Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 21. szám

Feleky Géza: Párizsi utcák

A porosz képzőművészeti Akadémia egy közös kiállítással most rója le a kegyelet adóját Olbrich és Skarbina emlékének. A szellemes, termékeny építőmester bőséges hagyatékából roppant takarékosan összeválogatott tervek és iparművészeti munkák csak apercukra adnak alkalmat és nem követelik a régi ítéletek revideálását. Itt is, Olbrich munkásságának kevéssé jelentékeny töredékei között szüntelenül ébren tartja az érdeklődést és néha csodálatot követel a művész ötletgazdagsága, a majd mindig egész tisztán érvényesülő finom és találékony ízlés. De most sem lehet elfelejteni, hogy nem a fölépítés biztossága és logikája jellemzi a nagy íróasztalt és az apró ékszereket, hanem a palotákon és a műteremházakon mutatkozik meg az az önkény és lassúság, aminek az iparművészet sokféle materiális lehetősége készíti elő az útját. Igazán rokonszenves Olbrich alakja, de az elkésett, kelletlen elismerés egymagában mégsem bizonyít az Akadémia ellen. Nagy hibát követett el azonban a derék testület, amikor Skarbina műveivel szemben megfeledkezett előkelő tartózkodásáról. Skarbina ugyan akkor sem látszott volna nagyobb festőnek, ha a kiállított képeknek csak a fele, vagy negyedrésze jelenik meg egyszerre a közönség előtt. Hiszen akármelyik találomra kiválasztott példa tökéletesen és teljesen jellemző az egész dolgozásmódra. Jóhiszemű, mindenképp tisztességes elkészítettség, amely mögül nem érzik ki az ember és indulata.

A tárgyilagosság sohasem lesz patetikussá: nem ismer szenvedést és felszabadulást. Hiába kerülnek a legtartalmasabb színek egymás mellé: a vászon nem élénkül meg, homályos marad, szürke. Az ilyesmi eleinte csak unalmas, azután már kellemetlen és végül örökös ismétlődésével felháborítja az embert.

Skarbina néhány esztendeig Menzelnek egyik hivatalosan megállapított örököseként szerepelt. Történeti festményeinek ugyan semmi közük sincsen a művészethez, de nagy nyugalom, biztonság van bennük. A kis kegyelmes úrnak alkotás közben mindvégig voltak rossz órái: olykor följártak hozzá gonosz kísértetekként a régi emlékek, egy-egy erőszakoltan kemény, rátartós ecsetvonásban jele maradt a vívódásoknak és a szemlélő borzadva gondol az eltévedt, keserű törpére, aki kérlelhetetlenül maga hantolta el nagyszerű fiatalságát. Skarbina útközben nem veszített el semmit, nem maradt mögötte nyom, amit később megtagadhatott volna. A kegyelmes Menzel birodalmában az utód különben is többnyire vendégként viselkedett. Párisban érezte otthon magát, ahol az öreg úr a régi időkben csak éppen ellátogatott kétszer néhány hétre. De azért ő is jól megnézte akkor az utcákat, a tereket, a színházat; az idegen művészettel nem törődött, csak még egyszer szabadnak érezte magát és utoljára emelt valamit az idők fölé. Skarbinának itt nagyon alatta kellett maradnia, de bizonyára mégis sokan feszült várakozással indultak Párisról készített képei közé. Művészeti élményekre nem volt remény, de egy érdekes kérdésnek pontos felállítását közelebbhozó, tanulságos anyagra szabad volt számítani.

Az alkalmazott lélektan már igazán megvizsgálhatná a Páris-problémakört. A múlt századforduláskor Róma felé fordultak a vágyódások; most pedig a másik nagy nemzet fővárosa magasodott fönségessé és észre sem veszi a szüntelen körülötte hullámzó kívánkozásokat, reményeket és beteljesüléseket. Winckelmann és utána Goethe az örök Rómában keresték és találták meg fokozatos tisztulásuknak és rendre fejlődésüknek tanúit és bizonyítóit. A görög idők legmélyebb és legkomolyabb emlékjelei még a föld mélyén szunnyadtak. vagy pedig hozzáférhetetlen, messze helyeken éltek csöndesen maguknak. De a Vatikán gyűjteményeiben már századok óta egymáshoz sorakoztak kristályfehér és fémes csillogású istenemberek és emberistenek, diadalmas menetük előlépett a múltból és jelentette, hirdette a szabadságot. A templomok és a paloták falait pedig az olasz művészet római korának nagy festői díszítették föl. Az ő műveikben is a szabadság öltött testet. Elérkeztek annak a végső lehetőségéig, ami számukra a festés volt. Az anyag le volt győzve, eltűnt egészen, maradék nélkül fölszívódott a formába. A testek megtartották súlyukat, de a rajtuk végighullámzó könnyű ritmus által felszabadultak. Nyugodtan siklottak alá és emelkedtek föl a nagy vonalak, a tömegek világos rend szerint helyezkedtek el és tisztán nyilvánult a választott, különleges színek biztos egyensúlya. Itt tehát már egyszer beteljesedett az, amit odafönn, északon, néhányan nehéz vívódások között kerestek. Winckelmannak és később Goethének úgy kellett az olasz út, mint a gyógyuló betegnek a tengerpart vagy a hegyi levegő.

Azóta már nagyot haladt az orvostudomány, a betegségek ma már sokkal összetettebbek, változatosabbak. Eljöttek azok a mélyre nyúló belső megingások, amelyeknek gyógyítására a levegőváltozás túlságosan materiális. Ilyenkor lehet szerelemmel orvosolni és gyógyít ilyenkor Páris is. A szerelem csak egyénekre alkalmazható. Páris egész nemzedékeknek adott életkedvet és harmóniát.

Az orvos művészete akkor válik külön a kuruzslástól, ha nem rásejtésből, hanem az oksági kapcsolatot megértve rendeli el a gyógyító szert. A szerelemmel és a Párissal való kezelés sok esetben kitűnően bevált, de a hatás oka és természete ismeretlen és ismeretlen is marad majd mindaddig, amíg a Páris névvel összefoglalt komplexumot tényezőire nem bontják. Csak az egyes tényezők pontos vizsgálása adhat valóságos eredményeket. Páris maga megfoghatatlan valami. De a házak különössége és együvénövése, az utcák lejtése és kanyarulatai, az emberek, a ruhák, a mozdulatok, a kocsiközlekedésnek és a szellemi árúk forgalmának tempója nem siklanak el a megfigyelés elől. Pontosan számba lehet venni azokat a külső jelenségeket, amelyek alátámasztják a finom, hajnali hangulatokat és ha elcsöndesedik minden, akkor halk nesze kél az étetfakadásnak és a város titokzatos fölfelé törekvése egyszerre csak ezer látható jellé ágazik szét.

A keskeny, nyúlánk párisi formákon, a különös színfoltokon és arabeszkeken nagyszerű művészek nevelődtek és izmosodtak meg. Ide s tova egy fél évszázad múlt el azóta, hogy Monet ott állott a Louvre előtt és élesen, keményen, az árnyékot a fénytől pontosan elválasztva lefestette a nagy rozettás St. Germain de l'Auxerrois-t. Mekkora út vezet innen addig, amikor már csak a tárgyak és a szemlélő között elömlő atmoszféra kerül a vászonra, amikor fantasztikusan lebbennek meg az alkonyat lila ködében a Szajna-part sárga házsorai, vagy zöldes-feketén nő bele a hajnali szürkeségbe a Notre-Dame elmosódott, bizarr csonkasága. Ha a Montmartre-ra vezető boulevard felé viszi az idegent a nyugodtan tovahömpölygő emberár, vagy ott állunk meg, ahol valamelyik híd kapcsolja össze banális ívvel a szomszéd partokat, akkor a szem önkénytelenül is fölfelé téved és keresi azt a manzárdablakot, amelyből az. öreg, szabad ég alól kitiltott Pissarro elleste a sürgő-forgó tömegeknek kerületenként más és más alakú mozgalmasságát. A kabaretben és a táncteremben egy az éles szögben magasra rántott szoknya, egy sovány nőnek a testtől ellendített keskeny karja, itt a nagy kalap alól kinyúló hegyes profil, amott három összekaroló lompos kis masamódlány járásának egyenletessége és a felsőtesteknek és lábaknak párhuzamos vonalai elhitetik az emberrel, hogy tegnap gördült be ide utoljára Toulouse-Lautrecnek, a béna marquis-nak tolókocsija. És azután a többiek, az egészek. Degas egy torz, keserű, de teljes világot fedezett fel a színpadnak a balleteuse-ök lábujjhegyétől derekáig emelkedő csíkjában, Renoir üde, szonor színszalagjai a Moulin Rouge de la Galette-té fonódnak össze, vagy megmutatnak egy szabadban söröző társaságot, Manet ecsetje alatt előkelő lesz, tiszta és világos a Tuilleriák kertjének déli zenéje. És megmarad a franciák alkotásai mellett Menzelnek zengő, szilárd színekből erősre épített Theatre Gymnase-a. A múlt század második felének jóformán minden nagyja bemutatta hódolatát Parisnak és nekünk mégis kell Skarbina iránt érdeklődnünk, aki inkább csak mestersége, mint mivolta szerint tartozik a művészek soréba, pedig az anyagnak a helyhez kötöttségből való feladása, könnyen használhatóvá alakítása és házhoz szállítása csak az első percben látszik kánnyű feladatnak és hamarosan kitűnik a vállalkozás paradox természete. A nagy, különleges élet összetevőkre bontása és az elszigetelt részecskék lerögzítése olyan finom munka, amely nem csupán a szemre kíván nagyító csövet, hanem szívesen elhelyezne valahol egy alkalmas rezonátort, hogy minden érzéshullámot sokszoros erőre növesszen. Az analízis után azonban újra össze kell tenni az elemeket az eredeti egységgé, vissza kell állítani az életet adó szervezetet. Az ilyen értelmű rekonstruálást hiába keresnők a fiatal Manet-ban és nem találnók meg Manetnek nemrég festett képein sem. Az új festés nagy képviselői nem voltak ugyan biztos járású és könnyen alkotó művészek, útjuk nem terült egyetlen lehetőségként eléjük, de azért tudták, hogy a kép önmagában lezárt világ, csak saját határáig terjed és onnan újra visszalendül és akarták is, hogy így legyen. A jelenségeket összekapcsolja, egymásra vonatkoztatja és egymásból következéseknek mutatja az élet ritmusa is, de az élet emelkedik fölfelé és leszáll mélyre, halad előre és halad hátra, mindenhonnan mindenhová eljut és mindent egynek mutat, határai pedig csak akkor vannak, ha művészetté lesz. Manet és a többiek, akik a Café d'Athénes-be jártak el esténként, művészetet adtak, vagy próbáltak adni és nem a párisi életet reprodukálták. Nem szabad és szellemes kivágást adtak egy hosszú hullámsorból, hanem visszatérítettek minden kifelé induló utat és így teremtettek.

Ez több annál, amit mi most keresünk, Skarbina pedig kevesebb. Képei egészen nyersek és ezért szegények. Hiszen az élet gazdag és őszinte, a festőnek kevés az eszköze és még csalnia is kell. Ha mindent el akar lesni az élettel, egészen halott és merev lesz a vászna. Kell válogatnia és organizáljon áttekinthetőbben, mint a természet.

Skarbina céltalan, hivatásnélküli, értelemhíjas naturalizmusával nem lehet semmit sem kezdeni. A Páris rejtelmeibe bevilágító laboratóriumi anyag tehát még nincsen meg, arra még várnunk kell, talán sokáig és talán hiába. Ez az eredmény nagyon jelentéktelennek látszik. amíg negatív a fogalmazása, de egyszerre meggyarapodik súlyban, ha pozitívra fordítjuk. Azt ugyanis, hogy a párisi életnek pszichologikus szempontból izgatóan érdekes külső nyilvánulásai eddig még nem találtak adekvát lejegyzésekre, kifejezhetjük úgy is, hogy mostanában, úgy látszik, nincsenek kritikus festők, csak jó festők és rossz festők.

Pedig az irodalomtörténet-író az utolsó évtizedeket bizonyára a kritika korának fogja elnevezni. Nem csupán azért, mert a kritikai műfajok ebben az időben szinte uralkodó helyet foglaltak el, hanem főleg a tiszta művészetekben érvényesülő kritikai hajlandóságok következtében. Talán soha azelőtt nem érezte magát oly sok jelentékeny ember helyezetlennek, és alig van példa arra a múltban, hogy kiváló értékek még úgy felőrölődtek volna, mert nem tudták élni az életet úgy, ahogy azt kell és nem tudták a művészetet megcsinálni úgy, ahogy azt a művészet kívánja. A Pčre Lachaise-ben nem nyugszik annyi nagy halott, mint ahány csillogó felírású keresztfát lehetne most lecövekelni az élet és a művészet határközébe. Akárhány festő indult el művésznek és azután csakhamar összetörött, egy Maréesnek a tiszta formákért vívott rettenetes küzdelmét nem lehet elfelejteni. De Marées a művészet körén belül küzdötte magát fölfelé és nem a lejtőn való megtámaszkodás fogyasztotta el erejét. Azok, akiket a fiatalkornak egy szeszélye és a szülői engedékenység juttatott a strazza mellől a festőállvány elé, ma már nyugodtan és bölcsen igazgatják a mesteriskolákat, de nem veszítette el az alkotás lehetőségét talán senki sem a festők közül csak azért, mert nem származott sehonnan és nem tudta, hogy honnan jön és merre megy. A jelenség magyarázatánál lehet a festőművészet különös fejlődéstörténetére gondolni; számba jöhet az is, hogy a festés matériája merevebb, mint a nyelv, különös célú, nem sokféle hivatású, a mesterségbeli hagyomány szálai nem szakadhattak el, a haladás mindig az előzményektől feltételezett.

Talán jól van ez így. Az életben már úgyis alig maradt valami magyarázat nélkül és régi szépségek halvány árnyéka borul néhány titokzatos fonnyadt rózsára. A fakó, furcsa sziromnyaláb már egészen belefelejtette magát az íróasztalfiók egyik csöndes sarkába és még mindig illatosabb, mint a friss nyílású nagy piros és sárga virágok.