Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 15. szám · / · Figyelő

Dienes Valéria: Levél Lesznai Annának

"Jól tudjuk, mi asszonyok, hogy lényünk titokzatos legmélyének mindegy, bárki legyen az, ki házunk felé jő. Mert mi magunk vagyunk csak a nélkülözhetetlenül fontosak - e papnők - a szertartás végezői. A kedvesek elmúlnak. de megmaradunk mi - és a szerelem. A szerelem, ez az örökegy egyetlen, amit meglátnunk adatott, az úgy lehet százarcú létből. Ez az egy kapunk van: ezen járunk be az örökkévalóságba; ez az egy gyökerűnk van: ez kőt össze vérrel és erős szálakkal a mindenséggel. Minden más - félek. vagy talán remélem - idegen sallang csak rajtunk".

Nem, Lesznai Anna, neked nincs igazad. Nincs igazad, te égő testű, világot ölelő asszony, aki lelked titokzatos mélyére nézve belekábulsz a teremtés folytatásának nagy terhébe, mellyel a természet lebilincselte és fölemelte az asszonyt. Belekábulsz és mindegy neked, ki az, ki házad felé jő, csak lehessen urad, csak lehessen parancsolód, csak legyen kinek a térdeit kúszva átkarolnod, csak legyen aki téged szép remegő téged összetörjön. És tetszel nekem így, mert odaadásodban őszinte vagy és erős és nagyon sokan vannak a hazugok és a gyengék. Tetszel nekem így, égő szemeddel, csókolásra váró ajkaddal, nyílt, merész, büszke alázatosságodban a te férfiad előtt. Az önmagát néző, önmagába látó élet vagy te így őszintén, meztelenül, az önmagába szerelmes természet vagy te így és nagy igazaddal elöntve látod a világot.

A te világodat. De más a másiknak világa és neked meg kell azt érezned, Lesznai Anna. Nem vitázni akarok én veled, csak őszintén mesélni néked, mesélni arról, hogy én, a másik asszony, igazán és őszintén asszony, mit látok, mert mást látok, mint te. Ne gondolj te arra, hogy az a szárazlelkű csak gondolkodó asszony beszél hozzád, aki szereti igazságért vallatni a jeleket és a számokat és holt szimbólumok sápadt játékából válogatja ki a bizonyosságot. Nem is a másik, aki világtörvények messze gondolt, de közellevő határaira szögezi tekintetét, nem az, ki okot vet ok ellen, cáfol és igazol, gondolkozik és vitáz, nem csak az. A gondolat csak töredékűnk - nem mert asszonyok, de mert csak emberek vagyunk. A gondolat, a tudás csak töredékünk és hazudik, vagy nem lát az, aki eltagadja - ha férfi, ha asszony -, hogy ezenkívül van benne más is és hogy ez a más az első, a mozgató, a teremtő bennünk. A vallások léleknek mondják, a filozófusok akaratnak, a tudósok erőnek, a materialisták epifenoménnek. De mikor egyszerűen és közönségesen csak emberek vagyunk, akkor azt mondjuk rá: én.

Ez az én, egészen és mindenestül, ez mondja neked, hogy nincs igazad. Pedig ő meg tud érezni téged is. Mert ő egy igazi eleven én, nagyon tud sírni és nagyon kacagni, mert sokszor tanulta mind a kettőt. Ő egy igazi eleven én, mert fájni tud nagyon és ez az élet alaphangja. Nagyon élő, nagyon sokat élt én, akinek minden szava messzire és mélyre kúszó gyökerekből kinőtt hajtás; tud sokat élni kevés idő alatt, tudott megöregedni ifjan és tudja élni és nevetve járni a gyermekkor-hosszabbító tudásnak az útját. Tudja megnöveszteni a perceket beléjük szívott száz-zamatú léleknedvvel, tudja duzzadt, buja virággá növeszteni a futva-futó pillanatot s az illanó valóságnak ezer nyilatlan hajtásából öntözi elő a jövőt, ami mellett szótlanul mentek el százak. Oh, nagyon járja ő az élők útját, nyitott szemmel járja és olyan szemünknek a valóság útja, mint a mindenség a nap szemének, szürke és kopott, ahonnan elfordul, de ezer pompa bontakozik széjjel ott, ahol belenézett.

Neked is van egy nagy virágod; színes, pompázó, asszonyi. De ne mondd, hogy ami mellett te némán elhaladtál, csak idegen sallang mirajtunk. Nincs neked igazad. Én mondhatom néked, mert az életem nékem az, ami néked idegen és sallang. És színtelen nékem az, ami tenéked az élet. Amit te szeretsz, szerelmeden át a tied, szerelmed a forrása, égő lelked, pihegő, szép, simuló tested a tápláléka. Amit én szeretek, azt a gondolaton át szeretem, azon a meleg, élő tengeren át, ami elborít, mikor elhiszek valamit magamnak. És azt szeretem, aki tud velem oda leszállani, le, az ismeretlent elborító nagy, zöldes víztükör alá, azt szeretem, aki nékem ott igaz titkokat tud mutatni s akinek én ott igaz titkokat mutathatok. És annak, aki velem jön, homlokára simítom a lelkemet és magamba szívom az övét és a szemébe nézek a zöld vízen át, a nagy zöld vízen át és azontúl örökké érezzük és tudjuk egymást. Tudjuk és hisszük egymást és két lélekkel hiszünk az igaz álmoknak, melyek között járunk és két lélekkel álmodjuk a valóságot, amit nem ismernek az ébrenlevők.

Sápadt tenéked az én világom, Lesznai Anna. És sápadt lesz nékem a te világod. Más-másra ömlik a lelkünk forrósága, de ne mondd te, hogy csak a tiéd igaz. És ne mondd, hogy minden asszony olyan, mint te -, én sem mondom, hogy olyanok, mint én. Vagyunk egypáran, akik odadobjuk egész magunkat egyetlen játékra, akik nem tudunk sokfélét apránkint akarni, csak egyet nagyon. Vagyunk egypáran, mindég kevesen, akik egy valamit megszeretünk egészen, nagyon és a többit azon át öleljük magunkhoz. Te énekeled a szerelem zsoltárait és jól teszed, mert szép vagy, egész vagy, gazdag vagy így; mert azok a leggazdagabbak, akiknek csak egy kincsük van. Művészeteddel körülfonod, erős, egyéni lelkeddel megvilágítod a kincsedet. Ezt az egyet te látod, a százarcú létből s úgy amint látod, csak te látod. Ez a te kapud, ez a te vérfonalad az örökkévalóság felé.

Nekem is van ilyen kapum, a felé is vérvonta út vezet, azt is könnyel és fájdalmakkal kellett megkeresni és újra megtalálni -, és újra megtalálni. Az én kapum a másnak színtelen, nekem kápráztató, másnak rideg, nékem melegsugarú. Az én kapum a gondolkodás -, én ezen át járok az örökké valóságba. Ezen át szeretem a világot, ezen át ölelem az embereket és ismeretlen nékem az, aki nem ússza velem azt a forró, hullámos áradatot, amitől megzendül körülöttem a levegő és ezer kimondatlan titkot suttog a mindenség. Mert engem az igazság csókol. ha behunyom a szemem, az én homlokomra gondolatok lehelnek fehéres párákat, ha elfelejtem, hogy vagyok. És az én testemnek súlyos a húsból való kar s az én vállamnak érdes az ember csókja. Bennem hitek akarnak ölelkezni nagy, égő hitekkel, látások akarnak össze ömleni nagy, tiszta látásokkal. És érezni akarom, és szeretni akarom a gondolat születésének minden rezzenését és el akarom feledni a többit mind, a mellékest, a sallangot, a pillanattal elsuhanót, a testet. Azt az előre úszást, lehunyt szemmel is látó előre hasítást akarom élni, amivel beleszakítunk a jövőbe és teremtjük a históriát, s aminek testvére a te istened, a szerelem. A szerelem, ami előre vitte, űzte a világot, hogy az megszülje a gondolatot. A gondolat az én hasító szárnyasom, ennek az előretörő, nagy, lelkes kúszásnak vagyok én a szerelmese.

Ne mondd te nékem, hogy az elterelt vérem beszél. Ki mondja meg, hogy az a vér nem egy eltévedt gondolat-e? Ki mondja meg, hogy nem a világok kezdetén megindult, vagy talán mindég volt nagy, testetlen akarásnak a közönnyel való tusájából nőtt-e a szerelem, a vér vágya s nem kitérés-e a testi mámor, nem eszköz-e a remegő vágy egy testetlen remegés kezében, mely végre útjára talált? Nem tudjuk, egyiket se mondjuk, egyiket se higgyük. De higgyük el egymásnak, hogy vagyunk. És szeressük egymásban egymás igazát. És szeressük azokat a nagyakaratú munkás, bátor asszonyokat is, akik egyikünkhöz sem hasonlítanak s akikből sok kellene, sok, hogy asszonyiságunk ne védelem alatt, hanem szabadon élje önmagát, hogy testi-lelki különösségünk megtalálja helyét és önmagát, és igét kereső, igét váró szolgálóleányok helyett igét megértő, igét hirdető, őszinte társak öleljék a földön térfiaikat. Higgyünk azoknak a nagy akaratú és nagyon cselekvő asszonyoknak, akik épp úgy elmerülnek a maguk nagy akarásaiba, mint mi a miéinkbe, - mert ők is lelkei, erős lelkei annak a százlelkű fejlődésnek, amelyben nincsen idegen. Higgyünk nekik és szeressük őket. Ami bennünk van, belőlünk gyökerezett, belénk való -, nem a tévedésből a miénk. Lesznai Anna, Erdős Renée meg ti egypáran, akik szerelmetekkel pirosra festitek a világot, túlzásai s így remekművei vagytok ti a teremtésnek, és én hiszek tinéktek, higgyetek ti is nekem. És mikor nagy vérszínű kaputokon, melyben az élet szíve lüktet -, átmentek a ti férfiatokkal, gondoljatok rá, hogy még száz és száz kapun lehet előre menni s a nagy álmodók, a nagy cselekvők s a nagy szerelmesek valamennyit járják. És mikor ráöntitek a magatok lelkét a világra, lássátok meg, hogy az a ti lelketek, mert akiket látni véltek, azok szürkék, kicsinyek és aprók, szétmorzsolt vágyú, felaprózott akaratú, megőrölt lelkű szegény emberek; akik csak próbálnak, de sohasem akarnak - akik csak várnak, de sohasem szeretnek -, akik csak találnak, de soha, sohasem keresnek.

Hiszek én tinektek, hiszem én, hogy a ti látástok igazi látás, hogy megéltétek, hogy nem kölcsönöztétek, dehogy, dehogy kölcsönöztétek. De a ti pillantástok megszínezi a szürke tömeget, és szegények, oh koldus szegények az asszonyok, a férfiak, a tegnap szülöttei, a holnap halottai, a mának repdeső apró pillangói akiknek már hiányzik a lelke.

Hiszek tinéktek, mert nagy szerelmeteket a múltból hoztátok, egy nagy, igaz múltból, melynek mindnyájan gyermekei vagyunk. Fajunk beláthatatlan múltjának forrósága gyülemlett fel bennetek s én elhiszem néktek, hogy az bennetek él. A nőstényét védő állatnak emberivé tisztult, eszmélettel átszűrt, lelki összetartozással megnemesített vágya a ti szerelmetek. Hatalmas, merész, magabízó, nem fél szeretni a láncokat és tudja, hogy térdelése hatalom. A művészet, a gondolat díszítő rózsákká válik rajtatok, melyekkel mestereitekért koszorúztátok be remegő formáitokat.

És a ti mestereitek szeretik a Magdolna házát ahol őket térdelő asszony puha karja várja. De Magdolna sok van és apostolaitoknak mindegy, kinek a háza felé megyen. Ti elmúltok, a szolgálók, de megmarad ő, a mester; ti elmúltok, a papnők, de megmarad ő, az isten. És új Magdolnát keres az Úr és új mesterre vár a megadó buja szolgáló.

És sírva örültök a találkozón, és örvendve sírtok a búcsúzáskor. És az esti néma pusztán hangtalanul járnak a szolgálót kereső mesterek és álmatlanul várnak a mesterükre a Magdolnák. Keresitek, megtaláljátok, elvesztitek egymást - mert a test kívánsága rövid, mert a vér melódiái lejátszódnak hamar és fárasztó a megismétlésük. És megismeritek a lehangolást, mert a testnek múltból hozott néhány motívuma szegény a léleknek, aki szakadatlanul fürkészi a jövőt. Mert a testünk visszafelé, a lelkünk előre von.

Szebbet álmodom én a szerelemről. A test vágya rövid, a léleké, végtelen, azé fáradásig teljesülő, ezé kielégíthetetlen. A testek összeforrása pillanatnyi és csak egy akkordja van:

Én Uram parancsolj -, mondd, hogy mit tegyek.

A lelkek összeömlése örökké tartó és száz meg száz, örökké megújuló a melódiája. Én a lelkek szerelmét várom, egymás titkaiba olvadó lelkek nagy szerelmét, együtt növő, egymásból teremtő lelkek örökké gazdagodó szerelmét, melynek apró játéka, bájos, de gyermeki epizódja a test szerelme a hatalom és odaadás régi és mindég új akkordjával. Én a lelkek szerelmét várom, amely nem új testre, de a régen ismert lélek mélyebb színeire vágyódik, új hajtások összenövéséről, új egymásba mélyedések sohsem érzett sejtéseiről álmodik. A lelkek szerelmét várom én mely ad és birtokol, térdel és parancsol, enged és akar egyszerre. Az asszony ne fátyolosan, koszorúzva és szemlesütve, a férfi ne doronggal és nőstényét védve -, hanem egymást segítve, egymásból élve, egymás vállára tett kézzel, üdén, merészen, messze célokra szegezett tekintettel haladjunk együtt előre. Kössön össze egy tél-élet múltja, vonjon előre a közős jövendő és menjünk előre a napsugárban, lepel és színjátszás nélkül, ragyogó fehér testtel, az ismeretlenbe néző, nem káprázó szemmel. Menjünk előre, akarjuk a küzdést, akarjuk a bizonytalant, akarjuk a könnyektől harmatos siker-virágokat...

Hogy miért? Menjünk, mert valami taszít, valami von. Ki mondja meg, a vér lüktetése küld-e előre vagy egy önmagát sem ismerő, megvalósulni akaró gondolat vonszol bennünket maga után? Ki mondja meg a test szerelme öregebb-e vagy a lélek sejtései? Freud vagy Bergson - - vér vagy gondolat? Ki mondja meg, Lesznai Anna, melyikünknek van igaza?

Talán egyikünknek sem, talán mindkettőnknek, mert talán egyre gondolunk. De ezt nem lehet megtudni.

Mert csak önmagunkról beszélhettünk. És én magamról akartam beszélni néked, Lesznai Anna.