Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám · / · Feleky Géza: Velencei kiállítások

Feleky Géza: Velencei kiállítások
Klimt

A régi nagyok örök alkotásaival ékes dogeváros mostanában évről-évre ítélőszéket ül az elébe járuló idegen nemzetbeli új mesterek fölött. Az avatásért perbeszállóknak készített termekben idén is hiába jelentek meg legtöbben. Tiszteletreméltó, agg patriarchák és újravágyó, csupatűz fiatalok a nemzetközi kiállítás igazi előkelőségeihez mérve egyre-másra könnyűeknek találtattak és újra és újra elveszett volt már a pör, mielőtt ördögi ügyvédekként megszólalhattak volna a méltóságosan magasba emelkedő templomok homályos mélyéből elővilágító nagy emlékjelek. Kevesen vannak a választottak. Ám Courbet úr, a nagyszerű ornansi paraszt épp olyan széles és biztos nyugalommal telepedett meg az elmúlásra kárhozottak serege fölött a halhatatlanság hűvös régióiban, mint ahogy élete idején sok jó éjszakát elkönyökölt a kocsmaasztalon. Akkor nem tálalt maga körül hozzá hasonlórendű piktort. Most fölmelegedik és megnyilatkozik a velencéseknek mellé való társaságában. Közöttünk maradt műveiről leválik minden külsőség és minden, ami az idő véletlen jegye és a hirhedett, csúfságos mester egyszerre csak mint a giorgionesk problémák újra felvevője és némely megoldhatatlanságaiknak megoldója trónol a Parnasszuson. Őneki jóformán nem is hiányzott a magától munkás hagyomány támasza és irányítása. Egész emberként fölegyenesedik magányosan és a magasból keres társakat azok között, akik szintén a tömeg fölé növekedtek. Már a Rubens közvetítésével kimutathatólag a velencei festőktől is leszármazott Renoir érezteti néha a biztosságot adó korlát hiányát, de az erők egyensúlytartásának kivételes perceiben nem áll a nagy ősök rangján alul. Ilyenkor arcképeiben az egyéni vonások fölé emelkedik a fajta és az osztály jellemzése vés többé semmi sem problematikus. Mindent eldöntöttek a múltból előnyúló, emberi erőkkel nem törődő törvények. A szükségesség tizianos, nyugodt fönsége lefejti az elkínzott maszkot és szelídnek és szépnek és csupán így lehetségesnek mutatja azt az embert, aki még az előbb tetszésszerű volt és törékeny akaratának ide-oda ingó kormányrúdját követte. A tájképeken pedig úgy gyulladnak ki a telt és töretlen színlámpások, hogy a fölpompásodott ragyogást a velencei paletta gyarapodásának és nem a múlttal elvileg szembe forduló újításnak érezte volna Vasari. A spalatói hercegek messze ivadékát, a valóságtól fáradt, szép álmokat látó Monticellit jól esik elképzelni, amint csöndesen pihen a fekete gondolán és ez talán evezőcsapás nélkül viszi utasát arra, ahol még tart az éjszaka, ezüst fésűjével egészen halkan osztva ketté a korahajnali gyöngyszürkét párázó Canale Grande haloványzöld vizét. De a harmadik császárság nagy festőjének álmai nem romok fölé lebbentenek jótékony fátylat. Így az álmodik, akinek a körülötte zajló élet nagyon is tolakodó és lármás, túlságosan kihívó szépségű és minduntalan beavatkozásra kényszerítő. Nem romokat kell elfelejteni, hanem a teljes és eleven életet. Az álom mesevilága már nem tud cselekvésről, hanem legöngyölődő tekercsként vonultatja el csak szemnek való képeit. Már nincsenek határok és minden egymásba olvad és egymásból bontakozik elő. A pázsit lassanként színét változtatja és puha hókezével finom bársonyszoknyáját simogatja egy határozatlan nézésű kis nő. Elfordulnak a bölcs, koronás fák és nem zavarják a fölsuhant árnyékukból összeszövődő karcsú szerelmeseket. A reményzöldek és az álompirosak, a mesekékek és a zöngő szerecsenbarnák külön és teljes világgá záródnak össze. Kívül reked az élet torz vigyorgása.

Velence ítélt. A kicsinyek nem növekednek meg újra és a nagyok nagyságán nem esik többé fogyatkozás. Az elmúltak nem támadnak föl és a megmaradókat már nem tévesztheti el a szem. Csak egy akadt Velence látogatói között aki éppen akkorának mutatkozott itt is, mint amekkorának otthon látszott. És mégis ez az egy hatott most egész újszerűen.

Gustav Klimt képei hivalkodó csillogásuk ellenére igazában csak velenceiesen törődött, fáradt melankóliájú paloták teremfalaira kívánkoznak, de eddig még nem nyíltak szét számukra halkan nyikorogva az öreg, mohos kapuszárnyak. A régi házak ragaszkodnak régi képeikhez. A régi képek pedig mutatják a tőlük távozóknak a töredező ház homloksíkján a nagy és tiszta ritmusú elevenséget és megtanítják őket a csatornán tükröződő néhány finomlendülésű vonalnak és az aligszínes nagy foltoknak egymásra vonatkozásaiban ugyanarra az adott feladatból kiszüremlett és mégis egészen elvont törvényre, amelynek erejével ők maguk az idők fölé tudtak emelkedni. Klimtet előszörre be sem engednők közéjük. Hiszen az ő új képei öregebbek a régi képeknél, úgy tudnak áregek lenni, mintha sohasem lettek volna fiatalok. Az elevenen maradt régi energiáknak és a végképp elkészültségnek furcsa és csodálatos harmóniája azonban lemossa lassanként róluk a dermedést, egyszerre csak fölfakad a tragikus elevenség és attól fogva a képek már nem csupán a mai Velencébe illenek, hanem hozzáfűzi őket valami a hajdani nagyszerűséghez is.

I.

Courbetek Párisból jöttek. Klimt Bécs küldötte.

A két jó város szinte hasonlít egymáshoz és éppen ezáltal még nyilvánvalóbb különbözőségük. A Ring sem kevésbé bájtalan gőggel viszi körül a városon félig új és felemás palotáinak üres nagyszerűségét, mint messzebb nyugaton a boulevardok. De a Notre-Dame csonka fönsége körül nem Stephansturmról végig látható sík háztenger terül szét, hanem a termékeny és termékenyítő három halom emeli a magasba koronás fejét. A Montmartre, a Montparnasse és a Quartier Latint magán hordozó Mont de Paris felé erejének egész hatalmasságára és nyugtalan feszültségére teljesedik a Szajnaváros szent élete. Lámpaoltás után, holdas éjjelen sokszázados szelíd szépségében mosolyog a katedrális oldalsó kapujának fájdalmas asszonya. A Pantheon falán Szent Genovéva virraszt és jámbor tekintete őrködik az alvó Páris felett. Elmozdíthatatlan kockákba forranak a szomszédos házak és nincsenek többé kisutcák. Halkan csörrennek a nappal piszkosszürke kis folyó ezüst pikkelyei, a távolban magas házsorok sötét bástyafala hullámlik a láthatáron. A még mindig fiatal Páris úgy áll ott büszke nagyra hivatottságában, mint egy ezredév előtt és most nem titok, hogy miért fejlődik tovább és újhodik egyre a holnap felé a ma művészete az eleven hagyomány árját új mederbe kényszerítve éppen itt minden múlt nagyszerű emlékei között. Bécsnek éjjel sincsenek kontúrjai. Sötétben még inkább szétesik minden.

Az is lehet, hogy csak bolond és gyönyörű mítosz Paris ifjúsága. Hiszen a választott nők és a választott városok annyi idősek, amilyeneknek érzik magukat. A nagy nőknek ilyenkor mindig visszatér egy furcsa mosolyuk, egy lágy, simogató mozdulatuk, egy kedvenc viráguk és újra olyan fiatalok, mint akkor voltak. Ha titokban Páris is öreg, legalább tökéletesen tudja használni páratlan múltját. Talán már minden esztendőben lefoszlik róla valami, de akkor előbukkan a kopás helyén az, ami annakelőtte látszott ott. Páris az évi öregedéssel mindig fiatalodik majd egy esztendőt, azután egy napon még egyszer megcsillog minden ígéret pompájában és akkor este utoljára búcsúzik tőle a nap. De még így sem élheti túl Páris fiatalságát, hiszen az a hivatása, hogy fiatal legyen a városok között.

Bécs öreg. Megállott, mióta nem szükséges többé és most már egészen fölösleges. Múltját nem élheti meg visszafelé még egyszer, hiszen annak nyoma is alig maradt. Néhány szép, nagyon kék csésze. Rosszalkodó, pisze asszonyok szürcsölgették belőle a barna kávét. Egy gyűjteményre való finom zománcú burnótos szelence. Annak a kedvelt generálisnak díszes síremléke, aki a Cenacolo Vinciana alá ácsoltatott boxokat a tiszti lovak számára.

A városok külső képe szimbolikus. Párisban nyilvánulnak egy tiszta emberfajta felsőrendű, remek energiái. Bécs bizonytalan mentsvára a mesterségesen uralmon tartott nemzetiségnek. Még tolja kifelé határait, de már falain belül telepednek le az idegen gyarmatosok. Amott öntelten csillognak a szemek, itt a már kopogtató elmúlás, a végső elernyedés kénytelen bölcsességétől fátyolosak a pillantások.

A francia fiatal művészek maguk előtt érzik és meg akarják hódítani az életet. Elindulnak annak az érvényesítésére, amit magukban különlegesnek és nagynak tartanak. Megvan tehát az értéktáblájuk, amelynek fölállítása után válogathatnak a jelen lehetőségei között, körülnézhetnek a múltban támasz után és külön választhatják a fontost a közömböstől. Megtalálják magukat a művészetben és az a művészet, amit azután csinálnak, egészen az övék.

Az öreg Bécsnek nincs miért különböztetnie a dolgok végtelen sokaságát. Már elkészült az élettel, az értékelés lehetőségének meg kellett szűnnie számára. Mint azok a kultúrák, amelyek azelőtt állottak meg és múltak el lassan, minden iránt egyforma fogékony és egyforma érzékeny. Talán egy egészen tiszta faj mindvégig megőrizhet némi tartózkodást és kizárólagosságot. A bécsi irodalom és művészet végigkalandozza az egész csillogó fölszínt és leggyakrabban a nagy felületek sokféleségénél állapodik meg. Még azért sem cövekel sehol határokat és nem fordítja meg soha a dolgokat, mert a lenn dolgozó korhadást nem akarja fölérezni és nem nyithat rá a már-már fölsötétlő szakadékokra. Az egyesek számára itt nincsen tisztulás, itt értelmetlen és nem képzelhető el az idegen elemek lehántása, a sajátnak kiteljesítése és megerősítése. Ez nem volna helyénvaló. A gazdagság ízléses elrendezése, a pompa ökonómiájának fenntartása a feladat.

Milyen bécsies Olbrich korlátlan terjedelmű eklekticizmusa, a legkülönösebb eredetű kölcsönformáknak szabad és könnyű felhasználása. Igaz minden, ami valaha igaz volt és valahol elfogadott, hiszen az igazságtartalma már semminek sem mérhető meg újra.

Klimt néha fényes aranylapot terít képei alá és egész tiszta színeket rak rájuk, amíg meglebbennek a lepkeszárnyakká tarkásodó finom művű felületek. Máskor meg elösmeri Courbet titános cselekedetét, amellyel az élet minden nyilvánulását és a természet összes jelenségeit művészetté emelte fel, és mintegy vallomásul megfestette a viselős asszonyt. Igaz, hogy ezen a képen minden lefokozódott és arabeszkek kötik le a motívum lendületét. Valami nagy céltalanság teszi egy kicsit kínossá és egy kicsit meghatóvá az egészet. A szomorú hajlású nő már félreállott az útból és most tanácstalanul áll a benne gyarapodó élettel szemben. Furcsa és mégis természetes értetlenséggel várja, hogy megismétlődjék még egyszer általa a fölösleges, huzavonás játék. Ha Courbet találta volna egyszer érdekesnek az áldott állapotú nő megszélesedett testét és a hátradőlt vállakról leomló súlyos vonalakat, anyagéreztetésének erejével és festői kifejezésmódjának energikus, lendülő nyugalmával az életnyílás diadalmas szimbólumává avatta volna Klimt sápadt, bús asszonyát. Az ornansi mester fanfárszózatát kihívó erős témának összehajló határok között sokárnyalatú, halk öreg hangszerek dünnyögésével kellett beérnie.

Messze idők súlyos pompájának és messze vidékek finomultságának összevegyítése váltakozva a nem válogatós és erőtlen életbemarkolással, a legtöbb kép kétségtelenül erotikus alaphangjával együtt az utolsó órák tipikus művészetévé fémjelzi Klimt keze munkáját. Minden arra mutat, hogy a festő már korán találkozott sorsával, és attól fogva sorsa és ő egynek látszik.

II.

Klimt megtalálta a neki rendelt gesztust. Hiszen az elmúlás összes változataiban és összes árnyalataiban csak magára ismer az, aki az őt érthetővé és szükségessé tevő elhelyezkedés végső idején érkezik meg. Alkotásai a ma megszokott távolságból olyan személytelenek, mintha nem a művész adta volna meg általuk városának festői stílusát, hanem emberi közvetítés nélkül revelálódna a képekben a mögöttük elnyúló város.

Senki sem hinné, hogy csak a távolság őrzi a hideg nyugalmat. Velencében a holt belenyúlik az elevenbe és nem riaszt többé. A képek egész közel hajolnak vendégeikhez. Klimt is közeledik és most már minden, ami stílusának kiteljesítésére van téve, a kiteljesedés ellen is tevődött. Minden szembefordulás a szükségességgel és minden tiltakozás a kikerülhetetlen ellen és csak belekényszeredik a kirótt és nem elhagyható útba, gazdagítva és változatosabbá téve a változtathatatlanság melódiáját. A szenzibilitás és az érzékiség egymásba folyása, a művészet nagy motívumának örökös visszatérése, a máskor és a máshol lezárt stílusainak fölidézései mind támaszok is a monumentalitásig való fölegyenesedéshez. A Klimt-egyenlet összes tagjai kettős előjelűek. Ez az eredményében az elmúló várost teljesen tükröző művészet keletkezésében a monumentalitásért és az elmúlás ellen vívott szüntelen harc.

A búcsúzásra nyíló pillantás nem tud kérdezni és nem tud válogatni. Még egyszer végigsiklik mindenen, de egy síkban látja már a világot, hiszen feléje nem nyílnak mélységek és nem emelkednek magasságok. A megmaradásra érdemes nem válhatik külön az enyészésre valótól, és számára már nem tárulhat fel minden esetlegességet levetkőzve a dolgok lényege. A küzdelem kilátástalan. Az elbukások a fölút állomáshelyei.

III.

Klimt monumentalitásra törekvéseinek különböző formáit ritkán választja szét tisztán. Némelykor valamennyi együtt mutatkozik. Az egyes formák egymásutánját is alig lehetne megállapítani, hiszen mindegyik ugyanannak a lelki diszpozíciónak a kivetítése. A fejlődési vonal mindenesetre a tulajdonképpeni és teljes dekoratívság felé halad. Az induláspont azonban csak önkényesen vehető fel.

Legegyszerűbben az illusztratív rajzok elemezhetők. Néha a művész már néhány ideges vonás után leteszi a tollát és a papirosról egy hosszan elnyúló asszonytest elevenedik föl beteges szépségében, perverz mozdulatvilágával és egzotikus illataival. Némi külső hatás jelének ellenére sem egészen méltányos az ilyen apróságoknak Beardsleyhez hasonlítása. Az angol gazdag, nagyszerű művészete ebben a szerény eszközű kis alakban talált adekvát kifejezésre, úgyhogy nemességre és intuitív biztosságra ma páratlan építőerejét senki sem kívánhatja nagyobb szabású feladatok szolgálatába. Klimt elsősorban mégis festő. De azért érdemes megfigyelni, hogy mennyivel kevésbé fontos a testeket végigremegtető nagy erotikus izgalom Beardsleynél, mint nála. Az angol rajzoló szemében a szerelemkívánás többnyire gazdag kísérettel föllépő vezérmotívum, amelyhez talán csak azért tér vissza oly gyakran, mert ilyenkor látja legjellemzőbben és legenergikusabbnak a különben lágy nőtestet. Mikor pedig az, amit tollára vesz, már csak az ölelésre szomjas izom és idegköteg, a záróvonalak még mindig súlyosan és komolyan lendülnek, még mindig megérzik rajtuk a szabályozó ellenállás, amelynek legyőzésével helyezkedhettek csak el úgy a formák. Ha Klimtnél is keletkezése percében jelenne meg a szenvedélyes ösztön, a háttérrel együtt, amelyből keményen előbontakozik, vagy nála is úgy rendezkedne el a fölbomlott test, hogy benne legyen a bomlás előtti, egyensúlyos állapotból való származás, akkor a természetnek ez az önkéntes átlendülése a csaknem víziós egységbe csakugyan megközelítené a monumentalitást, aminthogy akárhányszor monumentálisakká emelkednek Beardsley odavetett ötletei. De ami az egyiknél szabad választás, az a másiknál kénytelenség. Klimt megzavarodik az akt teljességével szemben, nem ismeri fel benne és nem bírja érvényesíteni a rendet létesítő törvényeket, és csak akkor tud hozzányúlni az előtte vonagló testhez, ha az már minden porcikájában elébe feszül az érintésnek. Így lerögződik az egyértelműség perce, de összefüggéstelen marad és hiányzik belőle annak az éreztetése, hogy a sokféleség ritmikus együtteséből lett és azzá lesz újra. A hirtelen elszegényedést látjuk és nem az előbbi gazdagságot egyszerre összetorlaszoló vihart. Csak aki már volt mély és pontos, lehet igazán szellemes és nem tud őszintén beteg lenni senki, ha nem ismeri eléggé az egészséget. Beardsley mögött, a boszorkánytáncok, a gyilkos gúny, a látszólag önkényes szeszélyek hátterében ott van az új angol nőtípus, ott vannak a nagy, nyúlánk, egészséges lányok, akiknek kisportolt teste efeboszi arányokra és áttekinthetőségre szervesedik. Pompás és előkelő idomaikon a régi nagyszerűségre tanulódhatna föl egy új quattrocento, ha a titokzatos angol fejlődés nem vulkanikus váratlansággal lökne ki a középszerűség hosszú időszakaitól elválasztott ritka közökben egy-egy megdöbbentő, óriási művészi alkotóerőt. Még a kiválóbb bécsi nők is preleiárok, egy kissé szánalmasak és végtelenül kicsinyesek az angol jó átlaghoz képest. Nem járulnak ostoba tudatlansággal sorsuk elé, hogy a beteljesedés után egészen alávessék magukat ösztöneik animális mindenhatóságának. A lányok itt a szüntelen játék nagy felületén osztják el és szervezik a várakozás esztendőinek hisztériás jelenségeit, az asszonyok nem vesznek el és nem szabadulnak föl a szerelemben, hanem ravasz és tapasztalt politikusok. Mint modellek nem színezik a képzeletet, hanem inkább még kölöncként nehezednek a fantázia maradványaira.

Klimt mégis ad valamit. A néhány nagy szakértelemmel megválogatott, érdekes vonal forrón és buján ölelkezik egymásba. Nem is hátrált vissza a művész attól a feladattól, hogy a nőt színes megjelenésében is értelmezze. Egy gazdag és erős látomású ember hallatlant alkothatna, ha ez a téma klimti fogalmazásában foglalkoztathatná öt. Hiszen van Gogh csak a merev és alig változó, élettelen természetet leste meg az orgazmus órájában és cibálta képeibe és mégis iszonyú hatalmak oldódtak fel keze által. Amit teremtett, többé nem természetértelmezés, hanem maga az őrjöngő, eksztatikus mindenség. Nem maradt semmi a vászon előtt küszködő emberből, nyoma veszett a szubjektivitásnak. Dühös törtetéssel száguldanak a barázdák a szántóföldön át és torzul bukfenceznek, ha mégis utoléri őket a rémes görcs. Hegyes, fenyegető karomba hajlik a fűszál, hisztérikusan vöröslik a pipacs. Valamilyen sárga pokolból tüzel elő az aligrőt, kísértetes nap. A föld alól csupasz fák törnek fel és lombatlan ágaikat belelökik az egymásnak dübörgő felhőszárnyakbe. Mintha csupa vihartól körülordított agg király emelné átokra a láz erejével aszott karját.

Amire Klimt gyöngeségében is elég erősnek érezte magát, az eleven és félelmesebb és pusztítóbb. De hiába nézett körül mindenfelé, csak kisded házasságtörések kerültek eléje és még neki kellett hozzájuk pótolnia miegymást. Hiszen az asszonyai olyan józanok tudnak maradni. Arcuk még sötéten piroslik a titkos öleléstál, szeműk még tompa és nem csillog, de ujjaik már összehajlanak, hogy egy más homlokról elsimítsák a gyanú ráncait. Hisztérikus, éles festéknyelvek kelnek koronára a haj körül és kúsznak föl a vállra, a karokra, a mellre. Kellemetlen szétrikító bukéja a késő éjjel zavartalan sárga gázfényében érvényesülő kalapok, boák és köpenyek színeinek.

Hiábavaló volt az érzékiség viharának fölidézése. A hatalmas, konok szellemek nem hajtottak a varázsigére, csak apró kénlángok csaptak föl a föld alól. Klimtet tehát nem emelte maga fölé a forró csoda és bizony nem segített a hideg csoda sem.

Nem csupán az anyagból ered a felsővilágítású templomhajók arany homlokáról letekintő szentek komoly és dús fensége. A merev mozaikdarabok ugyan csalt méltóságosan emelkedő és kimérten aláomló vonalak mentén helyezkednek el, és így ennek a szigorú technikának van valamelyes rendező ereje. De Klimt az arany alapot és a színes kockákat ecsetje hegyével állítja elő, az anyaghatások csillogtatása pedig még nem gördíti fel az anyag törvényeit. Klimt nemcsak azért elégedik meg ezzel a kezeügyébe eső eljárással, mert nincsen fala. Hiszen, ha állna is már az általa való megékesedést váró fal, akkor sem indulhatna egyenesen elébe kis mozaikkockáival. Előbb kell a kartonokat tervezni. És a szenteket körülhatároló vonalaknak bizony egész más a dinamikájuk, mint amilyenhez hozzászokhatott a gonosz Lucianus nyíltszájú, elmés párbeszédeinek illusztrátora.

A szurrogátummal való beérés nem is külső, hanem belső kénytelenség, a valódinál inkább segítségére van neki a pótlék. Ebben újra megmutatkozik Klimt küzdelmének hiábavalósága. Mikor vászonon festékkel utánozza a mozaikot, a befödött kép fénye, a különálló, mázos csillogású színpontok egymásmellé helyezkedése közvetlenül szuggerálja. De hiányzik a valóságos megkötöttség, az építészeti összefüggés. Nincsenek igazán összetolva a lehetőségek latitudejének határai és igy nem fejlődhetik ki a művész érzéke a leghatásosabb és legtisztább árnyalat kiválasztására. Az alak nem támaszkodik lábával egy hatalmas és nyugodtan hozzáemelkedő oszlopon és meghajtott fejének vonalát nem ismétli százszoros erővel a mennyezetben végiggördülő bolthajtás. Így fölszabadulva komolytalan az egész. Nincs semmi súlya. Az egyenletes vonalakat, a kevés változatú, merevre határolt síkokat, a sokszoros ismétlést rövidesen unalmasaknak kell érezni. A segély önként ajánlkozik a japán vonalak és síkok szellemességében és finomságában, a kakemonok és a színes metszetek ritmusgazdagságában. Egymásba ér a két keletiség. Az új zöngés polifonabb és teltebb a réginél, de a legarchitektonikusabb festésforma egy olyan nép eredményeit olvasztva magába, amelyik papírlapokból varrja össze templomait és palotáit. A gazdagság, a ragyogás eszközből céllá fordult.

A meglepetés elfojtja a kifogásokat, amíg csak szép redőjű, színes palástok hullámoznak végig az aranyfalon, amíg a kimonó-ujjak lassan emelkednek a magasba és szétterjesztik a nagy, nyugodt gesztusokat. De egyszerre kivilágosodik az egész próbálkozás erőtlensége, játékvolta, amikor a ruhátlan emberi testet kellene ebbe a művészetbe belestilizálni. Itt nincs mihez alkalmazkodnia a stilizálásnak, vagy nagyon is sokfelé alkalmazkodhatna. Klimt maga is tehetetlenül áll szemben saját művével. Egyszerűen előbontja a bécsi asszonyt puha ágyából, lehullatja róla a fodros inget és úgy, ahogy van, beállítja őt egy szentemlékű, szigorú múlt félelmesen komoly díszletei közé. Szegény nőcskék. Sovány mellük olyan furcsán fityeg a nyugodt, egyenes vonalak között, vékony, sárga bőrük lilára válik, amint hozzájuk ér a hideg, fagyos aranyfüggöny. Most már gombostűn vergődő lepkékre emlékeztetnek ezek a képek, nem a pilleszárnyak csudás hímpor ornamentumaira.

Ugyanez a törekvés ismétlődik más alakban Klimt újabb tájképeinek sorozata. Csöndes, nyugodt tájakat foglal egységbe és pontozó előadással úgy borítja őket a vászonra, hogy elbírják a nagyítást, a falra vetítést. De ez az egységbefoglalás nem az igazi, nem tagolódik szervesen. A lombkoronák egyetlen tömegbe fogódzkodnak, lefelé fatörzsekké keskenyszenek, hogy azután virágos rétként terüljenek szét. Úgy kígyózik és gyűrűzik és kereng ide-oda, le és fái a sok színes folt, mint a mikroszkóppal vizsgált vízcseppben a mikrobák. Ez az irizálás megint nagyon jellemző és szimptomatikus. Tulajdonképpen csak egy folyékonyabb anyagba való átjátszása az aranyos képek megoldatlanságának. Az új fiatal franciákhoz kell fordulni és csak ott jön rá az ember egészen egyszerű dolgokra. Nyilvánvaló lesz, hogy az anyagbeli igazság nem dogma, hanem kísérleti tudomány. Náluk az impresszionista művészet természeténél fogva fejlődik át dekoratív feladatok megoldásához és csak azontúl nem kétséges többé, hogy a mozaikot eredetileg egy régmúlt impresszionizmus találta fel a maga kifejezésére.

Klimt körben mozog. Ha rendeltetésével ellenkező irányban indul is el, csak oda jut, ahová különben érkezett volna. Kezében tehetetlenek a mesterséges segítőeszközök és nem használnak a távolról és a közelből hozott törvények. Különös és sokkincsű műve, természeténél fogva kívül áll minden kifelé ismétlődő renden és saját rend nélkül terül széjjel.