Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Figyelő · / · Karinthy Frigyes: "A szegény kisgyermek panaszai"

Karinthy Frigyes: "A szegény kisgyermek panaszai"
Kosztolányi Dezső versciklusa
VII.

Egy percre megfogom, ami örök:
Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Lepkék és álmok... elvillanó érzések: poézis. Néha tétován és hitetlenkedve kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen, egy életet igénylő apparátussal foglalkozni, belémerülni, nem törődni mással. Míg hidakat s nehéz házakat építenek igazi, kézzel fogható kövekből az izzadó izmok - s összevont, komoly szemöldökök hajolnak mikroszkópok fölé, hogy az érzékelhető élet tudományát keressék.

S egy mély és egyszerű érzés válaszol: lehet. Vagyunk, akik a poézist egy elkövetkező tudomány alkímiájának tekintjük. S hisszük, hogy eljön a kor, mikor eprovetták fenekén csapadék alakjában mutatják ki: ez a szürkés folyadék itt a bánat; ez a vörös pépszerű anyag a szenvedély - ez a kékeszöld, lanyha víz a vágy, amit amaz ember agyából elimináltunk.

Ez elkövetkező tudomány sejtelmes, babonás alkimistája a költő; anyagának egyharmada csak a tudás, a másik a hit, a harmadik valami, amit maga se ismer. De a homályos abrakadabrák zűrzavarán keresztül nyugalmasan alakul ki máris egy örök és biztató pozitívum; hogy test és lélekből állunk és nincs okunk félni a haláltól.