Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · T. Józsi Jenő: Csöndes emberek

T. Józsi Jenő: Csöndes emberek
2.

A prédikáció végével önkénytelen fellélegzett az asszony egy kissé, mikor a homályos templomból kilépett. Idekinn a fény, a meleg eszébe hozták szobáját, urát, kis szöszke fiát, aki bizonyosan anyja után nyűgösködik és Flórit, a markos olá cselédjüket, amint kétségbeesetten kapkod, mert ügyetlen s nem tudja a kis fiút lecsendesíteni. Ez motoszkált a fejében és szaporán lépkedett hazafelé.

A kisvárosi utcákon élénk, vasárnapi hangulat ütött vásárt. Megtisztálkodott emberek őgyelegtek rajtok és végigmenet az asszonynak minduntalan orrába csapódott a frissen borotvált arcok meg a kifent bajuszok pomádé illata.

Később egy pillanatra végigsuhant benne az a különös érzés, ami a templomban elfogta. Most itt már mosolygott rajta. Mosolygott, de szégyellősen és kelletlenül. - Soha ilyet. Hogy is gondolhattam ilyesmiket. Látta elégszer, amint a tisztelendő urak vidáman borozgatnak a vacsorákon és nagyokat kacagnak a kétértelműségeken. De meg nem is igen néznek úgy ki, mint akik oly igen törnék magokat a szent élet után.

Megint elmosolyodott, de már jókedvűen. - Hanem - gondolta -, mintha ez a pap nem egészen olyan volna. Igaz, hogy még nem ismeri, mert csak nem régen jött ide. És milyen gyönyörűen tud prédikálni.

Ez az asszony Kelemen Mihály kishivatalnoknak volt a felesége, ámbár Sárikának ismerte az egész város a keresztnevén. Lehet, azért, mert az ura is mindig úgy nevezte, ha róla beszélt, de meg hogy nem is igen illett vón hozzá a komoly hangzású Kelemenné nevezet. Inkább olyan kedves gyermeklányka kinézése volt. Olyan becézve bánt vele mindenki, mint a gyerekkel. Azokra a szalondísz figurácskákra kellett gondolni rátekintve.

Őt magát éppen nem bántotta, hogy ilyen kiskorú számba veszik. Nem tartott valami sokat maga felől. Többnyire megelégedett volt és jókedvű s nemigen volt baja az idegeivel. Eltörődött háztartása apró gondjaival, hogy nem igen jutott ideje az álmodozásra, vagy az unalomra.

Regényt mindössze hármat ha olvasott életében. Azok is olyan szép, érzékeny történetekről szólottak, amikben a gonoszok csúful megjárják, a jók pedig diadalmaskodnak s a vége esküvő hegyen-völgyön lakodalommal.

Azokról a nagy szenvedélyekről pedig, amik olyan borzasztó viharokat idéznek elő a regényekben, nemigen hitte, hogy a valóságban is léteznének. Lehet ugyan, hogy léteznek, de azok oly igen távol esők az ő kicsi, nyugodt életétől. Úgy is szerepeltek azok képzeletében, mint káprázatos mesék. Egyébként nagyon vallásos volt s mindennap imádkozott régi, nagybetűs imakönyvből.

Az ura egy piros képű, békavérű hivatalnok ember; hasonlított egy kevéssé az asszony apjához, az öreg, csendes falusi jegyzőhöz, csakhogy a bajusza nem fehér, hanem szőke és az arca nem olyan redős, mint az öregé.

És elég jól megfértek az urával, a kisigényű, egészséges emberek békeszeretetével.

Ha a nyugalom a boldogság, vagy inkább ha azt nevezik boldogságnak, hogy valaki többet érzi magát jól, mint rosszul, akkor az asszony bizonyára boldog volt.

Máma - vasárnap lévé - egy ismerősnél szándékozott a délutánt eltölteni. Így szokta ezt rendesen, vagy őhozzá jöttek látogatóba. Ilyenkor az asszonyok trécseltek, nevetgéltek, a férfiak pedig kártyáztak nagy lármásan külön, a másik szobában. Azután uzsonnáztak. Az uzsonna utáni idő pedig huzavonás készülődésekkel telt el a hazamenetelre. Az utcaajtóig négyszer is elbúcsúzkodtak a vendégek a házbeliektől.

Mert a kisvárosban mindent lassan tesznek az emberek. Nem tudom meggondoltabban is, de lassan mindenesetre.

S ezek az egyforma vasárnap délutánok voltak az asszony életében a változatosság. Várt is erre a délutánra; olyanféleképpen, mintha valami különösebb is esnék majd meg ezen. S ha már elmúlt úgy, rendesen újra várta ezt a következőtől.

Egy kis változatosságot azonban mégis hozott ez a délután. A vendéglátó háznál ugyanis megismerte az asszony szemtől szembe a papot, aki olyan különös gondolatokat támasztott benne a délelőtt. Természetesen ez már más embernek látszott. Így is hatalmas legény volt, de már kevésbé félelmesen hatalmas, mint a templombeli.

Mikor barátnőivel csevegett az asszony, meg-megcsapta fülét a pap jókedvű, harsogó kacagása a másik szobából, a kártyázóktól. Maga sem tudta miért, de kellemetlenül esett neki ez a kacagás. Tán azt várta volna, hogy különb is legyen más emberfiánál ez a pap, akinek már a külseje is úgy elüt a többiekétől és aki úgy ki tudta ragadni csöndes mindennapiságából személyével vagy szavával, mint eddig senki más.

Uzsonnára terítettek és az asszony szembe került a pappal. Sokszor rajta feledte a szemét, mert még akaratlanul is kereste a templombeli, dörgőszavú prófétát, ebben a mosolygós férfiemberben. Hanem ez már egészen más volt.

Úgy látszott azonban, hogy a pap észrevett valamit az asszony nézelődéséből, mert nem ritkán pillantott vissza reá. Arcába nézett egy pillanatra, majd karjain, mellén, vállain érezte az asszony a pap szemét. S ez zavarba hozta egy kicsit.

Egyik szögletben a babakocsiban alvó kicsi fia felébredt a zajra és nyöszörögni kezdett. Az asszony odasietett. A többiek is köréje sereglettek az asztaltól és babusgatni kezdték a kis gyereket. A pap is kezébe fogta a gyerek piciny ujjacskáit és gyöngéden, szeretettel simogatta. Látszott az arcán, hogy nemcsak színészkedő udvariasságból teszi és ez jól esett az asszonynak.

Visszaülve megint az asztalhoz a megszakadt, zajos beszélgetés indult meg újra.

Alig vették észre a nagy nevetgélés közben, hogy az alkonyat bágyadt, barna szeme már betekintett a kék függönyös, cserépvirággal megrakott ablakokon. Először betekintett, azután belopódzott halkan ő maga is és megágyazott magának a szobaszegletekben.

Az asszonynak haza kellett mennie. Vacsorára az ura mindég haza szokott jőni a kaszinóból és ő már sokat is elidőzött itten. Sietve készülődött.

És a papnak is mehetnékje támadt.

- Legalább elkíséri Sárikát - mondotta a háziasszony, mikor a sűrű marasztalások után már belenyugodtak elmenetelükbe.