Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Babits Mihály: Bergson filozófiája

Babits Mihály: Bergson filozófiája
12. Az élet lendület

A földi élet oly lendület, mely az anyag között, az anyag irányával ellentétes irányba törekszik mozogni: a szükségesség, a halál helyett, a szabadság, a teremtés felé. Ez az életlendület a teremtő fejlődés, mely az anyag között, annak ellentétes irányú mozgásával szemben csak nehezen tudja érvényesíteni a saját mozgását. De a lendület lényegében lévén folyton erősödni, mindig jobban és jobban küzd meg az akadályokkal, és jobban közeledik a szabadság felé, melyet végre az emberben elér.

Az élőlény a két ellentétes mozgásnak, anyagnak és életnek rezultánsa, érintkezése. Érthető tehát, hogy mindkettőből van benne valami.

Az életlendület alapjában egységes (vagyis inkább egység és sokaság kategóriái rá nem alkalmazhatók, mert nem tér szerinti), de az anyaggal érintkezve felbomlik és sok folyton oszló, szaporodó élőlényben valósul meg. Mindazonáltal megtartja egységét, mint ahogy egy költeményben a strófák és szavak sokaságán át egy lendület. Az életlendület tehát egység a sokaságban. Ez egység okozza, hogy az élőlények mind egymásra vonatkoznak, és nagyobb egységekké összeolvadnak (a sejtek szervezetekké, a szervezetek társaságokká), melyeknek céljuk mind nagyobb szabadság biztosítása az anyag ellen.

Láttuk, hogy a szabadsághoz kettő szükséges: 1) minél több energia felhalmozása és 2) a felhalmozott energiának szabad felhasználása. E két munkát valaha egyazon lény is végezhette; de hogy a nehézségekkel könnyebben megküzdjön, kettévált. Aminthogy minden lendület szétömlik, kévében, ha ellenállással találkozik, úgy az életlendület is divergáló. A szétvált, divergens ágak közül a növények halmozzák fel a nap energiáját és az állatok, átvéve (közvetve vagy közvetlen) táplálkozás útján a növényektől ez energiát, a szabad felhasználás felé fejlődnek.

Nem kell különben gondolni, hogy ez a szétválás tökéletes. A növény és állat egyazon őslendületből származva ezután is megőrzi az eredeti lendületből, legalább rudimentáris vagy csökevény állapotban mindazt, ami külön kifejlődött működésükkel megfér. A tudat mint a szabad választás eszköze, leginkább az állatoknál fejlődött ki; hisz ezek használják fel a növényi energiát szabad mozgások véghez vitelére. Mindazonáltal némi tudatuk és némileg szabad mozgásuk a növényeknek is van.

Most nézzük az állatvilág fejlődését, mely közelebbről érdekel. Ez sem maradt egyirányú, hanem két óriási ágra oszlott fel; ezek a Gerincesek és az Ízeltlábúak. Ha a két fejlődési ág külön irányát látni akarjuk, azon alakjaikat kell felkeresnünk, melyek fejlődésük csúcspontján állanak, vagyis melyek legsikeresebben éltek. Az élet célja lévén az anyag ellen magát érvényesíteni, vagyis a körülményekhez alkalmazkodni, legsikeresebben azok éltek, akiknek legváltozatosabb körülményekhez sikerült alkalmazkodniuk, vagyis akiknek leginkább sikerült az egész földön elterjedniük. Ezek a gerincesek közt az Emberek, az Ízeltlábúak közt a Rovarok (s kivált a Hymenopterák). A hangyák majdnem úgy urai a földnek, mint az emberek. Ezek egyúttal a fejlődésnek majdnem legifjabb termékei. Szembeállítva őket látjuk, hogy főleg tudatuk formájában különböznek.

A Rovarok (s kivált a Hymenopterák) éppen az a faj, melyben az ösztön a legcsodásabban ki van fejlődve; az emberben az értelem. Ösztön és értelem a tudat két szétágazó (divergens) alakja. Mi az értelem fő jellemvonása? Eszközök használata. A Homo Sapiensnek Homo Faber lehetne a neve. Az értelmes ember ott kezdődik, ahol eszközöket tud használni. De vajon az ösztönnel dolgozó rovaroknak nincsenek-e szerszámaik? Vannak, de ezek testüknek egy részét képezik. Ezek a szerves szerszámok sokkal pontosabban dolgoznak, mint az ember kő és vas eszköze, de a test részét képezvén, nem változhatnak a faj megváltozása nélkül, ami lassú dolog. Ekként az ösztön és értelem fő különbsége, hogy az egyik szerves, a másik szervetlen szerszámokat használ; az ösztön ezért tökéletesebb, de fejlődésre sokkal kevésbé képes.

A szétágazás itt sem volt tökéletes; az embernek is van némi ösztöne (s a szerves szerszámai, melyekkel ösztönszerűleg él); a rovaroknak is van némi értelmük. A kettő különben is egymásra vonatkozik, mert minden értelem nélkül a legtökéletesebb ösztön s minden ösztön nélkül a legtökéletesebb értelem sem boldogulhat.

Már most: hogy ez értelem szervetlen eszközöket használ, ez megfelel annak, hogy az értelem mint láttuk, főleg a szervetlen világot képes megérteni és kiszámítani, az élet megértésére alkalmatlan. Az ösztön szerves, élő eszközöket használván, az életet képes (mondjuk így:) megérezni, gyakran igen csodálatosan. Az értelem az anyag mozgásának irányát követi, az ösztön az életét. [*] Ez a magyarázta az ihletnek, amely nem egyéb mint az emberben megmaradt csökevény ösztön s csodálatosan megérezni, megérteni és követni bírja az életet pl. a költőkben, filozófusokban és művészekben. [**] Az ihlet azonban az embernél csak szórványosan lép fel, míg a rovarok lelkivilágának javát az ösztön alkotja. Hogyan képes az ösztön az életet megérteni? Ennek megfelelésére két szavunk van: szimpátia és intuíció.

A fejlődés tehát három nagy ágra ágaszott el; e három ág jellemzői: vegetáció, ösztön és értelem. A legtöbb evolucionista rendszer nem ismeri fel az elágazást, hanem az egyes ágakat egymástól akarja levezetni, ahelyett, hogy egy közös ős lendületre vezetné őket vissza. Ezért tartják az értelmet magasabb dolognak az ösztönnél, holott a kettő mellérendelt. Általában az eddigi evolúciós rendszerek a fejlődést mechanice, anyagi folyamatokként képzelik és nem mint egységes (bár elágazó) élő lendületet. Az ilyen evolucionizmus, mely abból az értelmes és mechanikus feltevésből indul ki, hogy a fejlődés semmi újat nem hoz, hanem minden pillanata az előzőben bennfoglaltatik s abból kiszámítható lehet, szóval amely nem ismeri el a fejlődést teremtőnek, hamis evolucionizmus, mint főleg a legmechanikusabb, a Spenceré.

A fejlődés azonban teremtő és minden pillanatban egészen újat alkot. Így alkotott egészen újat az emberben. A majom és az ember agya nagyon hasonlít egymáshoz; de az agy amint láttuk, csak a mozgás eszköze, semmi más, s a majom mozgásai csak véges számú kombinációkba kapcsolódhatnak, míg az emberi mozgások kombinálódásának végtelen lehetősége van, amint az ember agyában az idegrostok is bár véges tömegűek, végtelen módon vannak komplikálva. Ekként a majom és ember tudata közt is lényegi különbség van, mert a tudat, mint láttuk a választás lehetőségével arányos, s a választási lehetőségek az idegrostok komplikációjával. Az állat és ember tudata közt tehát megvan az a különbség, ami a véges és a végtelen, a zárt és a nyílt között. Az ember előtt kinyílt a világ, az életlendület az emberben, hosszú küzdelem után tényleg legyőzte az anyagot, az ember már igazán szabad, lény, akinek végtelen számú választási lehetősége van. Ilyen értelemben volt az ember a fejlődés célja és sikere.

 

[*] * Az ösztön levezetését az életből nem visz úgy keresztül Bergson, mint az értelemét az anyagból(percepció- elméletében); de valószínű, hogy hasonlóan képzeli.

[**] ** Folyton fejlődik az értelem, egy fajon belül nem fejlődik az ösztön. Ezért halad folyton a tudomány és marad örök érvényű a művészet.