Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Laczkó Géza: William Blackbirth lelke

Laczkó Géza: William Blackbirth lelke
Elbeszélés (Folytatás)
V.

A High Street egyik szállodájában ült a két aggódó arcú ember, amikor Bill berontott hozzájuk, megállt Phillpotts előtt és így szólt hozzá:

- Frank, szorongás fogja a szívemet. Nem tudok egy dologra egy percnél tovább figyelni. Mondjátok, mi bajom van?

Rudyard szótlanul szemöldököt ívelt s összecsucsorította száját jobbról balra huzigálta, fejét ide-oda ingatva, miközben négy ujjal az asztal szélén dobolt.

Frank így szólt:

- Ideges vagy.

Bill kétségbeesve nézett körül:

- De az én idegességem különös. Én azt hiszem... néha úgy vagyok, hogy megkettőzve... hogy én kettőnek érzem magamat.

Ámulás.

- Igen.

Rudyard fölkel. Frank az ablakhoz megy, majd megfordul s így szól:

- Lehet. Az apám is szenvedett ebben a betegségben, pedig neki valóban ártott, az egész grófságban neki volt a legtöbb adóssága! Goethe is találkozott saját magával a mezőn. Dosztojevszkij is írt erről egy regényt. Egyelőre is ne Whitechapelbe menj lakni, hanem költözz ki Highgate-be, bérelj ott egy villát, pihenj, nézd a Hamstead magaslatáról a londoni háztetőket, szívd a friss levegőt, aztán majd meglátod, mint mond az orvosod.

- Arra, mondjátok, sose volt eset, hogy valaki úgy kettőződjék meg, hogy teszem, egyik énje angol, a másik hindu?

Rudyard vág a szemével Franknek.

Frank sietve szól, hogy bele ne fojtsa Billbe a szót, bár mit sem ért barátja szavaiból:

- De, de...!

- Én úgy vagyok. Néha azt hiszem, hogy engem Bihar i Lilalnak hívnak, és bráhmán vagyok.

- Ugyan!

- És valami szakadás van bennem. Nem jól emlékszik az egyik énem a másik énem cselekedeteire.

- Hm! - szól Frank.

- Hum! - szól Rudyard.

- ...sőt, sehogy se emlékszik. De vannak időnként pillanatok, mikor visszatekintően látom, hogy én előbb egyszer Ez voltam, egyszer Az. Ezek a pillanatok ritkán jelentkeznek. Az imént, erre haladván a folyosón, éreztem, hogy most egy ilyen pillanat következik. Így nyitottam be hozzátok. Az istenért, adjatok valami tanácsot, mert ez kétségbeejtő helyzet. Utálat és undor lakik bennem. A két énem összeférhetetlen. Úgy kell lennie, hogy azok küzdenek bennem, mert néha egész belsőm remeg, mint a híd, ha nehéz kocsi gördül rajta. Igen, igen fáradt vagyok. Aztán a hátam, a gerinc két oldalán s néha a jobb combom fáj.

- Hm!

- Hum!

A két barát szótlanul szörcsögtette oxfordi pipáját Bill felé.

Bill óriási fájdalommal arcán roskadt magába. Rövidre rá fölkelt és csöndesen kiment.

Mire a két pipázó magához tért, Bill mezítláb sétált a Queen's Parkban, miután hasztalan kért eladó szent tehénganét a Hartley University College portásától. Végül is egy kis dokknál csípték el az Itchen partján.

Délután ültek vonatra. Bill alig látott valamit abból, amerre mentek, de nem is igen nézett. A két barát hosszú távollét után hangtalanul, bámuló örömmel üdvözölte az ősi Winchester templomát, az alacsony, unalmas, puszta dombokat, a kis fleet-i tavat, a mezőket, a wokingi nagy temetőt, a sűrűsödő házakat és kéményeket, a Temze egy kanyarulatát Weybridge mellett s végül Londont magát.

Bill így elmélkedett:

- A lótusz a világot jelenti... fehér szirom... este összehajolnak... a kelyhe olyan, mint egy vörös pillájú szem... A fehér szirmok magukban rejtik a piros kelyhet, ha jön a fekete est. Ez annyi, mint: jóság magába zárja a szenvedélyt, ha jön a sötétség. Jóság, szenvedély, sötétség: a három ősanyag-elem.

Magas házak között, alatt, felett rohan a kis makra kéményű lokomotív. Távolról hajladoznak a Battersea-park fái. Rudyard nagyokat nyel izgatottságában. Frank már ketté harapta pipája szárát. Gépiesen olvassák mindketten a nagy betűs hirdetéseket: Remington Typewriter... Smoke Players... The Daily Chronicle...1/2d. Itt fölöttük vágtat el egy vonat, majd útjuk alatt fekszik keresztbe egy vágány. Jobbról amott az őrültek háza bukik fel a fák közt, balról ez itt a Lambeth Palace. A fák fölött a Westminster-apátság két tömzsi tornya, a Parlament csúcsos, vonalas, rovátkás képe, nagy négyszögű tornya a lengő zászlóval káprázik szemükbe a Temze túlsó partjáról. Innen a St. Thomas' Hospital hét tömör, a folyó felé fordult sarok-kupolás, sok ablakú sora áll a Houses os Parliament elé.

Bill fejjel nekik esik: Waterloo Station! A lárma s a füst sűrűn gomolygott az üvegfedél alatt.

A kiszállás visszaterelte a két, városába szerelmes cockney figyelmét az árva Billre, akit minden baj nélkül raktak fel egy cabre s szállítottak el a Grosvenor Square-re a Claridge's Hotel-be. A klubjukba nem mertek volna szállni. Mit mondtak volna barátaik csodabogarukhoz, Billhez? Így el is bújtak s mégse voltak messze.