Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 20. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: Színdarabokról

Babits Mihály: Platon

Az Egyetemes Philologiai Közlöny megbírál egy könyvet, mely nemrég jelent meg Platonról az Olcsó Könyvtárban. A könyvet fiatalember írta, talán nagyon is fiatal s a Közlöny bírálata nagyon is lesújtó. Nem akarok védelmére kelni a szerzőnek; sőt beismerem, hogy a bírálat, bár nem elég kimerítő, teljesen jogos. Szilasi Vilmos valóban néhol súlyosan félreérti a görög szöveget; s stílusa valóban pongyola és néhol zavaros. Más dologról a bírálat nem szól.

Pedig a könyvben más dolog is van s a fiatal tudós bűnében van valami az erényből is. Mert ez a bűn nem egyéb, mint a merészség. Én nem haragszom a fiatalemberekre, akik többet vélnek tudni, mint amennyit tudnak, mert ez jele, hogy többet is akarnak tudni; s aki többet akar, többet is fog.

A merészség, harcban-tudományban, lelkesedés jele; s a lelkesedés az, aki túlbecsüli erejét. A lelkesedés az a türelmetlen, aki harcba vág, mielőtt a tudás teljes vértjét felöltené. A pulya gyengesége megbocsáthatatlan; a lelkesült bátoré rokonszenves.

Ezek után ki merem mondani, hogy Szilasi Vilmos gyenge könyve szép könyv. Szép könyv, mert minden gyengesége merészség és minden merészsége lelkesedés. Lelkesedés, nincs ma ritkább! S ha elhamarkodta az ütközetet: rossz hadvezér, de bátor katona. Jobb talán az óvatosaknál, akik minden vértet felvesznek és nagy ütközetüket sohasem vívják meg. Sok magyar tudós ilyen.

Jól tudom, hogy filológus füleknek érthetetlen, de csak kimondom: sok könyvet jobban megérthet a lelkesült intuíció, mint a filológus behatolás. Az írót, akit szeretek, jobban megértem félig tudott nyelven, mint magyarul azt, akit unok. Szilasi gyakran félreérthette Platon szavait s talán gondolatait is; de nekem úgy tetszik, sokat megsejtett Platon szelleméből. Az egész dolgozatban van valami platonikus. Nem Platon gondolatai vannak benne; az író lelkesülésében a saját legmagasabb és legkedvesebb gondolatait szuggerálja Platon köré, a saját művészi és filozófiai hitvallását mondja el Platonra vonatkoztatva, Platont mintegy példának használja a saját gondolatainak illusztrálására a világ és gondolkodás kettősségéről: mégis tatán a gondolatok elvontságának fokában, az elvontság hangulatában van valami platónikus; abban az igazi gondolkodó ösztönben, mellyel mindent egy gondolatból akar levezetni, sőt talán az előadásban is, mely különben nem a legfőbb ereje, abban a kétségbeesett magyarázásban és ügyetlen szeretetben, mellyel kedves gondolataihoz visszatér és nem tudja őket véglegesen kifejezni, van valami platónikus hatás. Péterfy Jenő történetileg és bírálómódra magyarázza ezt a platónikus ügyetlenséget; Szilasi talán ösztönszerűleg megérzi és öntudatlan utánozza ami szép és gyermeteg ebben az ügyetlenségben. De lehet, hogy ez belemagyarázás.

Szilasi csöppet sem kritikus elme: tisztán metafizikus ő és nem mint filológust vagy történetírót kellene bírálni. Gondolkozni tud; kapcsolni és egységesíteni gondolatait; s ez nagy dolog, még ha a mostani gondolatai értéktelenek is. A kifejezésben gyengébb; az ügyetlenség mellett zavarosság is van benne; ismétlések, körbenforgás inkább, mint haladás. Schopenhauer mondja és úgy is van, hogy minden jó filozófia kör és körben forog; de az írónak kezdeni és végezni kell: el kell találnia a kör egyenesítését. Szilasinál inkább spirális lesz a körből; a stílus spirális; valami émelygősen áradozó pongyolaság van benne, ami, megengedem, összefügg a szerző fiatalságával ás lelkesedésével. De nem magyaros és nem is világos és sok helyütt inkább újságcikk, mint Platon-esszé benyomását kelti.

Minden hiba mellett, mondom, Szilasi könyve érdekes könyv; nem arra való, amit bírálója vár tőle, hogy az Olcsó Könyvtár közönségével megismertesse Platont, hanem arra, hogy a magyar irodalom közönségével megismertessen egy magyar írót, Szilasi Vilmost, rokonszenvesen és biztatóan.