Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 21. szám · / · Figyelő
A Vörös kacaj híres írójának már magyarban is van "világ elébe vezetője". Molnár István, hajdúböszörményi tanár, kilencvenöt oldalas füzetben kíséri végig a mai orosz irodalom legizgatóbb alakjának cikkcakkos útját, amely az élet és a lélek mélységeiben, sötétségeiben váratlan bukkanókat gátol az olvasók, a megérteni akarók elébe.
Andrejeff Leonid még csak harminckilenc éves, és már hódító hadjáratokat viselt a kisebb elbeszélések, a regények, a drámák, a szimbolikus tragédiák birodalmában. Mindenütt eredeti, mert lehetőleg újat ád. A közönség szereti, kapkodja, olvassa; népszerű és mégsem középszerű. Fantáziájának páratlanul vakmerő száguldozása, stílművészetének az eddigi oroszokétól elütő "dekadens" volta, az emberi lélek rejtett szobáiba benyitása, éles szeme és nagy tudása. Valami nyugtalan elevenség, bizarr végletek közt vágtató előretörés jellemzi a legtöbb munkáját. Megdöbbenteni és megrázni alig tud ma valaki úgy, mint Andrejeff. Ereje: drámai, összpontosító és megjelenítő erő; világa: szomorú világ, még a fénye is fekete fény, lumiére noire. Ahogyan leírja egy kovácsmesternek a toronyban harangozását; vagy az orosz hóvihart: az bámulatos. "Most teljesen harcra kelt (Merkuloff, a kovács) az érc-szörnyeteggel és egyre dühösebben verette a nyelvvel annak fekete széleit; s igy történt, hogy jajgatás, emberi jajgatás csengett a lélektelen réz hangjában és összerezzenve szállt el a kék, ragyogó távolba. Merkuloff meghallotta ezt a jajgatást és viharos ujjongással telt meg tőle a lelke. Aha! bőgte összeszorított fogai közül. Aha! - És az új jajgatás, szinte esztelenül fájdalmas, tele szenvedéssel, mint a tenger vízzel, tüzes és félelmes, mint az igazság, emberi jajgatás volt. Mintegy rémületben az ember erejétől, amely emberi nyelven kényszeríti beszélni az ő testét, gyakori reszketéssel rengett alulról felfelé az óriási harang és engedelmesen siratta az előtte idegen emberi sorsot s vitte fel az égbe az ő hatalmas imáit és fenyegetéseit... Merkuloff harangozott a kezével, harangozott a szívével, amely görcsösen és gyakran megfordult mellében; harangozott a beteggé lett magános és mindenkitől elhagyott emberi élet egész bánatával és fájdalmával. Harangozott az ő egész életével, és az ő egész sötét életét kiharangozta. Mintha fel akart volna ébreszteni valakit, aki ott van az ismeretlen mély távolban, ébredéstelenül alszik és nem hallja, amint sír és nyög a föld."
Molnár István sok tudással és nagy szeretettel ismerteti Andrejeffnek csaknem valamennyi munkáját. Az elbeszélések tárgyalásánál túllő a célon, mert kivonatosan új novellákat ír az Andrejeff novelláiból. Sokkal jobb lett volna, ha rövidre fogja a meséket, ellenben mélyebben és terjedelmesebben bocsátkozik bele az érdekesebbnél érdekesebb alakok boncolásába; s elmulasztotta a legnagyobbat: nem mutatott rá, hogy micsoda sajátságos törvényszerűség köti össze testvérekül ezeket az orosz vergődő lelkeket. Mert csaknem valamennyi testvér; rokon vonások az arcon, a szemek zavaros tüzében, a szavakban és a tettekben. Azonkívül sok furcsaság van Molnárnak az előadásmódjában is. Félszeg szubjektivitás kacsint ki sokszor a komoly megértetés sorai közül; méltatásában alig van árnyalat: neki vagy remek vagy aranyos minden: lett volna csak a Gyulai Pál tanítványa! Akkor tudná, milyen óriási súlya van egy ilyen ítélőszónak: jeles dráma, vagy jeles regény. Semmi remek! Semmi aranyos! Nem olyan könnyen osztogatják az aranyat ma sem. Azután untalanul Théophile Gautier-ra hivatkozik, ha kell, ha nem kell. Úgy látszik, sokat olvasta, és nem tudja elfelejteni, mikor el kellene, sem. Hugo Victor nagyságát is túlozza sokszor; a nagyság nem mindig külső roppantság. Sőt.
De abban igaza van Molnárnak, hogy a kimerülőfélben levő nyugathoz képest ez a borzasztó sivatag Oroszország: az őstehetségek, az őserők hazája. Bennünket, magyarokat, kétszeresen is érdekelhet. Mert akárki mit mond is, az orosz muzsik és a magyar paraszt élete, lelke, sorsa, tragikuma sokkal közelebb esik egymáshoz, mint a Volga folyam a Tisza folyóhoz. Én az egyetlen Móricz Zsigmond regényében vettem észre, hogy az orosz írók hatása alatt mert sokat, amit eddig tabunak tartottak. Azt hiszem, nem vallotta kárát ő sem. -