákellenes magyar törekvések iránt, mint amennyivel ma méltányolja a magyarellenes nemzetiségi igyekvéseket. Az ilyen ember bizonyára nem fecseg csak úgy bolondjába - amint hogy nem is. Egész beszédje okos volt, ez a mondása pedig különösen szent igaz. Valóban így van. Mint ahogy a porosz király úgy abszolút, ha azt teszi, amit a junkerek akarnak, a magyar nemzet úgy szuverén, ha azt akarja, amit a császár tesz. Hogy ez se nem üdvös, s nem kívánatos állapot: ki tagadná? De vajon megváltozik-e, ha megállapítása olyan okos beszéd rendjén történik, mint aminővel Thaly Ferenc emelte (mert emelte) a magyar parlamentarizmus színvonalát?

Az ő okos beszéde, tudniillik, a bankvitában hangzott el. Okos beszéd volt, s fog még bizonyára elhangzani ebben a vitában egy pár okos beszéd pro is, kontra is. De mentül okosabb lesz a beszéd, annál világosabb lesz, hogy maga az egész vita - bocsánat az imparlamentáris kifejezésért - ostobaság.

Mert már megint: mi körül folyik a parlament vitája? Mi az, amiben a nemzeti akarat nekiszegeződik a császári vétónak? A bankügy; a jegybank ügye. A külön magyar jegybanké, vagy, ha megmarad a közös bank, a készfizető közös banké. Vagyis: megint csak semmiség, amiről nem érdemes beszélni.

Miden háború szent, melyben egy nemzet érdekeiért küzd s a nép valami értéket akar kicsikarni a felette állóktól. Nemzeti küzdelmek ellen szólni, ha még oly kockázatosak is, nem lehet. Elvégre: minden küzdelem kockázatos, és valamikor csak meg kell küzdeni. De: legyen valami célja is. Ne csak kockázatos legyen, hanem meg is érje a kockázatot. Ha hatalmat állít szembe hatalommal, akkor a győzelem esete hatalmi gyarapodást is jelentsen. Mert különben: mire való volt az egész erőlködés?

Andrássy Gyula, a mai, azt mondta egyszer (így beszélik) a királynak: Felség: negyvenkilences még lehetek, de negyvennyolcas: soha! Gyönyörű mondás, mély és bölcs! Detronizálni egy dinasztiát: ez lehet cél, ha kénytelenség. De vállalni egy forradalom minden kockázatát csak azért, hogy a dinasztia prüsszentsen, s mi azt mondjuk: kedves egészségére! - az nem politika, az élhetetlenség.

Ilyen élhetetlenségek sajnos rendre a mi nemzeti küzdelmeink. Most a bank körül élhetetlenkedünk, mint ahogy öt év előtt a magyar kommandó körül élhetetlenkedtünk. Mi értelme van? Az osztrák-magyar bank kitűnő bank s a magyar piacot kitűnően szolgálja. Ami szolgálatot jegybank valuta-helyreállítás és valuta-őrzés körül végezhet (mert nem sokat végezhet), azt végezte és végzi. Mi az ördögnek volna való felcserélni ezt a kitűnő bankot egy egyelőre gyengébbel? Mert hiszen csak erről van szó. Komolyan nem lehet állítani, hogy egy másfél milliárdos költségvetésű ország huszonnégy óra alatt ne találna részvénytársaságot, mely jegybankot állítson neki. Attól sem kell tartani, hogy a külön magyar pénz bizonyos átmeneti időn túl is rosszabb lesz, mint az osztrák pénz. Nem; - de minek ezt erőltetni, mikor az eljövendő állapot legfeljebb s legjobb esetben is csak olyan jó lehet, mint a mai? Azon az egyszerű okon, mert nem lehet jobb; mert nincs semmiféle jegybank, ami jobban fundált volna s országának jobb jegybankja volna, mint az osztrák-magyar bank Magyarországnak.

S a készfizetés? Ne feledjük, hogy itt inkább egy szépséghiba eltüntetéséről van szó. Ne feledjük, hogy az osztrák-magyar bank ma is készpénzzel fizető bank. A készfizetést csak valami nagyon nagy veszedelem idején függesztené fel - de vajon ilyen esetben nem függesztenők-e fel egy hamaros szükségtörvénnyel a bár törvényben előírt kötelező készfizetést is? Azt mondják: a köteles készfizetés kapcsolná bele a magyar hitelkereső piacot a nagyvilági hitelforgalmába; végképp rendezett valutánk ha volna, mástól is kapnánk kölcsön, nemcsak az osztrákoktól. Ez nem egészen bizonyos. Hiszen most is: módunkban van aranyra köteleznünk magunkat hitelezőinkkel szemben: mért nem tudtunk Párizsban kölcsönt kapni, mért szorultunk újra Bécsre és Berlinre? S viszont Berlin is külföld, akárcsak Párizs: mért ad mégis kölcsön? Politika dolga ez, nem készfizetésé; a külföld annak ád kölcsön, aki ezért politikáját szolgálja, s annak nem ád, aki a politikában szemben áll vele. A magyar szegénységen a készfizetés éppúgy nem változtatna, mint a külön vámterület; külön vámterületről is s a legrendezettebb valuta mellett is a magyar kereskedő tovább is a cseh gyárostól vásárolna, s nem a némettől vagy angoltól vagy franciától vagy - magyartól, azon az egyszerű okon, mert a cseh gyáros hitelez neki, a német, a francia, az angol és a - magyar: nem. Ahol megvan a kellő tőke s a kellő elszántság, ott megvan a nemzeti függetlenség. Egy pár magyar ipar a közös vámterületen belül a régi osztrák ipar versenye mellett is ki tudott fejlődni. A budapesti tőzsde, mely szinte fiókja volt a bécsinek, a maga lábára tudott állni. Nem becsülöm alá sem a vámpolitika, sem a devizapolitika fontosságát, de túlbecsülni sem szabad. Ami a köteles készfizetést illeti: nem mondom, hogy szép nem volna és jó nem volna. De ha az osztrákok nem akarják: e miatt nem érdemes veszekedni velük. Nem éri meg.

Éppúgy nem, mint a mi szomorú nevezetességű katonai követeléseink. Tegyük fel, hogy megvolna a magyar kommandó s megvolnának a magyar zászlók. Hát aztán? Mit jelentene ez a számunkra? Ez a magyar nyelvű sereg inkább a mienk volna s kevésbé volna a császáré? S ez a császár akkor magyarabb király volna?

Ezt kellene végig gondolniuk az olyan jó eszű embereknek, mint aminő Thaly Ferenc. A gravaminális politika értéktelen politika, mert kicsinyes politika. A forradalmi politikának minden kockázatát fölénk idézi, a nyereségnek minden kilátása nélkül. Mert ha nyernénk is: mit nyernénk vele?

Nemzeti küzdelem - ó igen; ha van miért, akár a halálba is. Például: ha az ezrednyelv és a magyar zászló helyett azért folynék a küzdelem, hogy bár legyen a nyelve német s a zászlója császári, de a magyar hadseregnek a magyar kormány s ezen keresztül a magyar parlament legyen az ura. Ezt ha megszereztük: szívesen fogadhatjuk aztán akár a Gott erhaltét is nemzeti himnuszunknak. Vagy gazdaságiakban: ha meg tudnók törni: nem a tisztességes osztrák-magyar bankot, amellyel semmi bajunk nincs, de azt az alávalóan gonosz osztrák tarifa-politikát, amely körülkeríti s valósággal megfojtja a magyar gazdaságot és nagyzásban marasztal minden magyar önállósági álmot: akkor igazán lemondhatnánk a készfizetésről, sőt még ezenfelül, ha Bécs nagyon akarja, mindkét felén németnek fogadhatnók el a bankót is. Az öreg Hieronymi, aki akkor még fiatal volt, a kiegyezés után, a magyar vasútügynek az osztráktól való elszakítása idején, ilyen formaságokban, nyelvi, tekintélyi s külső intézményi dolgokban a legmesszebb menő engedményeket tette az osztrák hiúságnak s az osztrák felsőbbségi igényeknek, annak fejében, hogy viszont lényegben magunkhoz ragadta az uralmat és a diszponálást. A vége természetesen az lett, hogy akié a lényeg volt, azé lett a forma is; a magyar vasút igen hamar mindenképpen és minden vonatkozásban magyar lett. Ez a módja az önállóság megszerzésének, különösen mikor osztrákokkal áll szemben az ember.

A negyvennyolcas és a gravaminális politika ennek éppen megfordítottja. Nem akar semmit, de minden elnyomást ránk zúdít, aminővel az ellen védekeznek, aki mindent akar. Ez az oka annak, amit Thaly Ferenc megállapít; hogy a magyar parlamentarizmus csak forma arra, hogy a császári akarat alkotmányosan váljék tetté. Ez nem lehet másképp olyan parlamenttel szemben, melynek küzdelme vagy lázadozása, csak forradalmi formába való bujtatása annak az élhetetlenségnek, amely se nem akar semmit, se nem gondol semmit, se nem tud semmit, se nem mer semmit.