Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Figyelő

Nádai Pál: Müncheni esték

Egy kicsit ködbe burkolva, lassan és fátyolosan szállnak fel az Isar nyugodt völgyéből ezek a müncheni esték. A nappalok elegyes művészi élvezetei kissé fáradtan gomolyodnak össze. történeti stílusok szent formáival a széles, pocakos bajor humor keveredik és mikor a csipkés városház tornyában utolsó akkordjait játssza a harangjáték s utolsó táncukat lejtik az erkélyen a juhászok, kigyúl a sörnek szelleme. A pirosló arcokon, a jókedvű utcákon, a Bräuhaus udvarán, a katonabandákon és Nannerln, aki ma éppen olyan mosolygó butasággal hordja a Bockbräut, mint amikor Heine Henrik járt itt. "Iróniát azt nem tartunk, hanem minden másfajta sörből kaphat" - mondotta a költőnek, aki azt vitatta asztaltársának, hogy Münchenben nem található sem vicc, sem irónia. Azóta bizony már ezt is raktáron tartjuk és éppen olyan olcsón mérik, mint a sört. Az igaz, hogy München ma nem is az a német Athén, ami akkor volt. Nappal talán még inkább az. A nappalok a karcsú görög stílus, a szépségrajongás, a szoborimádás és az akadémikusság szentségével vannak tele, de este...

Este München Arkadia és Babylon egyúttal. Ezt Marquis von Keith mondja, maga Wedekind mondta el a darabja címszerepében, amikor a feleségével együtt a Schauspielhausban végigvendégszerepelt az összes darabjaiban. "Egy hangos szót nem hallani itt" - oktatja a barátját - "csak a tompa morajlását egy mélyében háborgó Oceánnak. Csak egy néma saturnalia dübörgését érezzük, mely itt minden alkalommal rabul ejti a lelkeket és amelynek még az elkényeztetett emberre is különás varázsa van." Dermedten és sápadtan nézzük ezt a komédiát, ezt a sátáni humort, amellyel Wedekind szinte a keresztmetszetét adja az egymásba olvadt Árkádiának és Babylonnak. Mintha a mozgókép vászna előtt ülnénk,amely egy zselatinszemecskének duzzadt belsejét veti elénk s benne félelmetesen fonódnak össze, nyüzsögve, rezsegve az egymást faló spirochéták. És megbűvölten hajolunk előre a székünkön. Ezt a bábeli Münchent láttuk a kis müncheni színpadon is, amint a matematikusnak és cigányasszonynak bastard-fia, a kissé sántikáló Keith márki maga körül táncoltatja a hazug, tündöklő és romlott München embereit. Ez az iparlovag, ez a Dél-Amerikából menekült kalandor, aki itt egy sokmilliós tündérpalota tervével bolondít pugrisokat és kokottokat, az elmebeteg Trautenau gróf, aki itt az életkedvét akarja visszakapni, a zseniális és abbanmaradt piktorok, a kitartott muzsikus, a kolduló költő és a Párisról ábrándozó gimnazistagyerek -, ők mind, mind egy halkan dübörgő rothadás zselatinszemecskéjében élnek. A dekadens, a túlérett, a feloszlásnak induló München elfojtott gyászindulója zsong felénk a darabból. És benne a pokoli Wedekind az ő dinamit-vicceivel. Ő itt élt, itt kínlódott, talán át is élte ennek az iparlovagnak minden nagy álmát, talán az ő szeretőjét is elvitte a pénz, az ő papiros-tündérpalotájából is sörház lett, talán ő is érezte, hogy ha nem bicegne, ha kijuthatna egyszer Párisba, ha csak tízezer márkája volna egyszer együtt s nem volna kénytelen osztrigát és pezsgőt ebédelni, az egész világot ámulatba ejthetné... Ő maga is hernyó volt ebben a gubóban, Wedekind, a kabaréköltő s vannak percek, amikor a néző, aki dermedten áll vele szemben, nem tudja különválasztani a hármat egymástól: Keith márkit, a színdarabírót és a színészt. Szerzőt a saját darabjában, a saját városa közepén, a saját miliőjében, a saját vágyai közepette látni -, valóban olyan élvezet, amelyben a komédia egy-egy percre improvizált életnek látszik és a színpad úgy kicsúszik alólunk, mint a levegőbe szálló alól a föld. Holott bizonyos, hogy Wedekind az író mégiscsak másképpen gondolta el a márkit, mint ahogy Wedekind, a színész megtestesítette. Pokolian elbűvölő, szédítően elegáns és parfümösen rothadt lenni ez a gyenge színész nem tud, mert a föllépés biztosságának minden rutinja hiányzik belőle. De őszinte és önfeledt percekben magát adja - s a néző éppen ezekre a percekre vadász.

A felesége, Tilly Wedekind egy kedves, beszédes arcú színésznő, messze túlszárnyalja éppen a színpadon való biztosság dolgában. S az van meg benne leginkább, amire Wedekind darabjaiban mindig készen kell lenni: hajlandóság egy kis méla perverzitásra. A "Musik"-ban Hühnerwadel kisasszony szerepében mindig ott lengett ennek a pszichopátia szexuálisnak szellője a szegény elcsábított, magzatelhajtásért bebörtönzött leány feje fölött. És olykor orkán lett ebből a szellőből. Ahogy a börtöncellában földhöz vágódott és esengett, hogy korbácsolják meg, ahogy sorvadó gégével a bilincsbevert érzékiség felordított belőle - grandiózus tudott lenni. És egyebütt is, e szomorú, gyötrő rémdrámában a finom ösztönélet belső lázát, vívódásait, csatáit játszotta le előttünk. És a pajkos könnyűvérűség, a szemtelenség, a gimnazista-ábrándok éretlensége -, minden az egyéniségéből fakad.

E nehéz robbanásoktól, gyötrő életképektől terhes esték után szinte az enyhülés reményével megy az ember a Lustspielhausba: végighallgatni a jókedvű és szemtelen Puzsér pesti vicceit. Der Herr Verteidiger, ahogy Molnár Ferenc Doktor úr-át Alfréd Halm, a fordító nevezi, egyszerűen a velejét sikkasztja el ennek a pesti komédiának, amikor Puzsérból Tim Boots-ot csinál és az egész bohóságból Sherlock Holmes-látványosságot. A színtér és a szereplők is mind amerikaiak és a cselekmény ott csúcsosodik ki az érdekfeszítés csimborasszójáig, ahol Puzsér felfeszíti a védőügyvédje pénzesládáját. Ezt villamos acélolvasztással végezte Harry Walden, a berlini vendégtrupp egyetlen ügyes színésze és ha mint betörő ültem volna a nézőtéren, büszkeség dagasztotta volna a keblemet; de mivel mint honfitárs voltam jelen, röstelkedtem és unatkoztam.

Ám finom és igazán müncheni ízű ötletekben sincs hiány. A kiállítási területen, mikor az ember végigvándorolt a mohamedán művészet csodálatos remekművei közt, teleszíva magát a Kelet színpompájával és színekben szunnyadó vágyaival, mikor meguntuk már a szönyegcsomózó kisleányok butácska gyermekdalait, és átvergődtünk a baksisok birodalmán, a mocca-kávék gőzén, a szíriai tenyérből jósló bölcsek sátorán és éppen elszomorodva konstatáljuk, hogy a Künstlertheater még zárva van, egy kedves, intim kis színház csalogat be, a művészi Marionett-színház. Troost építész tervezte és elegáns empire - ízlés olvad benne össze, meghitt biedermeierrel. Suhogó zöld függönyök és nehéz szőnyegkárpitok közt lépünk be a sötét nézőtérre és mintha egy pajkos gyermekemlék térne vissza, előkelően megstilizálva, úgy ülünk le a müncheni művészek bábszínházában. Mikor a függöny felgördül és a Paul Brann miniatűrszínpadán, mely alig nagyobb egy jókora kalitkánál, furcsa falábaikon elkezdenek mozogni, ugrálni és hasból beszélni az Arthur Schnitzler: Vitéz Cassian-jának személyei és szeretnek és vacsoráznak és tilinkóznak és kiugranak az ablakon és hasba szúrják egymást, csakúgy, mint egy igazi színpadon, csak persze egy kicsit darabosabban -, akkor furcsa hangulatok lepik meg az embert. Gyermekemlékek támadnak fel, homályos színjátéki elméletek élednek meg, Göthe bábszínházára és a városligeti Vitéz Lászlókra emlékezünk és Shakespeare meg Theodor Stormra gondolunk, aki megható gyermektörténetet fűzött ezekhez a dróton rángatott bábúkhoz. Ebben a színházban Poccit meg régi népjátékokat éppen úgy játszanak, mint Offenbachot vagy Mozartot. És szerencsés érzékkel úgy választják meg a darabokat, hogy a könnyű irónia összevegyüljön bennük a fennhéjázó hősködéssel, hogy az egészből a régi Moritatengeschichtek hangulata áradjon.

Azok közül a kedves ötletek közül való ez is, melyek után csettinteni szoktunk a nyelvünkkel. És amelyekből nappal és este oly sok, sok pattan itt az ember elé és amelyek együttvéve felejthetetlenné teszik az átutazónak Münchent. Ám mikor az utolsó este is ránk köszönt s fenyeget a hajnal, mely fütyülve fog továbbrepíteni nyugat felé, egy erősebb parfüm szenzációjára vágyódunk, hogy átitasson és továbbkísérjen. És ekkor Rita Sacchettora bukkanunk. A Künstlerhaus nagytermében táncolt és a csillogó arcán, azon a meleg közvetetlenségen, mely az ő hevülő közönségéhez fűzi, rögtön megérezni, hogy itthon van, a szülővárosában, melyhez diadalmas európai meg amerikai hódításaiból vissza-visszatér.

Csodálatosan artisztikus jelenség ez a finom, érett, Rubens-szépségű asszony. Az ereje a stilizálásban van. Lassan, kecsesen ömlik rajta végig a melódia hatása, s amint feloldódik, átszellemül a mozgása, az arcjátéka, a keble -, korok hangulatát tudja visszahívni. Gillet muzsikájára a negyvenes évek halványodó báli emlékeit idézi fel és régi bécsi rézmetszetekre,fakuló divatlapokra, Waldmüller-képek asszonyaira emlékeztet. Viszont, amikor Rubinstein és Moszkowszky muzsikájának hatására a forró spanyol temperamentum hatalmasodik el rajta, akkor egy-egy pillanatra büszkén és dacosan merevedik meg s ilyenkor Goya-képekre emlékeztet. Tarantellájában vad érzékiségével, Chopin-valcerében az extázisig kifinomodott odaadásával ejti meg a nézőt. Az intellektuális elemek uralkodnak egész táncában, de nem tudákosan, hanem átszűrődve, a lényévé váltan. És mialatt az ember másnap reggel fázósan, álmosan, csendes nosztalgiával gondol vissza rá, megérti, inkább csak megérzi, hogy ez a korokba, színekbe és mozgásokba mélyülő művészet miért fakadt szükségképpen itt, a nagyszerű képtárak s múzeumok városában. Ebben a városban, melyet egykor a német Athénnek neveztek s amely ma Árkádia és Babylon egyben.