Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 20. szám

Ambrus Zoltán: A nagyváros a kisvárosnál
Befejező közlemény

Ne legyen több szó se a fölmentettről, se az esküdtekről -, akik bizonyosan csak az emberies érzésük sugallatára hallgattak - és arról a csodálatos hangulat-változásról sem, amellyel a sokaság, miután már teljesen megismerte az esetet, hol a vádlott melle állott a szánalmával, hol ellene fordult minden szigorúságával, aszerint, amint végképpen elgázoltnak tartotta és aztán letiportságából fölsegítettnek látta. Ebből a hangulat-változásból ne következtessünk egyebet, csak azt, hogy a sokaság morális érzéke mindig az után az abszolút igazság után áhítozik, amellyel a valóság csak ritkán szolgál: bár szó lehetne itt arról is, hogy a sokaságot hasonló érdeklődésekben nem annyira a morális nyugtalanság, mint inkább a botránkozás vagy az elérzékenyedés vágya izgatja, nem annyira a tökéletesebb igazság-osztás kívánságának az érzése, mint inkább annak reménye, hogy alaposan kiélvezheti akár a pillanatnyi erkölcsi felsőbbséget, a szóban forgó vétekben való ártatlanságát, akár azt a pillanatnyi örömöt, hogy ez a baj nem az ő baja. Szó lehetne róla, hogy a sokaságnak minden ilyen eset főképpen csak színjáték... mert aki valaha látta - és ki nem látta számtalanszor? - hogy a színházban miképpen gyönyörködnek a színpadi gonosztevő nemezisében ennél sokkal gonoszabbak és milyen sűrű könnyeket hullatnak az érzékeny lelkűek szenvedésén lelketlen, teremtések, az nem gondolhat többé a sokaság ítélkezésére minden gyanakvás nélkül. De érjük be ez alkalommal azzal az ősrégi tanulsággal, hogy amint a molnár és fia nem elégíthették ki kritikusaik követelőzését, a mesére szomjas nagy gyermeknek, a sokaságnak abszolút igazságra való vágyakozását sem elégítheti ki a sok pörösködő szempont között igazságot tevő valóság.

Hogy milyen nehéz megtalálni a legegyszerűbb igazságokat, láthattuk ezen a tárgyaláson is, ahol egy kisvárosnak a körvonalai bontakoztak ki előttünk és láthattuk a tárgyalásról szóló jelentésekben, amelyekben a nagyváros kiküldöttjei adtak számot róla, hogy mit láttak a tárgyaláson s mit találtak ebben a kisvárosban.

Mikor az erős felindulás kérdéséről volt szó, tehát arról, hogy izgatottnak látták-e a tanúk a vádlottat a tett elkövetése előtt és után, sok, nyilván jóhiszemű tanú azt vallotta, hogy nem volt az izgatott egy cseppet sem. Világos: ők nem láttak rajta semmi izgatottságot. De ugyanannyi, nyilván jóhiszemű tanú az ellenkezőt vallotta. Egyikük meg éppen azt mondta, hogy: ennyire izgatott embert még csak egyet látott életében, azt is felakasztották. És hogy ezt a tanút semmiféle elfogultság nem vezethette - még az eseten való filozofálgatásból eredő parti pris sem - nyomban bebizonyította azzal, hogy az elnöknek erre a felszólítására: "Üljön le!" - lekuporodott a földre. Ezek az egymásnak ellentmondó tanúk, akik a vádlottnak minden esetben könnyen elképzelhető izgalmát olyan különbözően értékelték - a "cseppet sem"-től egészen az akasztófa alatt álló ember hangulatáig! - tehát nyilvánvalóan csak arról tettek tanúságot, hogy ők mit vettek észre, mit nem és hogy a megfigyelő képességük nem predesztinálta őket detektíveknek. De arra, hogy még a nyilván jóhiszemű tanúk alapjában véve igaz vallomásai is néha milyen sikeresen leplezik, rejtegetik és milyen dadogva árulják el az "igazság"-ot, más kiáltó példát is szolgáltatott ez a tárgyalás. Akár fontos, akár csak jelentéktelen részletkérdésekről van szó, milyen ellentmondóan adják elő a különböző tanúk ugyanazokat a tényeket! Pedig nyilván jóhiszeműek, csak nem sejtik, hogy meghamisítják a tényeket, amikor ezeket nem különböztetik meg szigorúan a saját föltevéseiktől és következtetéseiktől, amikor bárhonnan eredő elfogultságukban, néha csak a szimpátiájuktól vagy antipátiájuktól megtévesztetten úgy mondják el a tényeket, mintha a következtetéseik is ezekhez tartoznának, mintha a saját föltevéseik és magyarázataik helyességéről is meggyőződtek volna, mintha tényekként tudnák azt is, amit csak hisznek - úgy, hogy ugyanazok a tények a tanúvallomások különböző, önámításra és mások ámítására egyformán alkalmas színezésében, hol mentő, hol súlyosbító körülményeknek tűnnek fel! Persze, elmaradhatatlan néhány nyilván rosszhiszemű, ellenségeskedésből vagy valamelyes érdekből eredő, tudatosan hamis vallomás is, de csak a jóhiszemű vallomásoknál maradva, itt is előttünk meredezik az ősrégi tapasztalat, hogy milyen megbízhatatlan minden, nem éppen kiváló intelligenciájú embernek még a legjobbhiszemű vallomása is és milyen süppedékes alap a tanúságtételek egész komplexuma!

De a nyilvánvaló tények s azok a részletek, amelyekben a sok, egymásnak minduntalan ellentmondó ember egyetért, lassankint mégis megvilágítják előttünk ennek a magyar kisvárosnak az életét. És álmélkodva kérdezgetjük magunktól: nem olvastuk-e mindezt számtalanszor, a Balzac és Flaubert iskolájából való francia regényírókban, a francia kisvárosok olyan alakjairól, akik a múlt század negyvenes és ötvenes éveiben éltek?!... A két rend - a kispolgári és az "úri" - mely még a szerelem dolgaiban is ellenfelekként áll egymással szemben... az egyik rend, amelynek a Joseph Prudhommeja az áldozatról azt mondja, hogy "ha minden férj úgy bánt volna el vele, ahogyan a vádlott: egész sortüzet kellett volna kapnia" ...és a másik rend, amelynek a Homais-i már csak ezért is és főképpen ezért "eszményi daliá"-t tisztelnek és "kidőlt cser"-t gyászolnak az áldozatban... az előkelőbb uraknak a kevésbé előkelő hölgyekkel való szerelmeskedése, mely mindjárt azzal kezdődik, hogy az érdekes ifjú a keresztnevükön szólítgatja az asszonyokat és táncközben úgy összeszorongatja a menyecskéket, hogy kevésbé vállalkozó szellemű vagy éltesebb barátaitól ezért erkölcsi prédikációkat kell hallania... a lovagiasság sokat emlegetett szelleme, mely ennek a látszólag szerény helynek, úgy látszik, saját külön gondviselése... a sok párbaj, amelynek rendesen nincs súlyosabb következése, legfeljebb az, hogy a sebesült nem megy be a hivatalba, hanem az asszonyoknál keresi a gyógyulást... az előkelő fiatalság általános nagy presztízse és leereszkedő barátkozása a csinos feleségüket elhanyagoló bevándorlókkal, akiket ez a szerencse egyrészt túlzott hálaérzettel tölt el, másrészt az előkelő barátok életmódjának utánzására csábit... az uralkodó felfogás, mely minden lovagnak megparancsolja a női nem lovagi tiszteletét, azzal, hogy ezt a tiszteletet néha így, néha ellenkezőképpen kell gyakorolni... az a társadalmi szemlélet, mely bizonyos erkölcsi páholyban lát minden "jó házból" való hölgyet és promenoir-nak tekinti a többiek alkóvját... az a lázas érdeklődés, amellyel az erkölcsi páholy kiváltságosai csak úgy, mint a keresztnevükön szólítottak és a táncban szorongatottak, de nem csupán a hölgyek, hanem az urak is, az egész kisváros közönsége a korzón vagy az ablakból lesi, hogyan, mikor, mely órában siklik el a bevándorló szórakozásra és társadalmi emelkedésre szomjas felesége annak a gavallérnak a karján, akit szerelmi sikereinek érdeménél fogva az egész kisváros tisztel és bálványoz - mindezt már oly jól ismerjük régi francia regényekből, hogy szinte el is felejtettük. És ha az egyik tanú (arról szólva, hogy az olyan feleség, aki felbátorítja az udvarlót, nem kívánhatja többé házasélete nyugalmának respektálását) nem használná az agi-adás kifejezést -, amelyet a francia biliárd-nyelv "donner l'acquit"-jának fordításául egy idegen szavakkal tetszelgő, de nem valami gazdag képzeletű magyar használhatott először hasonlatképpen, s amely kifejezést ma már csak a vidéken hallani - a tanúvallomásokat olvasva, nem jutna eszünkbe, hogy nem roueni, rheimsi, nancy-i vagy auxerre-i drámának az utolsó felvonása zajlik le előttünk. Csak a ráismerhetetlenségig elferdített idegen szó figyelmeztet rá, hogy folyton egy magyar kisváros életéről van szó. És ennek az életnek a francia kisvárosok régi életmódjával való meglepő hasonlatossága - ha számba vesszük, hogy hatvan-hetven év óta milyen sok újat és jelentőset látott a világ - nem ejthet-e gondolkodóba afelől, hogy bármilyen szédítő gyorsasággal változnak, alakulnak át az életföltételek, maga az emberiség mennyivel lassabban alakul át, mennyivel lassabban "halad", mint a fiatalság gondolkozása hiszi, reméli és szeretné?!

De ha egymástól messzeeső és más-más országhoz tartozó kisvárosok élete nagy idők múltán is csodálatos hasonlatosságokat mutat, mennyire ugyanaz a világ az embereiben hosszú időn át másutt is, mennyire ugyanaz például a nagyváros viszonya a kisvároshoz! A vidéki dráma tárgyalása alkalmával a nagyváros a sajtó kiküldöttjeinek, a közvélemény képviselőinek képében egész inváziót küldött a kisvároshoz látogatóba. Ezek a kiküldöttek bő, gyors, színes és friss tudósításokat küldöttek lapjaiknak a tárgyalásról, de menynyire különböző, mennyire ellentmondó impressziókat tettek közzé a dráma szereplőiről és a meglátogatott kisvárosról! Hiszen igaz, hogyha az utcán valami csoportosulás támad és tíz ember oda szalad megnézni, mi történt, mind a tízen másképpen fogják elmondani, hogy mit tudtak meg s mit láttak, a megfigyelésük erejéhez s más egyéni tulajdonaikhoz képest. Aztán amit a tanúskodásnál tapasztalunk, itt is megtörténik: a jelentéstevő könnyen összeelegyíti, sőt összetéveszti azt, amit csakugyan látott, azzal, amit csak hisz és képzel. Mégis bámulnunk kell rajta, mennyi ellentmondást produkált itt a fölületes szemlélet, a fantázia és a merész következtetés! Aztán milyen felsőbbséggel ítélték meg ezt az egész élő és mozgó világot, a bíróság elnökétől kezdve s ítélkezésükben mennyire domináltak a nagyváros szempontjai, a nagyváros apró hivalkodásai, az az öntudatosság, mely nagyobb vétket lát a cúgos cipőben, mint a házasságtörésben! Mennyire ráoktrojálták a nagyváros "erkölcseit" ezekre a szerencsétlenekre, attól fogva, hogy a szenzációhajhászó memoár-írás par excellence nagyvárosi és hírlapirodalmi gondolatát kölcsönözték nekik, egészen odáig, hogy - amikor elmenekültek az emberek szeme elől - a "második nászút"-at emlegetve, még egy utolsó immoralitással vádolták meg őket, szíves búcsúzásul.

Még egy ősrégi tapasztalat. Egyike azoknak, amelyeket meg szoktak szívlelni az emberek, mert hasznos leckének látszik, ha nem is válik az erkölcsi tökéletesedés javára. Vitatható, hogy az erkölcsösség mindig, minden körülmény között megköveteli-e az igazsággal való előhozakodást, de vitathatatlan, hogy az igazság parforce-vadászata néha veszedelmekkel jár. A legszigorúbb moralista is koncedálhatja, hogy az árulkodó nevelőnő, aki a szécsényi dráma vádlottjának felnyitotta a szemét, hallgathatott volna. Nem volt, aki el nem ítélte volna azt a cselekedetét, hogy enyhén szólva, eljárt a szája s kényszerítő szükség nélkül elmondta, amit leskelődve tudott meg; még ő maga se találta menthetőnek a megtévedését, amikor átlátta, hogy mit tett. De a moralistának már egészen másként kell nyilatkoznia arra a kérdésre, hogy a feleségnek meg kellett-e vallania férjének a bűnét. Erre már határozott igennel kell felelnie. És mégis nyilvánvaló, hogy ez a dráma vérontás nélkül ért volna véget, ha kevésbé őszinte, ha álnokabb, erkölcstelenebb és következetesen, konokul tagad. S ki tudja, hányan szűrték le a nagynyilvánosság előtt tárgyalt családi ügyből azt az éppen nem erkölcsös, de meglehetősen népszerű tanulságot, hogy: "Ha megtetted, tagadd"?! Bízvást meg lehet jósolni, hogy azok az opportunista bölcsészek, akik a szerkesztői üzenetek rovatában szoktak tanácsot adni a hozzájok forduló s nem okvetetlenül erkölcsös tanítást, de lehetőleg tetszetős javaslatot kérő aggodalmaskodóknak, amíg a szécsényi dráma emlékezetben marad, ilyenforma gyógyborokat fognak küldözgetni a hasonló helyzetekben habozóknak és kétségeskedőknek: "Nevelőnő. Ne tessék célozgatni se. Azt, aki A-t mondott, könnyű rákényszeríteni arra, hogy kimondja a B-t is. A hallgatástól még senkinek sem fájult meg a feje." És: "Bűnbánó feleség. Ha már elkövette a házasságtörés vétkét, amit nem tanácsoltunk volna, legalább ne vallja meg. Az ilyen vallomást ritkán kíséri közmegelégedés. Abból, hogy vétkezett, nem következik, hogy egy veszedelmes hibával, talán nagy oktalansággal tetézze a vétkét. Váljon el, menjen férjhez a csábítójához - ha teheti - s azt a kérdést, amely a mostani férjét gyötri, hagyja jótékony homályban. Ez a tanácsunk ugyan nem tökéletesen erkölcsös, de mindenesetre praktikus." S végül: "Habozó férj. A világért se!... Ha nem törődik a szent paranccsal, hogy: Ne ölj! - ha nem érti meg, hogy ezzel semmit se tesz jóvá, ha már a börtön veszedelmével se törődik, gondoljon a tárgyalásra és arra, hogy mit fognak akkor beszélni és írni önről, a feleségéről, a házaséletéről s talán még a hároméves kislányáról is!"... Hogy az ilyen tanácsokban az erkölcs meglehetősen másodrangú szerephez jut, az tagadhatatlan. Az is, hogy amikor nemcsak a sima megoldás vágya, hanem igazán a lelkiismeret támad fel, ez nem szokott törődni semmiféle következéssel. De ezeket az ősrégi tapasztalat diktálta, opportunista tanácsokat mégse kell megvetnivalóknak nyilvánítani akkor, amikor azon a címen, hogy az igazság mindenekfelett való, egy új elmélet, mely nem annyira az igazságot, mint inkább az önzést szolgálja, a mások szenvedésével nem törődő és háborúságokkal terhes, meztelen és nyers nyíltság kultuszát egyedül üdvözítő, új vallássá akarja felmagasztosítani. És aztán az utolsó tanács; ha nem is arrogál semmi fenséget, amellett, hogy erkölcstelenség nélkül való, mintha nem is volna minden komolyság híján. Olyan valamire figyelmeztet, amit a végképpen meg nem romlott lélek elrettentőbbnek talál, mint a börtönt.

Ha az a szerencsétlen, aki már megvezekelt s akire ezután is jókora vezeklés vár, negyvennyolc lázas óra kínjainak a hatásaképpen el nem veszíti eszének a maradékát is, hanem el tudja képzelni, hogy mit kell majd kiállania a pellengéren: nem ölt volna. És ennek a már elfelejtni való szomorú ügynek egyetlen vigasztaló tanulsága az volt, hogy: büntetlenül senki se ölhet, akkor se, ha fölmentik.