Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám

Ignotus: Egy akol, egy pásztor
A politika mögül

A miniszterelnök úr szombaton, december 10-én este egy fővárosi klubban igen kedves és, ha a tudósítások hívek, igen formás kis pohárköszöntőt mondott a magyar társadalom egészségére. Arról beszélt, hogy az ő fiatal korában ez a társadalom még nem volt osztályokra szakadt, s még nem ismerte a mai gyűlölködést és tiszteletlenséget. Az egész magyar társadalom egy volt a hazafiságban, s a fiatalok tanácsot kértek az öregektől...

"Hja a hatvanas években! - sóhajtott az egyszeri öreg úr - akkor még tudtak az emberek szeretni!..." A miniszterelnök úr fiatalkora éppen ezekre a szép esztendőkre esett, s szépen el lehet őt gondolni, rózsás képű zágrábi jogásznak, nagy pályára készülő ifjú mágnásnak, amint - a magyar, majd a horvát kiegyezés után, mikor a nemzeti élet föltételei megteremtődtek, s a nemzeti munka nekilendült - amint, mondom, olvasóköri vagy úri vacsorán poharát emeli az új Magyarországra, a most eljövendőre, a zajosra, a harcosra, a cselekvőre, mely felváltsa a mai erőtlent s elhanyagoltat... ...poharát emeli arra, hogy a horvátnak vagy a magyarnak vagy a két egytestvér nemzetnek legyenek, mint az angolnak, iparosai, akik gyártanak, kalmárjai, akik tőzsérkednek, lateinerjai, akik az elmaradt hazában megteremtik s menten tartalommal is megtöltik az élet mai formáit. Poharát emelhette a fiatalos száguldásra, mely elől az öregek riadtan menekülnek föl a gyalogútra..."a magunk ifjú akaratának tekintélyére ürítem poharamat!" szólhatott negyven évvel ezelőtt az ifjú széchenyiánus - mert hiszen akkor minden fiatal mágnás széchenyiánus volt.

Nem lehet eltagadni, hogy negyven évvel ezelőtt politikánk is, társadalmunk is jóval egyszerűbb volt, mint ma. Volt jobbpárt és volt balpárt, volt marakodás egy pár hivatalért s valami kevés koncért, de élet csak az a fogyaték volt, amit az osztrák zsarnokság a negyvenes évekbeli törvények egy részének végrehajtásával s némely igazgatási és technikai intézménynek ideültetésével megteremtett. A társadalom valóban egységes volt, mert szinte egyetlen termelő rétegből állott, s az öregeknek volt tekintélyük, mert akörül, ahogy az új Magyarország keretei megvonattak, érdemeik is voltak, tapasztalataik sem hiányoztak. Deák Ferenc csakugyan tekintély volt abban, milyen jogokban gyökeredzik a magyar hadsereg, s ebben ki is lehetett a tanácsát kérni. Abban már nem lehetett volna tekintély, milyen legyen például a munkások aggkori ellátása - de ki gondolt azokban az időkben ilyesmire, mikor még munkásaink sem voltak? Szabad egyházat a szabad államban! követelte végrendelkező beszédében Deák Ferenc - s bátran követelhette, s a társadalom bátran és jóhiszeműen helyeselhette követelését, mert még nem volt polgári osztályunk, melynek számára ezt aztán meg is kelljen adni. Ám negyven év alatt, s éppen a föltételek következtében, melyeket a régi nagyérdemű társadalom szerzett meg, valóban új Magyarország nőtt a régi helyébe, s ennek az új Magyarországnak egészen más a természete, mint az elindítói gondolták.

Nem mintha a szép vágyak be nem teltek volna. Ami egy hatvanas évekbeli ifjúnak álma lehetett, rendre valóra vált. De: szürkébben és durvábban, mint aminőnek megálmodták. A gyárkémények füstje gyönyörű úgy elgondolásban - de valóságban a füst fojtogató és piszkos. Nagyszerű elgondolni egy kereskedelemtől zajos országot, de igen kellemetlen a boltos vagy a fiskális, mikor végrehajtat, s még inkább, mikor megszedi magát s elspekulálja a házat a régi tekintélyek feje fölül. Isteni szép elképzelni minden idegennek a nemzetben való egybeolvadását - de bántó, mikor ez a beolvadt idegenség kiütközik a nemzeti képen, a beolvadt idegennek pedig valósággal helyet kell szorítani, az eddig egyedül elfoglalt helyen, a nemzet egyetemében. Fönséges megérni új termelési ágakat, újjáalakult nemzetet, mely intézményekben, gazdaságban, tudományban, művészetben felveszi a versenyt a többi világgal. De megdöbbentőek az ezekkel kialakult új rétegek követelődzései, mert végre is semmisem gazdátlan, s amit az egyik kér, azt csak abból lehet neki megadni, ami már a másiké. Új módoknak új föltételek, új rétegeknek új lehetőségek kellenek, vagyis új erkölcs kell, új jog kell, új berendezkedés kell, s ez mind rovására van a régi erkölcsnek, veszedelmére a régi rendnek, kárára a régi birtokállománynak. A nemzet érdeke ellen bizonyára nincs ez az új alakulás, sőt, inkább, az egyetlen lehetőség arra, hogy a nemzet megmaradjon. De minden új réteg érdeke igenis ellentétes a régiekével, s ezeknek, amily közvetett hasznuk van a nemzeti élet felpezsdüléséből, olyan egyenes káruk lehet az új érdekekből, melyeket e fölpezsdülés az övéik ellen vet.

Mentül teljesebb az ország fejlődése, annál erősebb a nemzet megrétegeződése, annál több az osztálya, melynek érdeke nem egyezik egymással, melynek tehát fel kell vennie egymással a harcot. A hazafiságban, igaz, egyek lehetnek. De nem lehetnek, úgy látszik, egyek abban, hogy melyikük mit tart hazafiságnak. A régi rétegek azt érzik: mibennünk élt, mibennünk maradt meg a nemzet; a mi erkölcsünk megdőlésével megdől, a mi pusztulásunkkal elpusztul. Az új rétegek pedig azt érzik: tibennetek sorvadt el a nemzeti élet, a mi erkölcsünkkel pezsdül meg, a mi boldogulásunkkal virágzik ki. Ez bizony háború; bellum omnium contra omnes. De a nemzet fejlődésének nem árt, sőt egyenes következése a nemzet fejlődésének.

Ez a fejlődés sokkal száguldóbb, hogysem a tekintélyek megállhatnának, az öregek tanácsot adhatnának benne. Háborúban annak van tekintélye, akinek ágyúja van. Mit tud a tekintély? Békét tud prédikálni; azt, hogy egyezzenek meg, vagy hogy egyik hajtson fejet a másik előtt. Lehet-e ezt megtenni, míg a háború el nem dőlt? Tekintélye ilyenkor annak van, aki szétüt vagy nem hagyja magát; - s ha van olyan, kinek ajkán a békeszerzés és az erőegyesítés nem csakis egyik formulája a lebírásnak s a szolgálatba hajtásnak, hanem valóban békét akar s valóban egyeztetni akarja az érdekeket: azt kinevetik és ellökik az útból. Az öregek pedig? Az öregek tapasztalata és bölcsessége sokat érhet olyan fejlődésen belül, mely mai fokán is megtartotta eredendő természetét és adalékait. Nem ér ellenben semmit, sőt értetlen és tolakodó aggatódzás olyan fejlődésben, mely új dolgokat termel, amik körül az öregeknek nemhogy tapasztalataik volnának, de ismereteik sincsenek. Az öreg lovas tanácsot adhat a fiatal lovásznak, hogyan kell kézhez békéltetni a makrancos csikót. De a legvénebb kocsis sem adhat tanácsot a legfiatalabb sofőrnek sem, hogy kell hajtani az automobilt. Örüljön, ha nem gázolják el.

Ezt, ha van politikai érzékük - aminthogy Khuen grófnak van -, meg kell ma érezniök mindenütt, de Magyarországon különösen nemcsak a hatvan, de már a harminc éves embereknek is. A fejlődéssel általában együtt jár, hogy menete mind gyorsabb, mert minden egyes haladásbeli mozzanata egyúttal új mozgató s ezzel gyorsító agencia is a régiek mellett. Ez az öregek számára általában kilátástalanná teszi a mai világot. De Magyarországon még egyéb is hozzájárul. Itt szinte egyszerre lett meg, alig több, mint egy emberöltő alatt, ipar, kereskedelem, pénzgazdaság, polgárság, munkásság, lateinerság, tudomány, technika, újságirodalom, városi élet: mind csupa olyasmi, aminek hagyománya, múltja, gyökérszálbeli visszanyúlása alig van a régi magyar életben, a régi magyar társadalomban. Amely rétegeiben a mai társadalomnak és életnek a régi magyar élet és társadalom megújul: mind kedvetlenebbül, mind haragosabban nézik ezt az osztozkodni született idegenséget; nem így képzelték, s jóhiszeműen és önkéntelen nem így, mikor annak idején elképzelték, megálmodták, idekívánták. Természetesen, érthetően s talán nem is egészen tudatosan valahogy olyannak képzelhették azt a megálmodott ipari, kalmár, polgári Magyarországot, mint a tündérmesében, hol a törpék éjszaka eljönnek, minden munkát gyönyörűen elvégeznek, s reggelre megint eltűnnek s nem alkalmatlankodnak a kedves kis hajlékban. A valóság azonban másképp fest; die ich rief, die Geister Werd' ich nimmer los; a törpék felforgatják a házat s elterpeszkednek a szobákban; az új foglalkozások, új munkanemek és új társadalmi csoportok, melyeket a magyar élet termett, magukhoz akarják alakítani az országot - ugyancsak igen természetesen, mert, miután megszülettek, élni akarnak, s miután dologra hívattak el, nem lehetnek el a föltételek nélkül, amik híján dolgozni lehetetlen. Visszaszorítani vagy legalábbis követeléseiben szerényebbé tenni ezt a terjeszkedést: a régi Magyarország egyenes örököseinek, az új-konzervatívoknak ez a harci igyekvésük mind nyilvánvalóbb, s rossz néven tőlük igazán nem lehet venni. De az is nyilvánvaló, hogy akikben az országos élet az életnek legmaibb és legaktuálisabb formáiban él, viszont nem engedik magukat egykönnyen másodrendű polgáriságba szorítani -, s nemzeti érdek is, hogy ne engedjék, mert nincs joguk a maguk esetleges egyéni szerénységével, vagy, ha ilyen momentum is vegyül bele, származásuk miatt kötelességnek érzett húzódozással rontaniok mintegy a startját egy bennük testet öltő nemzeti életjelenségnek. Az öregek, (s a mi száguldó fejlődésünk közepett már a harminc éves ember sem fiatal), más világrendben nőttek fel. Az ő idejükben az uralkodó társadalom liberális volt, mert a jelentkező társadalom szerény volt, s a jelentkező társadalom szerény volt, mert az uralkodó társadalom liberális volt. Ennek a világnak egyfelől nagylelkű, másfelől alázatos lelke megfelelt az akkori fejletlenségnek, de nem felel meg a mai fejlettségnek -, s a fiatalok már udvariasságból, már gyengédségből sem kérhetnek tanácsot az öregektől, mert nem akarják az öregeket kitenni annak, hogy kénytelenek legyenek szemükbe nevetni s őszintén megmondani nekik: kedves bátyám, amit te tanácsolsz, az megható és ideális, csak egy kicsit olyan, mintha a jogászfiadnak azt tanácsolnád, hogy pólyáltassa be magát és szenderegjen békességgel a dajkája kebelén!

Ez az, ami nem lehetséges, s ha mégis, még oly okos és gyakorlati ember is, mint Khuen gróf, lehetségesnek vagy kívánatosnak tartja, azt csak az ő miniszterelnöki helyzetének optikája magyarázza meg. Mindenütt a világon a fejlődő társadalmak kinőnek a kormányok, a parlamentok, a politika keze és vezérlete alól; a politikától mind függetlenebbül élik a maguk életét, víják meg a magok belső harcait, s a kormányok, a parlamentok, a politika cselekvése számára már a kész eredményeket szállítják vagy fegyverszüneteik fellélegző közét hagyják meg térségül és alkalomul. A kormányok tehát mindinkább pártok és érdekek felett lebegnek vagy vergődnek s kompromisszumokkal igyekeznek megállani -, s amit cselekvés vagy intézmény formájába öntenek, az is csak ideig-óráig való kompromisszum. A fortwursteln e kormánypolitikájához eljut lassankint minden fejlődés (mert ez fejlődés, és nem, aminek látszik, hanyatlás) - és eljutott, hála egészségének, a magyar fejlődés is. Khuen gróf mestere e politikai formának; minden egyes nap tapasztalata újra megerősíti abban a meggyőződésben, hogy ez nem is olyan megvetendő vagy meddő életforma -, s nem lehet csodálni, ha általában el tudja gondolni életformának. Ez azonban, így, tévedés. Mert ez a forma csak kormányzati politikának való életforma, társadalminak nem - sőt csakis olyan társadalom felett lehetséges (s viszont, talán, egyedül lehetséges) kormánypolitikai forma, amely társadalom egészséges őszinteséggel szakad osztályokra, s osztályai az értéktermelők kíméletlenségével dolgoznak és verekszenek. Egy akol és egy pásztor, úgy látszik, csak ott lesz, ahol az ország akol és az emberek birkák.