Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám

Szomory Dezső: III. Richard király

Oxfordban sokat voltam magamban, hű tanuló az egyetemen, ahová félénken betolakodtam, szegény vándor, aki voltam. Egynémely öreg úr, aki tanár volt itt, mint például Sir Walter Wyndham -, fehér haj és rózsás arc - igen kedvesen és szerényen, afféle irodalomtörténeti koncerteket adott, igaz, kevés hanganyaggal és hétköznapi virtuozitással, de úri nép számára, mint Reich Emil dr. szokott Londonban, pour gens du monde, de nem azzal a merészséggel, ötletességgel és kihívó eredetiséggel, mint Reich Emil doktor szokott Londonban, hanem inkább insularity-módra, csöndesen, tartózkodón és színtelenül. Akik hallgatták, sőt figyelték, amit Shakespeare-ről s bizonyos shakespeare-i hősökről mondott, inkább unatkoztak, gondolom, finom és dúsgazdag oxfordi diákok, isteni mágnásfiúk jersey-ben és meztelen térddel, mert siettek a tavaszban evezni a Temzére. A Temze a Christ Church-Collége mögött folyt s a partja tele volt szomorú fűzekkel. Roppant kedves, öreg és mégis üde vidék, úri táj és minden s oly vonzó hatású, hogy aki véletlenül vagy jóneveltségből Sir Waltert dicsérte, legott kikapott egy haragos leszólásban: Do you mean to say that such stuff is interresting?

Such stuff! Aki tud jól angolul és ki nem tud jól angolul, legott megérzi, micsoda lenézés s megvetés cseng e két szó muzsikájában Shakespeare és Sir Walter iránt. Holott ez idő tájt éppen III. Richard királyba "világított bele", ha szabad így szólanom, és apróra részletezte e különös drámának véresen naiv és naivan véres szövevényeit. A yorki ház iránt való tiszteletből (az ember nem hinné, mily tisztelettel viseltetik egy egyetemi tanár az uralkodó családok iránt, még ha kihaltak is), tehát a yorki ház iránt való tiszteletből s tegyük hozzá, nyilvánvaló politikai opportunitásból is, mindenekelőtt leszögelte Sir Walter azt, még pedig a szigetlakó precizitásával szögelte le, amit én itt nem tudok visszaadni, hogy III. Richard király mint történelmi alak éppenséggel nem azonos a shakespeare-i hőssel. Erre nézve idézte többek közt az agg Desmond grófnő végrendeletét, ahol föl van jegyezve, hogy Gloster herceg igen csinos férfiú volt, épp olyan kecses, sőt vonzó jelenség, mint fivére IV. Edward, ami, valljuk be, egy csöppet sem érdekes. De már az érdekes, sőt mulatságos, hogy "old countess of Desmond" a világ legkitűnőbb táncosának mondja Richardot, aki pedig a köztudatban bizonyos tradicionális sántaságnak örvend. Maga a grófnő gyakran táncolt vele s nyilván igen élvezetesen, ha az olyan komor órában, mint a végrendeletírás, sem feledkezett meg e lendületes együttesekről.

Kinek higgyen az ember? Ha jól emlékszem, Sir Walter is inkább rokonszenves külsejű embernek tartotta Glostert és a számtalan gyilkosságaiból, Shakespeare-rel ellentétben, talán csak a fiatal Edward herceget, VI. Henrik király fiát koncedálta. Ezt igen, ezt leszúrta Tewksburynél, de már VI. Henriket és Clarence testvérbátyját, Riverst, Greyt, Vaughant s a többieket, akikkel Shakespeare könnyedén megterheli, nem igaz, hogy megölte.

De hát mért ne ölte volna meg, ha szabad kérdeznem? York és Lancaster oly generozitással pusztították egymást, a meggyőződésszerű gyilkosság oly játszi s virtuóz módján, hogy egy kioltott emberélet egy eloltott gyertyaláng értékével hat. Aztán, egy csomó ember és nő megmagyarázhatatlan eltűnése Richard mellől, valljuk be, legalább is gyanús. A Horace Walpole "Historic Doubts"-ja sem igen nyújt eklatáns bizonyítékot arra nézve, hogy például IV. Edward gyermekei természetes halállal múltak ki. Már nem igen emlékszem a többi tekintélyekre, akik III. Richard királyt a történelmi igazság szempontjából tanulmányozták, nem is kívánom itten a tudományos felszerelést affektálni, mert szerzők nevét és könyvcímeket megtartani mindenki tud. Különben is, már Oxfordban elhatároztam, hogy Shakespeare és hősei tekintetében negligálni fogom Coleridge-t, aki Richardban a fényes intelligenciát ismerte föl, a szerencsétlen! és Schlegelt, aki a yorki ház e kitűnő táncosában egy bravúros nőismerőt ünnepel.

Különválva és elmélyedve magamban, rá kellett jönnöm arra, hogy III. Richard királyt a színpad teljesen denaturálta s a jeles színészek, akik játszták, ha jól tudom Levinsky, Barnay, Sonnenthal, Irving, Martin-Harvey és utóbb Ivánfi, a Shakespeare-beli fóliókhoz híven, pazarul és szeretettel telerakták a képzeletük pittoreszk virágzásával. Egészen mellékes az, hogy mi történelem s mi nem az, mert csak az átváltozások és hatások számítanak, csak az számít, ami eljut hozzánk. Egészen függetlenül az események helyes és igaz megismerésétől, a lényeg reánk nézve az, ami eredményt és kifejlődést nyújtanak. De a színészi ambíció, munkakedv, töprengés, stúdium, lelemény s más efféle, valami hősi fenevadat alkotott ebből az emberi söpredékből, aki két évig bitorolta az angol koronát s végre elesett Bosworthnál Leicestershirben. Ami tragikum van itten, tessék csak meggondolni, nem is az ő tragédiája, hanem azoké, akik körülötte éltek s akik bizonyára hittek is benne, s akiket - enter Murderers - halomra mészároltatott. Ő maga egyszerűen elesik a csatában, mint én, mint ön, mint akárki. Ez kétségkívül megtörtént volna vele e véres antecedenciák nélkül is, ez ostoba és féktelen ambíciója nélkül is, hogy az angol trónra jusson. A bukása, a tragédiája nem ott van, hogy a koronát rettenetes árakon, a maga buta tejére nyomta. Nem abban pusztult el, hogy egy jó tucat gyilkosság végrehajtásával angol király akart lenni, nem is a vérbe fúlt bele, nem is a rémlátásai, az irtóztató álmai ölték meg, amikor sorra megjelennek előtte a bús baritonok és gyermekszopránok egyhangú vádénekével, akiket részben személyesen meggyilkolt, vagy a murdererek által levágatott. De ott hal meg, ahol az erényekben brillírozott, ahol hős volt, lojális s katona. Egyszóval ott, ahol legkevésbé érdemelte meg.

De azt is megmagyarázták nekem, hogy Richárd halála a bosworthi csatamezőn már annak a lelki összeroppanásnak folyománya, amit a lelkiismereti furdalás s a múltak véres emléke okoz. Azért olyan brilliáns s vakmerő katona ő, mert a véres förtelmek árán szerzett koronát, a hősiességig fokozott kétségbeeséssel meg akarja menteni magának. Szóval azután lesz hős, hogy előbb gyáván mindenkit kiirtott maga körül. Ez legalább logikus.

Egyébként, bevallom, III. Richard mint hadi zseni nem is nagyon érdekel engem. Igen valószínű, hogy ő is. mint minden buta ember a középkorban, kitűnő katona volt. De viszont elmebeli fogyatékossága és szellemi gyöngesége, in extenso, a legvonzóbb s a legbájosabb dolgok egyike s még annál is több, amivel egy shakespeare-i karakternél találkozunk, Én nagyon jól látom őt, amint a bosworthi csatáról szóló gyermekmesék és állítólag hiteles leírások szerint a buksi fejével sisakostul s merő páncélban a fehér Surrey hátára mászik s a Parr-féle jegyzetek és Hall-féle híres régi csatarajzok szerint (ha jól tudom Skakespeare is ezekből formálta ki a maga harctéri vízióját) mint "éhes oroszlán" rohan előre, a halálba. Én nagyon jól látom őt, amint szédülten s beleőrülve a harci lendületbe, tömören és zörögve a ló hátán Richmondot keresi egy olyan zűrzavarban s egy olyan tumultusban, ahol igazán bajos valakit megtalálni s ahol egy bölcsebb stratéga talán egy csöppet öntudatosabb lett volna. S azt is nagyon jól látom, amint minden embernek nekimegy aki Richmondhoz hasonlít s még Sir William Brandont is felökleli, csekélység, a Richmond százkilós zászlóvivőjét csak éppen Richmondot nem s tényleg meg is öl öt ál-Richmondot, csak éppen az igazit nem!

De itt még menteném őt, részben e nehéz percekben érzett rokonszenvből, részben amiért néhány éve magam is jártam Leicestershire-ben, ahol minden nagyon szomorú s részben végre, amiért a lovas-attak s harci tornák kérdésében nem mindég az ész a döntő s mint minden emberi játék s kockázat ez is a jó isten kezében van.

Holott gondviselésről, csillagzatról, vagy közönségesen szerencséről szólva: a véres sikerek hosszú és ragyogó sorozata, a könnyen beváló brutális eszközök, a játszi s ellenőrzés nélkül való boldogulás, az egész trón, az egész nagy Anglia úgyszólván küzdelmek nélkül -, mindez mintegy önmagától nyújtja e súlyos szellemi inferioritás kritériumát. Csak buta embernek lehet ily határtalan szerencséje, hogy egy csomó báb között, jobbra-balra kaszabolva, könnyebben jut el Anglia trónjához, mint más ember egy zsöllyéhez a párisi nagy operában.

Angyali naivitásomban egyszer, ezt a hosszú címet másoltam le Londonban egy igen régi és igen sárga Shakespeare-kiadásról, még rajongón is akkor, hogy ilyesmit látok: "The Tragedy of King Richard the Third, containing his treacherous plots against his brother Clarence, the pitiful murther of his innocent nephewes; his tyrannical usurpation, with the whole course of his detested life and most deserved death."

Ma be kell érnem ezzel: "King Richard the Third -, the stupid man."

Mert ellentétben azokkal a Shakespeare-bölcselőkkel s angol hipokritákkal, akik III. Richard kérdésében éppen azt kifogásolták, hogy durva és siralmas erkölcsisége teljesen alá van rendelve fényes értelmi képességeinek, sajnos azt kell konstatálnom, hogy erkölcsi szempontból teljesen kifogástalan e York, merőben harmonikus a maga korával, a korának stílusával s etikai primitívségével, mely a legsúlyosabb kérdéseket könnyedén és gráciával oldotta meg vagy azzal, hogy maga nyúlt holmi hegyes tőr után vagy azzal a bájos s úgyszólván professzionátus instrukcióval, hogy "enter Murderers." Amit a york-házbeli gyilkosok produkáltak, azt a lancasterbeliek is megtették, sőt gyakran még jobban s még kegyetlenebbül. III. Richard egész családja, egy főúri rablószövetkezet. A fivéreit mind zamatos öldöklések terhelik s köztük különösképpen az álmatag s ékesszóló Clarence volt igen jeles gyilkos. S e rémes családnak hölgy-tagjai sorában például Margit királynő oly kecsesen szúrt le egy ellenséges vagy talán csak zsenáns embert, mint ahogy holmi ábrándos ó-angol kisasszony egy régi skót dalt pendített le a hárfán.

III. Richard király tehát, mint jó erkölcsű ember, mint gentleman mondjuk, teljesen kifogástalan. Korának szokásaiba, a york-lancasteri tradíciókba illeszkedvén bele, épp úgy ölt és gyilkolt, mint ahogy egy más ember borotválkozik. Csak az oktalan kommentár és tudori korlátoltság méregeti e távoli bűnöket a mai erkölcsösség kicsinyes eszközeivel. Az erkölcs nem is az ember dolga s nem is a jellem kérdése. Az erkölcs mondjuk, a történelem divatja. De már az ész és értelem nem az. Ez emberi tulajdon, magánügy -, privát, ahogy az angolok mondják. S e ponton aztán csakugyan van némi közünk III. Richard királyhoz.

Market Bosworthból visszafordulva s magánéletében, politikájában, titkos s bevallott céljaiban, az egész véres handabandázásában követve ez uralkodót, megdöbbenve tapasztaljuk lépten-nyomon, elmebeli képességeinek siralmasan alantas voltát. Ez egy buta ember, a minősített buták, a veszélyesen buták fajtájából, mint egy angol ember, mint egy angol főúr, ha buta. A távoli eredet, a Plantagenet-terheltség, a feudális ős-bornírtság rettenetes és kiolthatatlan spirochétája, lappangva s meg-megszakadva századokon át, itt, hirtelen krízisszerű jellegzetességgel lepi el a III. Richard elméjét, a maga kártékony mérgének minden pazarságával. Születéstől fogva s atavisztikusan ostoba, -

"Tetchy and wayward was his infancy;
His school-days frightful, desperate, wild and furious;"

mondja róla Shakespeare, értelmi fogyatékossága az idők során mind mélyebb nívóra süllyedt s végre végleg elbutult az emberekkel való érintkezésben. Ami úgy értendő, hogy semmiféle küzdelme nem lévén, de sőt legprimitívebb eszközeit is siker koronázván, sohasem kellett komolyabban gondolkodnia. Akik körülötte vannak, férfiak, asszonyok, gyermekek, a nagy Hastings s a törpe Buckingham, Doraet, Bouchier, Grey, Oxford, Catesby s a többiek mind gyöngék, elmosódók, árnyak inkább, mint emberek. Sehol egy pont, egy hely, egy akadály, egy nehézség, ahol közepes intelligenciája előbbre fejlődhetett volna. De sőt fogékonyság, ítélőképesség, felfogás és más efféle szellemi tulajdon rohamosan visszasatnyul benne, amint a könnyű sikerek sorra igazolják együgyű s alantas eszközeit, kicsinyes fondorlatait, naiv álszenteskedését s az elméjét, az ő elméje körülzárván s eltorlaszolván az öntetszés s önbizalom elhájasodásával, egyszerűen ledegradálják holmi közönséges hülyeségbe.

Holott ez az ember, aki egy szép tavaszi este egyszerűen bemegy a VI. Henrik cellájába és miután zamatosan hátba szúrta e szerencsétlent s a kardjáról csöpögő lancasteri vérben gyönyörködve a maga pokoli gonoszságát monologizálja el s felkiált végre: "I am myself alone" -, valljuk be, gyönyörűen indul. Úgy indul, mint a legszebb karrier, a gonoszság zsenije, egy művész! Még egyszer beleszúr a királyba, mert nem nehézkes -, stabs him again - és kijelenti: "I, that have neither pity, love, nor fear". Ez elragadó. Ez a legritkább anyag, a legfinomabb jelenség, filozófus-gyilkos, egy mélyen érző ember, aki semmit sem érez, csak önmagát, az egész világból csak azt, hogy ő neki lennie kell.

De aztán, rögtön, ez ünnepi felderengést, e megrázó programot a szomorú és minimális elme elborulása és kuszasága követi. Richárdnak semmi szenzibilitása. Még állati szenzibilitása sincs. Az úgynevezett sértékenység szempontjából, ahogy Babits mondaná, egy abszolút nulla. Merőben kultiválatlan lélek, még angolnál is meglepően érzéktelen minden külső behatás iránt. A vágyaiból, a céljaiból, az egész nagy étvágyából a trón és korona iránt, nem érez egy parányi csillogást, egy vékony sugárnyi napfényt, ami a Westminster ablakán beszűrődhet hozzá, míg magára kapja a hermelin palástot. Képzelete nincs. Tervei sincsenek mint leendő uralkodónak. Rafinériája, művészi ínyenckedése, dilettantizmusa, mely a felderengő királyi fönséget körüllebegné, kiszínezné s kiélvezné -, semmi. Mind-össze valami nyers elégtételt, valami vaskos betömöttséget érezhet a gyomrában, olyasmit mint egy tigris, ha egy hústömböt lenyelt. A trón és koronáért való freneziájában nem nyújt mást egy ostoba ember kábulatánál egy ékszerüzlet kirakata előtt. Amit akar mint végcélt, nem is érti. Csak azt tudja, amit közvetlenül cselekednie kell. Trónra jutásában csak ott látja az akadályokat, ahol élő egzisztenciák alkotják a voltaképpen illuzorius akadályokat. Ez a primitív elme éleslátása. Ez a buta ember spekulatív intézkedése. Ez szóról-szóra az, mint amikor manapság valaki elemészt egy csomó embert maga körül, hogy az integrális örökséghez jusson. Ez a szellemi fogyatkozás homályos öntudata és ragyogó affirmációja a kényszeredett és meddő cselekvésben.

A tőr kitűnően beválván a VI. Henrik lapockájában, (s már ekkor e Lancaster fiával, az ifjú Edwárddal is végzett,) csakis ezt a módszert ismeri s egy pillanatra sem tántorodik el tőle. Mikor Buckingham egyszerűen jelzi Hastings lord esetleges ellenszenvét a jogbitorló törekvésekkel szemben, Richárd rögtön kész a válasszal: "levágatjuk a fejét". S ez így megy tovább, mindvégig. A helyzetek megoldását, minden probléma megoldását az emberi életek kioltásában látja -, mint a legprimitívebb gondolkodás. Magas politikai terveit folyton az utcákon szövögeti. Ahol megfordul: a streets ha ismét találkozunk vele, az megint csak: an other street. Hastings lorddal is az utcán találkozik s azt kérdezi tőle, épp amikor e rokonszenves férfiú a börtönből jön: "mi újság a nagyvilágban?" Ez a lelki kémkedés, mondják a Richárd-magyarázók. De talán Hastingsnak is fel fog tűnni e mal--propos kérdés s bizonyára nem fog felelni rá.

Aztán lady Annával találkozik, aki talpig gyászban s kétségbeesetten jön az apósa, VI. Henrik hullája mögött. Ez a jelenet igen híres. Lady Anna leköpi Richardot (a fólióbeli instrukció szerint: she spits at him) - Edward walesi herceg özvegye! A csevegésök tónusa egyébként sem igen előkelő. "Számodra nincs más mentség, mint felakasztani magad" mondja lady Anna. Mire Richárd azt feleli, hogy ily kétségbeesett cselekedet már vádszámba menne -, holott két perccel később így kiált fel: "Mondd, hogy megöljem magam és megteszem". Igaz, előbb még Annának nyújtotta volt a kardját, hogy e haragos nő szíven döfje őt. Ez is a buta ember szerelmi érvelése. Mert, ugyebár, ha Anna, amilyen jó kedve van e percben, csakugyan szíven akarná szúrni, Richárd rögtön elugrana, vagy elkapná a kardot s ezzel végleg leleplezné magát. Amit itt kockáztat, a buta ember va banque-ja, a szélsó primitívség.

E percen túl aztán fokonként elborul, a végső homályig. Az I am myself alone komor zöngéjéből semmi sem marad. Már nem is személyesen gyilkol, de a Crosby-place-en, a királyi palotában fogadja a gyilkosokat, ahol minden pillanatban rajtkaphatják, amint elrendeli előbb Clarence fivére s később a két hercegi gyermek lemészárolását. Emberismerete s ítélőképessége mindenkiben árulót lát, csak abban a Stanley lordban nem, aki az egyetlen áruló körülötte s akit, ha esze volna, meg is gyanúsíthatna, már a Richmonddal való rokonsága miatt is. Hastings lord kivégzése után látni akarja a levágott fejet, hogy megnyugodhasson és ebédelhessen. Viszont a walesi és yorki hercegek megöletését, holott ez volt talán a legfontosabb, minden bizonyíték nélkül akceptálja egy obskurus nemes ajkáról, aki esetleg meg is csalhatja őt. "Hová temették őket?" - kérdi. "Nem tudom" - feleli a gyilkos. Richárd ezzel is beéri s van-e annál ostobább dolog a világon, mint amikor megáll és kijelenti:

"The sons of Edward sleep in Abraham's bosom."

Egy csomó apróbb s még finomabb részletre kellene kitérnünk még, hogy az egész oxfordi egyetemi fakultással ellentétben, mintegy sejtenként mutassuk be ez ostoba elme szánalmas fonákságát. Jeleznünk kellene többek között, III. Richardnak a két meggyilkolt herceg anyjával, Erzsébet királynéval való nagy jelenetét, de itt már oly kompromittálóan, oly odiózusan buta, amint e lesújtott, kétségbeesett, jajveszékelő mater dolorosával meg akarja ismételni a lady Annával való módszerét, hogy a Shakespeare-kutatók egyszerűen letagadják e jelenetet s apokrifnek jelentik ki, holott az összes kiadásokban megvan, még a legrégebbiekben is.

De térjünk ki s nézzünk el még egyszer Bosworthba, immár nem a hős katona, de a buta ember után.

Ez izzó kavarodásban, ha jól emlékszem, már három lovat kilőttek alóla s több lova nincs -, egy angol királynak, egy hadvezérnek! Harcászati előrelátása -, s ez már ismét intelligencia kérdése -, még azt a közepes nívót sem éri el, hogy tartalékban annyi lova legyen, mint egy közepes istállótulajdonosnak.

Akkor végigrohan a mezőn s beordítja az eget:

- Egy lovat! Egy lovat! Egy lóért királyságomat!

Az angol eredetiben: "My kingdom for a horse!" Végleg elbutult s könnyű sikereiben elbízott elméje csakugyan azt képzeli, hogy akad ember a harcolók ezrei között, aki ezt elhiszi neki? Buckinghamnak levágatta a fejét néhány ezer hektárnyi föld megreklamálásáért. Hát azzal az emberrel vajon mit csinálna, aki egy előteremtett paripáért elkérné Angliát!? Még ha azt mondaná: egy lóért egy királyságot, talán valami okosat mondana, mert ha Richmondot megveri, csakugyan lesz egynémely új birodalma, amit esetleg elajándékozhat. De ő azt mondja: My kingdom! s itt csak Angliát értheti.

Angliát! Ez a Richard, Duke of Gloster, megölte Edwárd walesi herceget, ennek az apját III. Henrik királyt, megölette Clarence testvérbátyját, lady Annát a feleségét. IV. Edwárd két ártatlan gyermekét, a walesi és yorki hercegeket s kit még szent isten! Megölette Earl of Riverst, lord Greyt, Sir Thomas Vaughant, lord Hastingst, lord Buckinghamt s talán valakit elfelejtek. Szóval kiirtotta a családját, legyilkolt mindenkit azért az angol királyságért, amit most odaadna egy nyomorult gebéért cserébe! Hát volt esze ennek az embernek, ha szabad kérdeznem!?

Az a kedves, távoli Sir Walter az oxfordi katedrán - fehér haj és rózsás arc -, be sokat magyarázgatta nekünk ezt a My kingdom for a horse-t! Valaki a fülemhez hajolt ekkor, hü társam a padban, egy gyönyörű angol fiú:

- Az egész probléma abban van - rebegte -, hogy Richárd szenvedélyes lókedvelő volt.

* * *

A Nemzeti Színházban Ivánfi Jenő, e föntebbi felfogástól eltérően, a nemes tradíciók s egyéni mélység, hit s rajongás minden szépségében varázsolta elénk Gloster herceget. Sok szavának, számos hangzásának a messze múltba való elcsengése volt, mint egy tragikus orgonaszó, mely távoli horizontokba üvölt bele s elhömpölyög rég elhantolt zord szögletek s meghasadt véres kőkockák fölött. Amit e nagy művészünk nyújtott, sokáig felejthetetlen lesz előttünk s egyik legszebb emléke marad a magyar színjátszás történetének. Tóth Imre igazgató rendkívül művészi rendezésbe foglalta a shakespeare-i drámát s ez valóban ritka s nagyszerű este volt.