Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Figyelő · / · Bálint Aladár: Ceruzával két vendégről

Hegedüs Gyula: Becstelen
Garvay Andor színműve

Bocsásson meg nekem Garvay Andor, akit én a legőszintébb és a legbecsületesebb színpadi írók közé számítok, hogyha ezzel a darabjával, amely most került színre a Nemzeti Színházban, én nem tudtam együtt érezni. Minden jelenetéből és minden szavából kiéreztem a szándékát s már a darab elején meg voltam győződve arról, hogy becsületesek azok az eszközök, amelyekkel dolgozik, de a téma, ez a nehézkes és legtöbbünk előtt már régen elintézett téma nem tudott megfogni. Ott van a férj, aki becstelen, de a tisztesség látszatát fenn tudja tartani és ott van az udvarló, akinek fiatal korában valami kicsi, kenyérrevaló sikkasztás miatt kellett megszöknie, míg most mint milliomos tért vissza és mindenki tisztességes embernek tartja, mert pénze van. Csakugyan, ezek az emberek élnek és ahogy Garvay a színpadra viszi őket, úgy igazak és úgy ismeretesek, de éppen ez a baj, hogy túlságosan ismeretesek, és egészen addig ismeretesek, hogy talán már mindenki gondolkozott róluk. Ott van az asszony, egy tiszta asszony a becstelenségek közepette; szereti a férjét, akit tisztességes embernek hisz és gyűlöli az udvarlóját, akiről az a meggyőződése, hogy romlott és becstelen, aki a férjét is bűnbe viszi. Természetes, hogy a darab végén az derül ki, hogy a férj a becstelen, hogy a férj az, aki mindenre képes, csak a tisztesség látszatát meg tudja őrizni, és az udvarló a hős, a férfi, az ember, aki méltó a szerelemre. Hogy ezt a két speciest így szembeállítsa valaki, ahhoz feltétlen bátorság kell, annyira ismerjük már mindkettőjűk gondolkozását és természetét; s a bátorságon kívül az embereknek valami nagy; valami megátalkodott komolyan vevése, hogy ezt a két embertípust ilyen becsületes, ilyen halálosan komoly darabbal építse körül. Én nem tudom most, hogy szégyenkeznem kell-e miatta, de én nem vettem komolyan ezeket az embereket és nem láttam túlságosan tragikusoknak ezeket a megállapításokat és inkább mosolyogni szerettem volna rajtuk, mint elkomorodni az eseményeken. Régen talán úgy írták volna le, hogy Garvay túlságosan sötét színekkel festi az életet és ez igazságtalanság lett volna, mert tényleg úgy van, ahogy Garvay tátja, csakhogy ma már ezek az emberek sokkal közelebb vannak hozzánk, sokkal világosabban állanak előttünk, semhogy ekkora lendülettel és ilyen bátorságosan kelljen elibünk hozni őket. S talán itt kell keresnem az elégedetlenségem és a ki nem elégítettségem okát, itt, ebben a módban, ahogy Garvay megmutatja nekünk az embereit. Mint újakat hozza őket elő; a bemutatásban, a gesztusban van az első, az alaphiba s a többi mind csak ennek az egynek a folytatása és a következése. Az első felvonás ezért majdnem minden esemény nélkül folyik le, ebben csak beszélgetnek és vitatkoznak, hogy megismerhessük őket s a tulajdonképpen való darab a második felvonásban kezdődik, hogy mindvégig fokozódó érdeklődés mellett történjék egészen a befejezéséig. A harmadik felvonás az, amelyik legjobban sikerült s ez természetes is, mert itt már kevesebbet kell magyarázni és így több történhetik benne. Ez a felvonás mutatja leginkább, hogy Garvayban van drámaírói készség és van tehetség, csak a kelleténél tragikusabbnak vette azt a megállapítást és azokat az embereket, akiket a színpadra vitt.