Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám

Szép Ernő: "Csúnya és ártalmas dolog, hogy a felkelő nap rád süt és te még tétlenül heversz ágyadban" (Szent Ambrus)

Az ing, melyet kikészitettem éjjel,
Az asztalon fekszik fehéren,
Fehéren, ájultan, fagyottan.
Virító gombok benne szerteszéjjel,
Virágocskák távol fenyéren.
Mily szép az ing most kiterítve ottan,
Mily szép a fénylő hűvös plastron,
S hogy sír majd, mint a nyűgös asszony,
Szegény ing ha a testemre akasztom.

A csendbe nézek magamat keresve.
Örök lélekzetem csodálom.
Nevem suttogom... és nem értem.
Hány óra? Áll. Nem húztam fel az este.
Én is, ha eljön a halálom,
Így megállok. Hát eljön értem,
Hát meg kell... jaj, jaj ... meg kell halnom,
Nem lehet futnom, szöknöm, csalnom?
Én... én... agyonrúgott patkány az almon.

Mit álmodtam. Hogy fényes herceg voltam,
Jártam talpig fejér selyemben,
Fekete gyász kastélyba laktam.
Éjjel a királylányért lovagoltam,
A királylány szeretett engem,
Én fényes herceg elragadtam.
Mint egy zászlót fölém emelve,
Az erdőn vittem énekelve,
Lengettem őt s ríttam: Szűznek szerelme...

A fák az úton furulyálni kezdtek,
Havazott pillangó-szinekben,
A füvek mint gyertyák ragyogtak.
Igy vittem én a drága, drága testet,
S fekete nyoszolyára tettem
A fehér szűzet, a fagyottat.
Leterítettem, sikoltottam,
Minden világot kioltottam.
Csak ő, csak ő, ő tündököljön ottan.

Arany csókkal kivertem fájó testét,
Mint koporsót arany szegekkel,
Hóselymen tűzvirágot varrtam.
Gyenge húsát vad fogaim tépdesték,
Mint bús zene emelkedett fel
Vágyam, mint vízesés hullt halkan
a holt falakról. Megszünt lenni
A nagy világ. Nem élt más semmi -
Királyleány szűzességét elvenni.

A gyúladt test ájult, elhalt lihegve,
Szűz ajka őrjítő fuvását
Vigyáztam én halálba vágyva.
Égő gyertyákat hordtak a terembe,
Égő gyertyákat s hogy ne lássák,
az őröket kiűztem. És sorjába
Száz szép lángot tartottam szája
Ajtajához, úgy néztem fájva...
Egy lehellete ne múljon hiába.

Felűlt a szűz királyleány az ágyon.
Hegedűltem: El vágyol innét?
Mondd hogy szeretsz. Mondd, mondd: szeretlek.
Ő megszólalt szólván: Én enni vágyom,
Úgy szeretem a sárgadinnyét.
Aztán ... messziről fenyegettek,
Nagy jégmezőkön néma esten
Sántán, két mankón igyekeztem,
Kínlódtam, csúsztam, mindig hanyatt estem.

Lenn, lenn az utcát hallom újra élni,
felzúdul hozzám zűrzavarja,
Száz ismert s mindig furcsa hangja,
Megint nem enged félholtan henyélni,
Szobám bánattal felkavarja.
Rajong egy messzi templom érc harangja,
A kocsik elzörögnek sorba,
Tülköl az auto, a mogorva,
Fiuk, lányok hancúznak a fasorba.

Miér verődnek vissza a fülembe
E kínnal kínáló magányban
Rég elment hangok, melyek fájnak;
Anyám a vasaló fölött merengve
Egy rongy mazúrt sirat magában.
Hallom szavát a fényes rézmozsárnak,
Csevegését a poharaknak,
Melyeket egy abroszra raknak.
Halálos messzi a kutyák ugatnak.

Dalt, ágyamhoz... ó ágy bocsáss meg nékem,
Hogy benned ily halottul élek,
Sóhajtva, nyújtózkodva néha.
Mikor kivettem a szobát, emlékszem
Milyen mohón méregetélek,
Mintha vergődne benned már a préda.
Kalandok felől álmodoztam,
Szép nőket hozni fel titokban,
De nem hoztam biz én, egyet se hoztam.

Párisban egyszer, május délután volt,
A Luxembourg-kert sétaútján
Egy szép kis lány után siettem.
Könnyű madár, ó drága finom lány volt,
Dalolva lengni felvirúlt lány.
Fejemben tarka szóvirágot szedtem,
Hogy megszólítom, bátran, szépen,
Csalom magammal: drágám, szépem,
Milyen idő van... és itt egy pad éppen.

Kacagni fog, ezzel ráállott máris.
Együtt megyünk, lépünk zenére,
Szirom-kezét gyengén szorítom,
Szeretőm van, tavasz van, Páris, Páris!
Fel az omnibusz tetejére.
A kis kalandra így hevültem titkon,
Inaltam szomjú szívvel, lázba,
Egyszer megálltam tétovázva...
S elmentem este egy nyilvános házba.

Milyen boldog volt első útazásom
Az iskolába Debreczenbe
Matrózgalléros uj ruhámba.
Apámmal mentem. A kis állomáson
Szólott a jelzés csengve, csengve.
A sínek versenyét néztem csudálva.
Jött a vonat. Megállt sipolva.
Hátul a nagy waggon-akolba
Bárányok... vagy angyalkák ríttak volna?

Megy a vonat, én az ablakhoz állok,
Nézem hazámat és a rétet
S a szélmalmot, hogy áll a csöndben.
Őrt, hidat, zászlót, szemafort csudálok,
Apám szivarozik, beszélget
S nekem kicsúszik hirtelen a könnyem.
Kanyarodunk... és látszik újra
Tornyunk, mint a gyerek felnyújtott újja.

Szokott-e más is a körúton este
Felnézni a tánciskolába?
Én ezt magamba mindig űzöm,
Lesni, hogy szédül a párok félteste
Bágyasztó boszton dallamára,
Mint a babák a régi óraművön.
Egy régi édes izzadt bálba
Úgy elmennék. De már késő, hiába.

Hát igazán... elmentek vón az évek,
Hát mind elmúltak, mind elmúlnak
És nem lesz még egy ifjúságom?
Most, most... érzem keserű csókod, élet:
Oktalan óráját a búnak,
Hogy minek élek a világon.
Futnék visszafelé erővel.
Acsarkodva hajadon fővel
Vissza és vissza, szembe az idővel.

Virágos árok partjára ledűlni
Hajló, zengő kislányfüzérbe,
Láncot kötözni, szirmot szórva,
Csigát kicsalni, nádon hegedűlni,
Sárkánynyal szaladni felnézve,
Aranykapun fordúlni angyalmódra.
Zöld ág, zöld ág, zöld levelecske,
Béka kuruttyol, száll az este,
Meghalni, meghalni a fűbe esve.

Élet... Az élet... hogy van ez nagy isten,
Meg kell őrülni, nem birom ki.
Most felkelek. Fürdök, örűlök.
Csontvázam fogdosom. Itten... meg itten...
Bennem a halál. Gondolkodni,
Nem, nem. Most majd a kávéházba űlök,
Valakivel beszélek. Néki,
Hát néki mi az: élni. Érzi?
Hogy tudunk ülni, sétálni, beszélni?

Fájdalmas és fárasztó a világon
Végignyújtózni... ó a távol
Bezárt kertek... Gyilkosság éjjel.
Szinház. Madár. Hajó az oceánon.
Púpos ember. A festő mázol.
Táncosnő száz szallagja repked széjjel...
Ha megölném magam... most rögtön,
Pisztolylyal. Egyet kell hörögnöm
És semmi, semmi nincs tovább, örökkön.

Jaj már fel kéne kelni...