Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Hatvany Lajos: Könyvek

Hatvany Lajos: Könyvek
Egy stílus halála (Brahm)

Itt megharcolták a harcot. Itt csend van. Így hallgat a fiatalság, ha megvénül. Pedig nem változott semmi.

Brahm igazgató ott ül még az első földszinti páholyban és ellenőrzi az előadást. A kis görbelábú eunuchszerű, éleshangú, ironikus, szivacsarcú emberkének távcsöve nyugtalanul kíséri a szinészek mozdulatait. Ezen a távcsövön át, húsz és egy nehány év óta mindennap ugyanazt látja.

Ami változás azóta beállott, oly lopva, oly lassan, oly orozva történt, hogy az igazgató, folyton a színpadra szegzett távcsövével, nem is veszi észre. A régi, jó előadások hazajáró lelke: a stílus még a színpadon kísért. Igaz, hogy Bassermann Reinhardthoz szegődött, hogy Sauer paralitikus, hogy Triesch vendégszerepel, hogy Lehmann megvénült, hogy Rittner visszavonult, hogy Reinhardtból Brahm kitűnő epizodistájából Reinhardt lett - igaz, hogy Ibsen meghalt, hogy Hauptmann új darabjai sorra buknak, mert másféle játékot kívánnak, hogy Sudermann udvari színházképes lett... mindez igaz, de a stílus, a naturalizmus, az megmaradt. Tiszta, hófehér, mint a skandináv hegyek hava, érintetlen és tökéletes. Csak épp, hogy ez a stílus ma már nem érdekel senkit - a tegnapi nézőtér vérdermesztően üres volt. De ez az űr is hozzátartozik a stílushoz. Így képzeltem a naturalizmus haldoklását: üres színházban, mely visszhangozza a köhintést, mint a kripta, a paralitikus művész, Sauer botjának rémes kopogásával s a színház mögötti töltésen siető Stadtbahn, Ibsenhez és Hauptmannhoz stílusosan tompult robajával, mely öt-öt percenkint, mint egy kis földrengés, megremegteti a színházat.

Brahmot, a puritán, kálvinista zsidót, kiszorította Reinhardt, a katolikus zsidó. Itt Genf, ott Róma. És a nép, a zajos, káprázatos, tömjénfüstös, arannyal hímzett, palástos római misére csődül. Bim-bam, ott örök húsvét van - ott zúgnak a harangok,... itt meg csak színházat játszanak.

Reinhardtal szemben Brahm azt bizonyítja, hogy minden színpad él, csak játszani kell rajta. Szeretettel, egyszerűen, őszintén, a divat után lihegő hajszát kerülve, a dolgok lelkébe mélyülőn. Itt nem hazudik senki - a színészek, a közönség szeme láttára, őszintén öregszenek meg. Tegnap Hauptmann Magános embereit láttam. Tíz év előtt Sauer és Lehmann kreálták a fiatal Vokerrath párt - most ugyanabban a darabban az öreg szülőket játszák. Nem hiszem, hogy a színészek föllázadtak ez igazgatói intézkedés ellen. Megöregedtünk, tehát öregeket játszunk: ez a Lessing-Theaterben magától értetődik.

Ez az a színház, ahol a színész bevallja korát, ahol képzelem, hogyan röstellik, a szükséges festéket is, ahol a színpadi díszletező akár eléhezhetnék. Vokerathék szobája: lehet fogorvos előszobája, lehet vidéki lelkész szobája, vén kisasszony szobája... szoba, szoba, semmi jellegzetes nincsen rajta. Az ajtón örökzöld fut fel - messziről érezni: papír, öreg, poros, kiszáradt papír. Az ablakon át, kertre, tóra látni; nem kert, nem tó: függőlegesen kifeszített vászon. És mégis, mégis, amint ez a szoba ott áll, ott terpeszkedik, az első, a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik felvonásban, mindig ugyanaz a szoba, majd kiviláglik, majd meg elsötétül, nagy némaságában és mozdulatlanságában, s méltóságosan, mint maga is élő, részt kér a Vokerrath-család szomorú élményeiből, megszerettem ezt a szürke szobát. Elárulom azt is -, adalék a kritikus lélektanához - hogy tegnap este Szoba című cikket forgattam agyamban, melyben a rendezés rafinált művészetének fölöslegességét bizonyítottam volna be. Tegnap estétől azonban, ma reggelig, újra rájutottam a régi igazságra, hogy színpadról hatni kell: ez a rendezés művészete. Van, aki így hat és van, aki úgy.

Egy fiatalember, aki mellettem ült, azt mondta, hogy párizsi színházban több a kultúra, mint itt. Ennek a fiatalembernek nincs igaza. A Comédie Française-ban faji sajátságokat őriznek meg, a Lessing-Theaterben faji, specifikusan német sajátságok: halk bensőség, áhítat, lírizmus s mindezt tápláló félénk, búvó, de erős érzékiség küzdöttek meg a drámával. Lehet, hogy elbuktak, de ami ennyire a talajból nő, az sohse kulturátlan. Ahogy a porosz nagyvárost visszhangzó Reinhardt-színpad is kultúra. A kulturátlanság ott kezdődik, ahol utánoznak, majmolnak, ahol Berlinben francia darabot adnak, vagy francia képet festenek, ahol német professzorok görög drámákat próbálnak fordítani. A kultúrátlanság ott tanyáz, ahol, amint mondani szokás "német kultúra", azaz betanultság van. Ennek nyoma sincs a Lessing-Theaterben. Ebben a szent csarnokban a német színészi genius vívta őszinte viaskodásait a germán drámaírókéval. És a mi itt tíz évig virult: csupa tisztaság volt, átlátszó, egyöntetű, egyhullámú kultúra. Az a kis intellectuel összeesküvő kar, melynek számára Brahm 1886-ban adatta az első Ibsen-előadást, (a színház másnap üres volt) rákényszerítette ízlését a világra. Ibsen mellett, itt bukkant fel Hauptmann; itt tűnt föl és itt tűnt le Sudermann (könyvmoly-literátor legyen, aki ezt Brahm szemire hányja) és itt nőtt, innét nőtt ki a Lessing Theater intézményének, stílusának gyilkosa: Reinhardt.

Amióta Reinhardt nagyra nőtt, azóta Brahm megrokkant. Mint egy riadt kérdőjel, úgy jár-kél a világban: Hogyan! Hát a legjobb sem elég jó már? a legújabb sem elég új?...

És elkezdett kapkodni: siker kell, pénz kell, hatás kell, minden áron. Ahol tisztességes siker termett volna számára: Strindberg, Wedekind, Shaw felé nem nyúlt. Ezért korholni szokás Brahm-ot. Nagy igaztalanság. Érezte, hogy mint színpadi művész új íróművészekhez nem képes alkalmazkodni. De minthogy élni csak kell és a részvényesek követelik a tantiéme-jüket, hát eladta magét, mint a többi színi direktorok. Régi nyárspolgár-bohózatot újított föl (Raub der Sabinerin) és egy új nyárspolgári komédiával kedveskedett a tömegízlésnek (Bahr Koncert-je).

Tavaly hallottam őt egy társaságban, amint leplezetlen megbotránkozással beszélt Reinhardt Makrancos Hölgyének előadásáról, ahol Bassermann, az ő neveltje játszott és ahol a közönség, szintén az ő neveltje tapsolt annak a Reinhardtnak, kit egykor - nem is oly rég - épp ő hozott föl Salzburgból Berlinbe. "Das ist kein Theater," "nem bírtam végignézni" mondta a tegnap fáradt forradalmárja, miközben szivarja hamuját dühvel csapta le a szalon szőnyegére.

Ha Brahm, amint hírlik, jövőre visszavonul, csak önnön árnya tűnik el. Az újságok titánjai megfújják majd a riadót, hogy Reinhardt klasszikus színházai mellett, viruló modern szirtház tere nyílt meg. Talán meg is fog nyílni. (Igaz, hogy Brahm távozása a modern színház megszületésének csak negatív föltétele.) Addig is el kell még járni néhányszor a Lessing-Theaterbe, beszívni a naturalizmus szentélyének őszi, borzongató levegőjét, hogy elmondhassuk az unokáknak: Mi még láttuk... mi még ott voltunk.