Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám

HALÁSZ IMRE: BOCSKAYTÓL-DEÁK FERENCIG
(1606-1867)

Úgy látom, hogy a fórumon tolongó tömegből kialakulóban van nálunk egy elit-csapata a gondolkozóknak, mely felkeresi a szellemi élet magaslatait s igyekszik tágabb perspektívából megismerni a mozgató erőket, melyek a nemzet sorsát irányítják. Vannak ily jelek, kisebbek és nagyobbak. A kisebbek, de bizonyára nem a legutolsók közé sorolom például azt, hogy Grünwald Béla "Régi Magyarország"-a nemrég harmadik kiadásban hagyta el a sajtót.

Huszonkét év folyt le e munka megjelenése óta. Akkor erős támadások érték több oldalról. Jeles tulajdonságai mellett tagadhatatlanul vannak egyoldalúságai és tévedései, melyek joggal kihívták a bírálatot.

A "Régi Magyarország" bírálói magok is abba a hibába estek, melyet a megbírált munkában gáncsoltak, úgy bántak el vele, a hogyan a munka elbánt a "rendiséggel", megrótták hibáit, elhallgatták érdemeit.

E bírálók egyike, Beöthy Ákos a legilletékesebb valamennyi közt. A történeti és politikai irodalom terén való olvasottságával összes kortársait felülmúlta. Ismeretes volt róla, hogy rengeteg a tudása, de hogy ezen eredeti s kissé különc férfiú agyvelejében mekkora tehetség lakozott, az csak akkor tűnt ki igazán, mikor a "Magyar állam fejlődéséről és küzdelmeiről" szóló kétkötetes munkája közvetlenül halála előtt megjelent. A harmadik kötet csonkán, csak szerzője halála után hagyta el a sajtót.

Beöthy Ákos szerint a "Régi Magyarország" "pamflet, mely a kormány-mindenhatóság és központosítás mellett csinál hangulatot az önkormányzat és a megyei intézmény, különösen azon osztály ellen, mely a 48 előtti megyét és közéletet képviselte, a nemesség ellen. A megtámadott intézménynek csakis hibáit sorolja elő. Érdemeit elhallgatja."

Így Beöthy Ákos. Grünwald Béla már nem olvashatta e bírálatot, mert mikor ez megjelent, ő már öt éve halott volt. Érdekes jelenség, midőn Beöthy Ödönnek, a 48 előtti rendi társadalom egyik lánglelkű tagjának, a szabadelvű haladás egyik legbátrabb előharcosának a fia szemben áll annak a Grünwald Máténak dédunokájával, kit a 17-ik századbeli nemesi társadalom, mivel az német birodalmi nemes volt, soraiba felvenni nem akart.

Mind a kettő nagy tudásról tanúskodó munkát hagyott hátra, mely bármelyik nagy európai nemzet irodalmában számot tenne. Két különböző irányt képviselő atlétája a szellemnek. Nézeteikben mind a ketten erősen egyoldalúak, de egyek a hazafiság kiolthatatlan tüzében, mely haláluk után is messze pásztortűzként lobog felénk.

Azt hittem rég elfeledték őket s íme a nagy ismeretlen, mely közönségnek neveztetik, mintha szimbolikus koszorúját akarná elküldeni legalább az egyiknek messze idegenben levő sírhalmára.

*

Grünwald Béla eredetileg az "Új Magyarország" fejlődését akarta megírni Széchenyi fellépésétől 1848-ig. De minél tovább haladt e munkában, annál inkább belátta, hogy a reformkorszak fejlődését nem értheti meg az, ki nem ismeri az előző korszakot, - "a süllyedés korszakát", mint Grünwald Béla mondja.

Az "Új Magyarország" tehát csak a "Régi Magyarország" után jelent meg. Az előbbi majdnem kizárólag Széchenyivel foglalkozik s mint tudva van, főleg patológiai alapon igyekszik megfejteni a nagy reformer életproblémáját.

De jóllehet senki sem látott bele oly mélyen Széchenyi túlzott pesszimizmusának indító okaiba, mint Grünwald Béla, a megelőző korszak megítélésénél mégis Széchenyi szuggesztív befolyása alá került. Elhitte neki, hogy a magyar nemzet csakugyan "halálos álomban dermedezett", sőt nemsokára valóságban már rothadozó hullához leendett hasonló, ha ő fel nem ébresztette volna. (Érdekes, hogy Széchenyinek ez a közhellyé lett mondása nem volt új. Szentmarjay, a Martinovics-féle ú. n. összeesküvés egyik vértanúja, mikor magyarázta Kazinczynak a társulat célját, használta először e szavakat: a cél a nemzetet álmából felébreszteni.)

Grünwald elfogadta Széchenyi rothadtsági elméletét, mert az "Új Magyarország" számára szüksége volt egy sötét háttérre. Nem írja meg egységesen és szervesen, időrendben a 18-ik század Magyarországának történetét, hanem egyenkint és sorban a vádlottak padjára ülteti a régi Magyarország hivatalos tényezőit: a királyt, a főpapságot, a főurakat, a nemességet, a törvényhozást, a megyét s azután mint valami közvádló, mindegyiknek elébe tartja bűnlajstromát. Legenyhébben bánik el a királlyal.

Minthogy pedig a hivatalos Magyarország tényezői mind a nemességhez tartoztak, ez a közvádló oly színben tűnik fel - bírálói, Beöthy Ákos, az öreg Mocsáry Lajos és mások valóban oly színben is látták - mintha a nemességet akarta volna pellengérre állítani.

Pedig a szerző elég enyhén kezeli közvádlói tisztét. Ismételve utal rá, hogy a rendiségnek hibái és bűnei abban az időben egész Európában feltalálhatók voltak. Elmondja, hogy a francia, spanyol, német és olasz nemesség semmivel sem volt kevésbé önző, mint a magyar. Fejtegeti, hogy a hűbéri társadalom fennállott még a tizennyolcadig században nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában, hogy a hűbériség jogrendje az akkori gazdasági viszonyokon alapult és szükséges volt. Az akkori állami, egyházi, gazdasági problémák megoldására más módot nem tudtak találni az emberek.

"A magyar nemesség - úgymond - nem volt rosszabb Európa nemességénél. Angliát kivéve, hol éppúgy adózott, mint az állam többi polgára, a nemesség mindenütt ragaszkodott az adómentességhez akkor is, mikor már nem tette az államnak azokat a szolgálatokat, melyek az adómentesség alapjai voltak."

Igaz, hogy elmondja a magyar nemességről, hogy látóköre szűk, a műveltségben elmaradt, de viszont hozzáteszi, hogy vannak közöttük mindig olyanok, akik komolyan megőrzik lelkükben a nemzeti ideált, ápolják keblökben a szent tüzet, melyből később az élet melege árad szét a nemzet testében. A munka egyes részei egyenesen a nemesség dicsőítéseként hangzanak.

Nem a nemességet akarta ő megbélyegezni, hanem az egész rendi társadalmat s az abból kifejlődött állami rendet ítélte el. Ez volt a publicista törekvése, alapgondolata. De a publicista nem győzte le benne teljesen a történetírót. Az így előálló belső ellentmondások végighullámzanak az egész munkán. Ha valaki azt a fáradságot venné magának, hogy külön-külön kiírná a Grünwald könyvéből mindazt, ami annak publicisztikai alapirányát tartalmazza s azt, ami ennek az iránynak ellensúlyozására, vagy legalább is mérséklésére, itt-ott egyenesen megdöntésére alkalmas: akkor két könyvet nyernénk, melyek mindegyike cáfolná a másikat.

Alapjában elhibázott dolog volt az állami közigazgatás megokolására nem a jelenkor szükségleteiben és a jövő feladataiban keresni az érveket, ahol ezek harsány hangon kiáltanak felénk, hanem keresni ezeket egy letűnt korszakban, amelynek viszonyaiban ezernyi érv található fel a megyerendszer mellett, de egyetlen egy sem a megyerendszer ellen, bármily gyarló és tökéletlen volt is ennek a megyének a közigazgatási működése.

Más a megye helyzete, mikor felelős parlamenti kormány áll az ország élén, mikor egy népképviseleten alapuló parlament ellenőrzi, felelősségre vonhatja, meg is buktathatja a kormányt, mikor a parlament mögött még talán ennél is hatalmasabb ellenőrző tényező áll: a szabad sajtó. És más volt a megye helyzete, mikor a király nemcsak uralkodott, de tényleg ő maga kormányzott, illetőleg felelősségre nem vonható tanácsosai, gyóntatói. Mikor tehát tényleg némi alkotmányos cafrangokkal felcicomázott abszolutizmus uralkodott. Mikor az egész királyi tábla, élén a személynökkel s az összes káptalanok bent ültek a követi kamarában, ennek elnöke a királyi személynök, tehát kinevezett kormányközeg volt s mikor e követi kamara elé költségvetést nem is terjesztettek, záró számadást egyáltalán nem is látott, a kormányt felelősségre nem vonhatta, annak megbuktatására még álmában sem gondolhatott. Oly nemzeti képviselet létezett tehát, mely teljesen tehetetlen volt, csupán könyöröghetett, panaszkodhatott.

S ezt a könyörgő és panaszkodó szót is torkába fojthatta a nemzettől elidegenedett mágnásokból és a hihetetlenül szolgalelkű püspökökből álló főrendiház. S mindezt megkoronázta a sajtó primitív állapota, az egész szellemi életnek egy buta és gonosz cenzúra alatt nyögése s végül az a lábra kapott gyakorlat, hogy a kissé bátrabb szónokokat a király "ad audiendum verbum" idézte s ilyenformán dorgálta meg: vigyázzon, tudja meg, hogy a fejével játszik!

Hogy ebben az időben a nemzet minden szabadsága csirájában ki nem irtatott, hogy fennmaradt egy mag, melyből egykoron a parlamentnek, a nemzet szabadságának, a modern állami intézményeknek fája kisarjadhatott, azt egyenesen annak köszönjük, hogy a törvények végrehajtása, az egész közigazgatás, beleértve az alsó fokon való bíráskodást is, a megye, azaz ötvenkét arisztokratikus respublika kezében volt.

Ismétlem: az állami közigazgatás megokolására az érveket nem ott kell keresni, ahol nincsenek, ahol ezeknek ellenkezője található fel. Nem a múltban, hanem a jelenben.

Grünwald Béla politikai ideálja az ú. n. jogállam. Ez az a mérték, mellyel a múltakat megméri, az a kaptafa, melyre a régi Magyarországot ráhúzta. A régi Magyarországban természetesen nem találja meg a jogállamot, sőt igazában semmiféle, a mai értelemben vett államot. A régi emberekben tehát nem is találja meg a modern államnak megfelelő állami tudatot, "állami érzéket". Grünwald tehát kimondja a szentenciát, hogy az akkori magyarokban a "rendiség" elnyomta a nemzeti érzést, a hazafiságot s hogy ebben a "rendiségben", ama kor egész közéletében nem volt más, mint megkövesült osztályönzés.

Legyünk őszinték: az a bizonyos jogállam tulajdonképp ma is inkább csak papiroson, tudós könyvekben létezik, nem a valóságban. Ez a jogállam ma is inkább elvont fogalom, mint élő valóság. Az eleven Magyarország ma sem felel meg ennek az elvont fogalomnak, nem is beszélve arról, hogy ú. n. államiságunk, mellyel oly nagyra vagyunk, még elméletileg is csonka.

Csonka is, de meglevő részeiben sem tölti ki a jogállam szigorúan megkonstruált sémáját. Ez az eleven Magyarország mégis végtelenül tartalmasabb és értékesebb valami ama sémánál. Ez a mi hazánk, melynek lelkünk egész erejével örülünk, amelyben élünk, amelyért meghalni is készek vagyunk.

A múlt századokban az állam fogalma, abban az elvont értelemben, a hogy ezt ma ismerjük, tulajdonképp nem is létezett. A nagy Korvin Mátyás, pedig korához képest elég tudós ember volt, nagyot nézett volna, ha magyar "államról" peroráltak volna neki, melynek ő a "feje". Ő úgy tudta és érezte, hogy van egy Magyarország és ő annak a királya. Ezt érezte az ország minden lakosa, a nagyok, kik az "állam" életében aktív részt vettek s a kicsinyek, kiknek inkább csak a terhekből jutott ki a részök.

Sem a nemzeti öntudat, sem az az érzés, melyet most hazafiságnak nevezünk, nem születik csupán az elvont állameszme kialakulásával. Sem pedig az állameszmének az a kialakulása, melyet jogállamnak nevezünk, nem oly definitívum, melynél a továbbfejlődés ki volna zárva. A mai nemzedék, nemcsak a szocialisták, hanem többé-kevésbé minden gondolkodó fő, érzi, hogy már a mai állam is sok irányban túl nőtt a rideg jogállam keretein és sejt már egy továbbfejlődési fokozatot, mely felé ellenállhatatlan erők visznek bennünket, valamiféle társadalmi államot, mely jobb, nemesebb emberibb lesz a mostaninál. Nem valószínű, nem is szükséges, hogy éppen Marxnak, vagy más valamely szocialista prófétának a receptje szerint alakuljon ki. A fődolog, hogy olyan legyen, mely mellett kevesebb szenvedés és több igazi boldogság lesz a világon, mint most.

Talán a nemzetek közt is kevesebb lesz a gyűlölet, mint ez idő szerint, de hogy a nemzet és haza szeretete, mely ősibb, mint a mai állam fogalma, e fogalom átalakulásával elenyészni nem fog, azt minden internacionalizmus ellenére hiszem és vallom.

Így mutat a perspektíva, ha a jövő felé fordítjuk szemünket. Viszont ha a múltakat nézzük, akkor sem szabad a jogállam pápaszemét feltennünk, mert ez hamisan mutat.

A régi hivatalos Magyarország nem azonos, nem egyenlő Magyarországgal. E hivatalos Magyarország alkotó tényezőinek bűnei, hibái, nemzeti érzésben és a haza szeretetében való hiányosságai nem varrhatók az igazi, vérből és húsból való Magyarország nyakába. A régi Magyarország jobb volt, mint azok, akik kormányozták.

A bűnlajstrom egész terjedelmében csak az udvari pártot, az aulikusokat terhelheti. Az arisztokrácia nagyobb és gazdagabb része, a magas klérus egészen, s a köznemesség kapaszkodó elemei alkották ezt az udvari pártot. Ezek az elemek a vezetést és impulzust az udvartól kapták. Grünwald Béla csak ezeket az elemeket látja, akik az udvari kancelláriában, a helytartótanácsban, a királyi táblán és a hétszemélyes táblán és a főispáni székekben ültek s a püspökségeket bírták. Az összes hivatalos Magyarország igen kevés kivétellel valóban szolgalelkű volt. Miért? Mert csak szolgalelkű embert neveztek ki ez állásokra.

Az udvari párt mindenre kész volt a jutalomért. Ez a jutalom pedig akkor nem holmi nyugdíjacskákban, hanem a király által adományozott uradalmakban állott. A magas klérus tagjainál a szolgalelkűség anyagi jutalmához hozzájárult mint "erkölcsi" ellenérték az udvar támogatása a protestánsok üldözése körül.

A királyi hivatalok megcsonkították és meghamisították még az országgyűlés határozatait is, mert az országgyűlés akkor nem a kész törvényszöveget terjesztette fel szentesítés végett, hanem a törvények szövegét a kormány közegei a határozatokból és feliratokból utólag állították össze. A királyi hivatalok ügyészeikkel elfogatták és szolgalelkű bíróságaikkal halálra, vagy vagyonvesztésre ítéltették azokat, akiket az udvar nekik kijelölt.

Csakis a középnemességnek, mely a megyékben szervezve volt, köszönhető, hogy Magyarország állami és nemzeti megsemmisítése nem sikerült.

Hogy a megyék feliratai dagályos lojalitási szólamokban áradoznak, ez ne tévesszen meg bennünket. Ez a forma ama parókás korszak sajátossága volt, de a kemény-nyakú hazafiság a megyei nemesség tetemes részében megmaradt. Gondolkodásmódját jellemzi Szirmay István végrendelete, ki meghagyta utódainak, hogy a család egy tagját mindenkor Tamásnak kereszteljék, hogy ne higyjen a németnek, egy másikat pedig Jóbnak, hogy el tudja viselni a csapásokat, melyeket a német az országra mér.

Az ú. n. rendiségnek sok tekintetben való félreismerését szerzőnk részéről munkája keletkezési módja is segíti megmagyarázni. Először, mint már említettük, az "Új Magyarország"-ot kezdte megírni. Rájött, hogy ezt nem lehet megérteni, ha az ember nem ismeri az előző korszakot. Ekkor ráadta magát a szatmári béke és Széchenyi fellépte közti korszak (1711-1825) tanulmányozására.

Úgy tett, mint az az ember, aki sík vidéken akar tájékozódni. Rájön, hogy célszerű felmenni a síkság mellett emelkedő dombra, honnét kényelmes áttekintés esik. Felmegy a dombra. Most már csakugyan többet lát, mint előbb. Ámde a domb mögött magasabb hegyhát emelkedik, csak ha ezt megmászná, nyerne valódi áttekintést minden irányban. Enélkül csak a láthatár felét láthatja.

Grünwald Béla a hegyet nem mászta meg. pedig hát a magyar történelem tanulmányozásánál nem helyes eljárás, ha valaki Széchenyivel akarja kezdeni s visszafelé haladva Emese álmánál, vagy a csodaszarvast űző Hunor- és Magornál akarja végezni.

Nem mondom, hogy a publicista-történésznek éppen odáig kell visszamennie. De állítom, hogy az újabb két századot nem érti meg, aki a Habsburg-uralom kezdetéig vissza nem megy. Az a nézőpont, melyen állva az eseményeket szemlélnünk kell, ha másod-, harmadrangú tényezők tömkelegében ide-oda tévedezni nem akarunk, nem lehet más, mint a Habsburgok császári politikája.

Grünwald Béla ezt nem ismerte, vagyis inkább alapjában félreismerte. Mert ha ismerte volna, nem állítja vala művében, hogy a császári ház állandó törekvése uralomra jutása óta Magyarországnak a török iga alól való felszabadítása volt.

Ennek éppen az ellenkezője áll. A dinasztia 1527-től 1683-ig egyetlen komoly kísérletet sem tett a törökök kiűzésére. Többnyire tenni nem tudott, de mikor tudott volna, akkor nem akart.

Az a magyar párt, mely 1527-ben I. Ferdinándot magyar királlyá koronázta s az ország nyugati kisebb részében tényleg is uralomra segítette, ezt abban a kifejezett reményben s azzal a kikötéssel tette, hogy I. Ferdinánd többi tartományainak, de legkivált bátyjának, V. Károly császárnak támogatásával fel fogja szabadítani Magyarországot a török iga elöl. Ferdinánd akkor talán komolyan is vette ily értelmű ígéretét.

V. Károly császár uralma alatt az örökjog véletlensége akkora birodalmat egyesített, melyben a nap sohasem nyugodott le. E birodalom súlypontja Spanyolország volt, de hozzátartozott majdnem egész Amerika, Németország, Németalföld s az appennini-félsziget nagy része.

Nagy volt V. Károly hatalma, de még nagyobbra törekedett. Politikai programjában benne volt, de csak mint legutolsó pont, Magyarország ú. n. "felszabadítása." De előbb meg akarta alapítani az általa álmodott világbirodalmat, mely az Európa feletti hegemónia megszerzésében nyert volna megtestesítést és csak végül illeszteni bele e birodalomba a töröktől visszaveendő Magyarországot.

A legnagyobb Habsburg azonban tudvalevőleg belebukott merész vállalkozásába. A nagyon is különböző jellegű s területileg összefüggő egészet nem alkotó Habsburg-országok óriási komplexuma közt ott állott tömör nemzeti és területi egységben az erős Franciaország. Ezen a sziklán - valószínűleg az emberiség nagy szerencséjére - megtört V. Károly világbirodalmi álma.

A már túlnyomólag protestáns Németország is ellene dolgozott császárja merész terveinek. A németek tudták, hogy ha megvalósulna Károlynak merész álma, akkor Németország is Torquemada országának sorsára jutna.

De V. Károly vakmerő terve megbukott s a császár lelkileg megtörve kolostorba vonult. Ezzel a törökök kiűzése megszűnt a Habsburg-dinasztia politikájának programpontja lenni másfélszázadon keresztül.

Így megértjük, miért nézték a császári seregek tétlenül a magyar hősök: Zrínyi, Szondy, Losoncy és a többiek védelmi harcát. (Támadó harcra ezek képesek nem voltak.)

Az ország ama nyugati foszlányát, mely felett uralkodtak, mely I. Lipót alatt tizenkét vármegyére zsugorodott össze, holmi határőrvidéknek tekintették, melynek rendeltetése csak az volt, hogy védő övül szolgáljon az örökös tartományoknak a török becsapások ellen. Még a Rudolf alatt viselt ú. n. hosszú háborúnak igazi célja sem a törökök kiűzése volt. Jellemző e tekintetben II. Mátyás levele Albrecht főherceghez, melyet akkor írt, mikor 1614-ben háborúra készült. Azt írta Mátyás, hogy a török háború csak ürügy, - hogy ugyanis minél több idegen katonát lehessen elhelyezni az országban, - ellenben Isten dicsősége és házunk fönntartása az első és főok. (L. gróf Andrássy Gyula "A Magyar Állam fönnmaradásának okai." II. k. 245. l.)

*

V. Károly császár politikáját Spanyolországban II. Fülöp s a többi Fülöpök folytatták. Tönkre is tették vele Spanyolországot. A Habsburg-ház német ága szinte ezt a hagyományos politikát folytatta a közép-európai viszonyokra alkalmazva.

Németországban megtörni a tartományi rendek erejét s ami ezzel szorosan összefügg, helyreállítani a vallásegységet. Ez tudvalevőleg Németországban nem sikerült.

Az osztrák örökös tartományokban ugyanez volt a program. 1579-ben ezt egy családi tanácskozásban megállapították s a nagy befolyásra jutott jezsuiták segítségével sikerült is keresztülvinni. A tartományi rendek hatalma teljesen megtöretett. A protestantizmus kiirtatott.

Magyarországban ugyanaz volt a program mint Németországban és Ausztriában, csakhogy nálunk még egy harmadik ponttal bővült: a magyar nemzetiség megtörésével.

E politika végrehajtó közegei a többnyire internacionális kalandorok (Castaldo, Belgioioso, Caraffa) parancsnoksága alatt álló soldatesca és a főpapság s az országot tömegesen ellepő jezsuiták voltak. (A vatikáni nagykövet Lipót alatt azt írta a pápának, hogy Magyarországon majdnem több a barát, mint a katona.)

Magyarországon az első nagy roham a magyarok s ami ezzel egyértelmű volt, a protestánsok ellen Rudolf alatt történt. Ez a Prágában lakó, alkímiával és asztrológiával foglalkozó uralkodó tökéletesen fanatikus környezetének befolyása alatt állt és feltétlen szabad kezet engedett katonai és egyházi közegeinek. A nemesek birtokait hazug ürügyek alatt indított felségsértési pörök segítségével elkobozni, a magyarokat földönfutókká tenni, az elszedett birtokokat idegen kegyenceknek s az udvar szolgálatába álló renegát magyaroknak adományozni, a városi polgárokat a leglehetetlenebb erőszakoskodás útján zsarolni: ezek voltak e politika eszközei. "Most van itt az idő a meggazdagodásra, ne pihenjünk tehát!" - ez volt a szavajárása Belgioiosónak, Felső-magyarország császári főkapitányának.

E fosztogató politika következményeitől Bocskay István szabadságháborúja mentette meg az országot. A bécsi békekötés (1606.) biztosította az ország jogait a papiroson, a Bocskay István fejedelem uralma alatt álló - Magyarország egész keleti felét magában foglaló - Erdély ereje nyújtotta azoknak gyakorlati biztosítékát.

Bocskay azonban hirtelen megbetegedett s még 1606-ban meghalt. Maga a beteg Bocskay abban a meggyőződésben volt, hogy megmérgezték. A közvélemény is ebben a véleményben volt. A dolog máig sincs tisztázva.

A magyarok és protestánsok megtörésére irányult akció ismét megindult. A jezsuiták azt a tant igyekeztek az udvarnál érvényre juttatni s úgy látszik sikerrel, hogy az uralkodó az eretnekeknek tett ígéretet nem köteles megtartani.

Hogy Magyarország e szakadatlanul megújuló támadásokba bele nem pusztult s hogy nem sikerült belőle egy keleti Spanyolországot csinálni s a magyarság zöme a spanyolországi morescók sorsára nem jutott, az főleg két körülménynek köszönhető. Először annak, hogy Magyarországnak csak egy harmada volt császári uralom alatt. Másodszor annak, hogy 1618-1648-ig a dinasztia erejét lekötötte a harmincéves háború.

A harmincéves háborúnak egyik jelentékeny epizódja volt Bethlen Gábor szabadságháborúja, mely Magyarország jogainak újabb elismerésére vezetett a Nikolsburgi békekötésben (1622.)

Az elnyomás és üldözés azonban nem szűnt meg. Rákóczy György fejedelem lépett Bocskay és Bethlen nyomdokaiba. A linzi békében újra biztosítást nyert a magyar alkotmány és a vallásszabadság, most már a jobbágyokra is kiterjesztve. (1645.)

Ez sem soká használt. A harmincéves háború 1648-ban a vesztfáliai békekötéssel befejezést nyert. A császári politika vérszomjas és kapzsi közegei most már még fokozottabb erővel és fanatizmussal törtek a magyarok ellen. A kétségbeesés egy szerencsétlen összeesküvésbe hajtotta bele az ország első főurait: Wesselényi nádort, Nádasdyt, Zrínyi Pétert, Frangepán Ferencet. A kellően nem szervezett szabadságmozgalom indítói a hóhér bárdja alatt vérzettek el Bécsújhelyben (1670.) Most már Bécsben elhatározták, hogy "cseh saruba kell léptetni a nyakas magyarokat, életbe kell léptetni II. Ferdinánd cseh rendszerét, ki kell irtani a még udvarivá nem lett főúri világot, valamint a protestánsokat és magyarokat általában".

A pozsonyi vérbíróság még sok halálos ítéletet hozott. Mintegy 2000-et tett az elfogott nemesek és előkelő polgárok száma. A lefoglalt birtokok több száz négyzetmértföldet, az elkobzott ingó vagyon több milliót tett ki. E mérhetetlen kincs nagyobb részét elsikkasztották Lipót király miniszterei - kiket a vatikáni nuncius a pápához írott levelében nyíltan rablóknak nevez, - a hivatalnokok és katonák. A sok száz elítéltet osztrák börtönökbe hurcolták. A császári csapatok közeledtére tömegesen menekültek urak és közrendűek a török és erdélyi területekre. Ezeket az emigránsokat akkor bujdosóknak nevezték.

Hogy ez időben az udvar legkevésbé sem gondolt a törökök kiűzésére, azt a véghelyek német kapitányaihoz intézett utasítás is bizonyítja, melyben meghagyják nekik, hogy ne ingereljék a törököt, mert most a magyarok megfenyítése a fődolog. A magyar alkotmányt Lipót forma szerint is felfüggesztette.

Könyörtelen katonai rémuralom nehezedett az országra. A látszat kedvéért azt határozták, hogy tekintettel a külföldre, ne maga Lipót király, hanem Szelepcsényi prímás és Kollonics püspök vezesse az üldözést. Régebben Szelepcsényinél jó pénzért lehetett némi kíméletet vásárolni, de mikor Kollonics lett a prímás s az újonnan szervezett gubernium elnöke, akkor megszűnt minden irgalom. A prímás az összes protestánsok kiirtását tanácsolta a királynak. A vad és vérszomjas üldözés hírére még a német fejedelmek is felszólaltak s a svéd követ az osnabrücki békekötésre hivatkozott. Bécsből azt felelték neki, hogy a protestánsokat nem "ex odio religionis, sed crimine rebellionis" fogták pörbe.

Ez időben a magyar nemzet talán csakugyan elpusztult volna. A Thököly Imre vezetése alatt viselt szabadságharc mentette meg az országot. Lipót 1681-ben kénytelen volt elismerni a felfüggesztett magyar alkotmányt.

De a török ellen háborút indítani esze ágában sem volt Lipótnak és minisztereinek. A török lépett fel támadólag. 1683-ban Kara Musztafa serege Bécs alá ért, Lipót elmenekült. Bécset Lotharingiai Károly és Sobieski lengyel király megmentette (1683. szept. 12). Magyarország most nyitva állott a császári sereg előtt. De Lipót most sem akart háborút, szeptember 24-én békét ajánlott a töröknek.

Az ú. n. felszabadító-háborút az ez időben már hatalommá lett európai közvélemény, a pápa (egy Odescalchi) és Lotharingiai Károly rákényszerítették Lipótra és minisztereire. Ezt a lélektani rejtélyt megértjük, ha Macauly remek jellemzéséből s egyéb források segítségével megtudjuk, hogy Lipót császár egy szellemileg degenerált uralkodó volt, aki egész idejét vallásos gyakorlatokkal töltötte, tehetséges embert környezetében meg nem tűrt, kizárólag gyóntatóira, a jezsuitákra hallgatott s kinek világi tanácsadói is általában erkölcsileg züllött és kapzsi emberek voltak. Magyar ügyekben kizárólag Kollonics prímásra hallgatott, akinek híres mondása az volt, hogy Magyarországot koldussá, németté és katolikussá fogja tenni.

Hogy 1686-ban Buda s csakhamar az egész ország felszabadult a török uralom alól, abban legkisebb érdeme sincs magának a császárnak. Ez Lotharingiai Károlynak s annak köszönhető, hogy majdnem minden európai nép seregesen tódult ennek zászlai alá.

Érthető, hogy a magyarok, bár részt vettek Buda kivívásában, de különben szándékosan és tervszerűen háttérbe szoríttattak, nem valami nagyon örültek ennek az ú. n. felszabadításnak.

A meghódított tartománynak tekintett országban a soldateska jobban pusztított, rabolt, mint a török bármikor. Caraffa Antal - a híres Montecuccoli tábornok unokaöccse - Buda visszafoglalásának évében hóhérként tört Debrecen városára s hihetetlen kínzások után szörnyen megsarcolta a polgárságot.

A következő évben pedig ugyanez a gyászos emlékű Caraffa a felvidéken dühöngött, tömegesen fogatta el az embereket, hogy javaikat elkobozhassa. Eperjes piacán pedig huszonnégy ártatlan polgárt lefejeztetett. A király ezért még meg is dicsérte, mert elhitte Carraffának, hogy a kivégzettek mind veszedelmes lázadók voltak.

Az 1687-iki országgyűlésen, mely Lipót és utódai javára lemondott a nemzet királyválasztási jogáról, Szelepcsényi prímás csudálkozva kérdezte, hogy hol maradtak a tisztes, idős, nagyszakállú férfiak? Azután nyomban maga felelt meg a kérdésre: igaz, az idősebbeknek fejöket vették!

Ha Grünwald Béla kissé alaposabban tanulmányozta volna a szatmári békét (1711) megelőző korszak történeteit, akkor nem állította volna, hogy a dinasztia állandó törekvése uralomra jutása (1527) óta Magyarországnak a török iga alól való felszabadítása volt. Belátta volna, hogy az ország szerencsétlen helyzetének nem a "rendiség" volt az okozója, mint ő hiszi. Nem állította volna, hogy "Lipót idejében az állam feladatainak tudata" megvolt Bécsben. Nem dicsérné meg Kollonicsot, csupán mivel az a magyar nemességet is meg akarta adóztatni. Belátná, hogy ez a nemesség, melyet a Kollonics által szervezett neoacquistika commissió különben is évtizedeken át zsarolt, nem akarhatott megszavazni oly adót, melyből az ország céljaira egy krajcár sem jutott volna, melynek nagyobb része Lipót bigott és kapzsi környezetének zsebeibe vándorolt volna. Nem találná "természetesnek", hogy miután a császári politikának sikerült az osztrák örökös tartományokban a rendek erejét tökéletesen megtörni, nálunk is hasonló célra törekedett. Nem tartaná csekély jelentőségűnek, hogy elvégre a dinasztia nálunk is csak azt akarta keresztülvinni, amit Ausztriában már keresztülvitt, az egész különbség csak abban állott, hogy nálunk a rendek megtörésén kívül, a magyarok közjogi és nemzeti beolvasztása is tervbe volt véve. Csak ennyi!

*

A II. Rákóczi Ferenc szabadságharcait lezáró szatmári békekötéssel - mely után nemsokára a pragmatika sanctio becikkelyezése következett - belépünk abba a korszakba, - melyet Grünwald Béla "Régi Magyarország"-nak nevez.

Másfél századon át a régi brutális, vallási fanatizmustól áthatott abszolutizmus, némi alkotmányos cafrangokkal álcázva, uralkodott Magyarország felett. E spanyol rendszer uralma most már véget ért. A világosság századának napja felkelt Európa felett.

A császári politika céljai Magyarországon ugyanazok maradtak mint előbb voltak, de módszere, eszközei megváltoztak, s e változás óriási következményekkel járt.

A spanyol rendszerű kényuralom koldussá teszi és elnépteleníti az országokat.

Az atyáskodó (nálunk anyáskodó) abszolutizmus, mely Mária Teréziával uralomra jutott, kedvez az emberi faj tenyészetének.

A patriarchális abszolutizmusra József alatt a felvilágosult abszolutizmus következett. Ez egyik legerősebb államalkotó hatalomnak bizonyult mindenütt, ahol megvoltak hozzá a megfelelő Richelieu-k, Nagy Frigyesek, Nagy Péterek. Ezek fajtájából való volt József császár is, kinek nevét tisztelettel említi mindenki, akiben van érzék az emberi haladás nagy érdekei iránt.

Grünwald Béla a mély süllyedés korát látja a 18-ik században s e tekintetben egyetért régibb történetíróinkkal. Ama közel negyedszázad óta, amely a "Régi Magyarország" megírása óta eltelt, tetemesen módosultak a felfogások a 18-ik század megítélésében. Legtöbbet köszönünk e tekintetben Marczali Henrik munkáinak.

Mai tudásunk szerint a 18-ik század nálunk is az erőgyűjtés, vége felé nemzeti értelemben is a fellendülés korszaka volt.

Egy 1703-ban, tehát a Kollonics-féle német és szerb telepítések befejezése után eszközölt összeírás alapján a szakemberek az ország akkori lakosságát - a drávántúli részek nélkül - 2,582.000 főre számítják, melynek nem egészen fele volt magyar.

Az 1785-iki népszámlálás 8 millió lakost talált ugyanazon területen.

A spanyol rendszerű kényuralom alatt Magyarország földmívelő országból marhalegeltetésből élő országgá lett. A patriarchális abszolutizmus alatt 80 év alatt ismét földmívelő országgá alakult át. Lakossága megháromszorosodott.

A Mária Terézia udvarába édesgetett főurak elnémetesedtek. Nagy volt az ő bűnük, de meg is lakoltak érte. Az történt velük is, amit a XIV. és XV. Lajos francia udvari arisztokráciájáról Taine kimutatott, anyagilag tönkre mentek. (Taine: Les origines de la France contemporaine I. 3. fej.) Az 1811-iki országgyűlésről megírja Wertheimer, hogy az alsó tábla tagjai általában rendezett viszonyok közt voltak, de a főrendek el voltak adósodva. A rengeteg Eszterházy-vagyon végre is gondnokság alá került. A Mária Terézia kegyéből felemelkedett dúsgazdag Grassalkovich herceg végrendeletében meghagyta fiának, hogy ne menjen Bécsbe lakni. De nem kerülhette ki fátumát. Hol van ma a Grassalkovich család, hová lett a - multis congesta rapinis - óriási vagyon?

A magyar géniusz tovább élt a lassan, majdnem észrevétlenül szaporodó és izmosodó alsóbb rétegekben, a népben és a középnemességben, hogy erőt gyűjtsön a jövőre. És akkora erőt gyűjtött, hogy száz év alatt nemcsak visszahódította az elnémetesedett arisztokráciát, hanem képes volt felszívni az indigena-családok sokaságát, melynek azt a rendeltetést szánta az udvar, hogy segítsék nemzetiségéből kivetkőztetni Magyarországot. Az Odescalchi, Pallavicini, Wenckheim, Degenfeld és a kevésbé ismert több száz indigena-családban végbement az a csoda, melyet Jókai az Ankerschmiedt ezredesről szóló gyönyörű regényében oly meghatóan ecsetelt. Az ősök vérétől áztatott magyar földből lassanként újabb milliói sarjadtak a magyaroknak s a nemzet szelleme az idegen sarjakból is magyarokat teremtett.

Irodalomtörténetíróink s velök egyetértőleg Grünwald Béla is, rámutattak arra a tényre, hogy a 18-ik század elején a magyar nyelven való írói munkásság majdnem teljesen megszűnt. De ezek az urak elhallgatják, hogy Kollonich 1699-ben behozta a cenzúrát s egy jezsuitát nevezett ki cenzornak: A nyomda elkobzásának terhe alatt tilos volt kinyomatni oly könyvet, mely nem a legsötétebb bigottság érdekét szolgálta.

Elhallgattak, vagy nem vettek észre még egy körülményt. A 17. század irodalma nyolc tizedrészben vallásos vitairatokból állott. Ennek a régi módi irodalomnak folytatására nem volt semmi szükség. A nyugat szelleme már megérintette hazánkat, a lelkekben nagy és mélyreható változás indult meg, mely valami újat, jobbat követelt. Ezt az újat nem bírta rögtönözni a magyar géniusz. Mintha egy időre visszahúzódott volna, hogy nagyobbat ugorhasson.

Csuda-e, ha e nemzet, mely az előző korszakban oly tengernyi vért vesztett, nem szülhetett egyhamar Voltaire-eket, Rousseau-kat, Newtonokat, nem magyar enciklopédistákat, nem állhatott be a fáklyavivők közé tudományban, irodalomban. De a visszahúzódásra aránylag elég hamar bekövetkezett az előreugrás. A Bessenyeyeknek, Kazinczyaknak, Berzsenyieknek, Kisfaludyaknak meg kellett előzni Vörösmartyt, Aranyt, Petőfit s a többi nagyokat. Az irodalmi újjászületés ama Keresztelő Jánosainak bölcsője mind abban a korban ringott, melyet Grünwald s már előtte mások a legmélyebb szellemi süllyedés korának neveznek.

A rendi alkotmány, szemben a teljes hatalmában kifejlődött eleinte patriarchális, később felvilágosult abszolutizmus rendszere alatt kibontakozó államfeladatokkal kétségkívül egyre nagyobb anakronizmussá, végül egyik, de sajnos nem az egyedüli kerékkötőjévé lett a haladásnak. Mindjobban elmaradtak a kortól, de csak a fennálló rend hivatalos tényezői. A kor maga haladt s vele a nemzet, mert ez nemcsak ama hivatalos tényezőkből állott.

Nincs jogunk pálcát törni a 18-ik század Magyarországa felett, amiért nem csinálta meg a franciák előtt a francia forradalmat.

A társadalmakban végbemenő mozgásokkal sokszor úgy vagyunk, mint a csillagok járásával. Nem látjuk, hogy a csillagok az égbolton mozognak, csak bizonyos idő múlva vesszük észre, hogy tovább haladtak. Azt az óriási haladást, mely nálunk - a látszólagos tespedés hótakarója alatt - egy emberöltőn át végbement, semmisem mutatja feltűnőbben, mint az a tény, hogy Kassán 1724-ben még halálra ítéltek egy református papot, mivel bíróság előtt nem akart a Szűzmáriára esküdni (csakis a porosz követ közbelépése akadályozta meg az ítélet végrehajtását), hogy 1745-ben még boszorkányokat égettek meg, 1790-ben pedig az országgyűlés vallásügyi vitájában a katolikus szabadelvűek sokkal nagyobb hévvel küzdöttek a papok ellen, mint maguk a protestánsok. A 17-ik században Zrínyi a költő csak magában állott a protestánsok mellett, most éppen a legműveltebb és leghatalmasabb katolikus főurak a pártjukat Fogják; nem a vallás, hanem a nemzeti szabadság érdekében. (L. Marczali: Az 1790-91. országgyűlés II. 285 l.)

Grünwald Béla általában nem sokat tart erről az országgyűlésről, mely pedig az első igazi parlament volt ebben az országban. Szerinte "az egész mozgalomnak, mely 1790-ben oly magas hullámokat vetett, nem volt nemzeti tartalma s csupán a rendi szellem visszahatása volt az újkori állam szervezésének kísérlete ellen. E mozgalom nem is lehetett nemzeti, mert a társadalom nem ismerte már a nemzeti érzületet, elidegenedett saját nemzetiségétől s az öntudatos nemzeti törekvést néhány befolyás és tekintély nélküli író, az öntudatlan ösztönszerű ragaszkodást a nemzet műveletlen elemei képviselték."

De hát mióta a világ áll, a nemzetek igazi szellemét mindig és mindenütt az írók és a nép milliói képviselték, az írók, kik eleinte rendesen "befolyás és tekintély nélkül valók", és a milliók, akikben a nemzet életereje lüktet. Csak nálunk lettek volna az udvar szolgálatában megőszült podagrás udvari tanácsosok a nemzeti szellem igazi képviselői? Ugyan hogy lehet már ilyet komolyan kívánni?

Hát bizony én arról vagyok meggyőződve, hogy már Hunyady János is kissé talán hazafi volt, bár ő e szót még nem ismerte s abban a népben, mely Hunyady Mátyást királlyá kiáltotta ki, volt nemzeti érzés, jóllehet abban az időben sem nálunk, sem másutt nem dobálództak még a "nemzeti" és "hazafi" szóval.

Azt hiszik, hogy D'Alembert használta először a patrióta szót. Franciaországban az 1789-iki forradalom hívei nevezték magukat így. A "haza" és "nemzet" szó is a forradalom szülötte. Mihelyt Franciaországban lábra kapott, nálunk is széltében kezdték használni. Szabadság, alkotmány, népfelség, hazafiság! - ezek voltak az 1790-iki országgyűlés jelszavai. Már a megyék is használni kezdték a hazafi szót felirataikban. A szónokok mintaképe Mirabeau volt, száz meg száz beszéden és az 1790-ben megjelent 500 röpirat közül igen sokon meglátszik, hogy a szónok vagy író olvasta Rousseau "Contrat social"-ját és ismeri Montesquieu-t. [*] A pesti kávéházakban a közönség nagy lelkesedése közben olvasták fel a francia forradalom legnagyobb szónokainak beszédeit s mindig akadt valaki, aki azokat a franciául nem tudóknak megmagyarázta.

A kezdetben az idegen elnyomás megszüntetésére törekvő forrongás előmenetelében mind többet vett fel a korszak érzést, értelmet, érdeket egyaránt magával ragadó jelszavaiból.

Az 1790-iki országgyűlés követelte először a magyar nyelv hivatalos használatát is. E követelés megismétlődött és pedig fokozódó erővel az 1805-iki és 1811-iki országgyűléseken s nem is szünt meg mindaddig, míg nem győzött.

Grünwald Béla azt igyekszik bebizonyítani, hogy nem az udvar, hanem a "rendiség" akadályozta meg a magyar nyelv hivatalos használatát. Munkája 460. lapján és még sok más helyütt is hosszasan fejtegeti e tételét. Tévedés - úgymond - amit sokan hisznek, hogy az udvar akadályozta meg a magyar nyelv behozatalát. "Magyarok voltak a magyar nyelv ellenzői az országgyűlésen. Valamennyi személynök, protonotárius, a mágnások legnagyobb része, az aulikusok egész serege, akik címet és rangot vártak, akik az udvarnak tetsző dolgot véltek cselekedni, valamennyien nyíltan ellenzik a magyar nyelv használatát."

A nyelvkérdésben is íme maga Grünwald nyújtja saját állításának cáfolatát.

Ne ámítsuk a világot. Az osztrák államtanács és minisztérium kormányozta jog és törvény ellen Magyarországot. A magyar udvari kancellária expediáló, részben fordító hivatala volt az osztrák kormánynak. A latin nyelvre első sorban az osztrák kormánynak volt szüksége, mert latinul értettek az urak, magyarul nem. Az udvar a monarchiai kötelék fontos elemét látta a latin nyelv hivatalos nyelvül való használatában. A kancellária és a latin nyelvnek többi pártolói az udvar parancsára ragaszkodtak körömszakadtáig a latin nyelvhez. Az országgyűlés ellenben 1790-ben követelte, hogy a József által behozott német helyébe a magyar nyelv lépjen. Ugyanezt követelte sok megye is.

A hivatalos személyek, akik a magyar nyelv behozatalát ellenezték, minden képzelhető okot felhoztak álláspontjuk igazolására. ilyen ok volt az is, hogy a magyar nyelv még fejletlen. S akadtak naiv emberek, akik ezt elhitték, vagy úgy tettek, mintha elhinnék. Érdemes erről egy-két szót mondani, mert ez a fejletlenségi legenda annyira bevette magát a köztudatba, hogy a magyar akadémia alapításának főcéljául is a nyelv fejlesztését, nem pedig a tudományok művelését állították oda.

A valóság az, hogy a 16-ik századbeli magyar nyelv kevesebbet különbözik a 19-ik század magyar nyelvétől, mint Luther német nyelve Lessing vagy Goethe nyelvétől. Vegye elő akárki a Károli Gáspár Bibliáját (megjelent 1550-ben), vagy Balassa Bálint munkáit ugyanabból az időből, vagy Pázmány híres Hodegusz-át, mely 1613-ban jelent meg: s e könyvekben nem fog találni egyetlen mondatot, melyet a mai magyar könnyen és jól meg nem ért.

Ami a 16-ik és 17-ik század irodalmát a modern emberre nézve élvezhetetlenné teszi, az nem a nyelv tökéletlensége, hanem a tartalom, a confessionalismus bilincseibe vert alantos gondolatvilág.

Józan ésszel nem állíthatja senki, hogy azon a nyelven, melyen meg lehetett fogalmazni az egész Bibliát, vagy Pázmány vastag könyvét, ne lehetett volna megfogalmazni egy helytartósági rendeletet.

A tartalom, az már más lapra tartozik. Köztudomású, hogy Pázmány írta a legjobb magyar prózát a 17-ik század elején. De mikor Hodeguszában elbeszéli, hogyan leselkedett az ördög Kálvin utódának, a híres Bézának († 1605-ben) halálos ágyánál fekete kutya alakjában s vitte ezt, mihelyt megfoghatta, egyenesen a pokolba - ez hátborzongató olvasmány lehetett a 17-ik század elején, de a modern ember legfeljebb azt a tanulságot merítené belőle, hogy a híres kardinálisnak ez a nagyon vaskos könyve manapság csak afféle parlamenti argumentum ad hominem lehetne dühös klerikálisok kezében a szabad gondolkozók ellen. (No de ne tartsunk ilyesmitől. A parlamentben manapság nem igen akadnak szabad gondolkozók.)

A magyar nyelv nehézkes volt, míg a gondolatok, melyeknek kifejezésére használták, földön mászók voltak. Azonnal kinőttek a szárnyai, mihelyt támadtak emberek - írók, gondolkozók, költők - kiknek szép és emelkedett gondolataik voltak. A magyar nyelvet megtették hamupipőkének azok, akik az udvar kegyében akartak járni. De eljöttek az írók és költők, felismerték benne a királylányt és a trónra ültették.

A francia forradalom eszméinek a magyar közvéleményre való hatása tekintetében is paradox álláspontot foglal el Grünwald. Állítja hogy a francia forradalom eszméi nálunk csak nagyon kevés ember elméjében fogamzottak meg s ott is minden gyakorlati következmény nélkül. "Az az esemény, melyet Martinovics-féle összeesküvés neve alatt ismerünk, csak azt bizonyítja, hogy tagjainak nem volt összeköttetésük a néppel. Az egész történetünk egy jelentéktelen epizódja. A legkiválóbbak sem voltak egy magasabb elv birtokában!"

Ez a lekicsinylése egy nevezetes mozgalomnak megint csak arra való, hogy a kor minden hátramaradásának bűnbakjául az ú. n. rendiséget állíthassa oda.

Alig van ország, melynek művelt köreibe oly gyorsan és mélyen behatoltak a francia forradalom s az ezt megelőzött nagy felvilágosodási mozgalom eszméi, mint Magyarországba. Az egész művelt magyar társadalom már Mária Terézia és József idejében ismerte ez eszméket. A szabadkőmívesség és az irodalom utján ezek mindenüvé elterjedtek. Maga Montesquieu az 1728-iki pozsonyi országgyűlés alatt Pozsonyban megfordult. Esprit des Lois-jában érdekes kitérést találunk a magyar viszonyokra. Látszik, hogy értekezett akkori előkelő emberekkel. Az 1790-iki országgyűlés át meg át volt hatva a francia Constituante eszméitől. Általában ez az országgyűlés oly magas színvonalon állt, hogy predestinálva látszott a magyar politikai és társadalmi reneszánsz korát megnyitni.

Nem kevesen, hanem mind ismerték és - akkor számottevő napisajtó nem lévén, - több száz röpiratban tárgyalták a reformeszméket. Ama nagyjelentőségű országgyűlés haladó elemei két irányt képviseltek. A radikálisabb a francia Constituante eszméit fogadta el, a mérsékeltebbek Montesquieu felfogását osztva inkább az angol példát kívánták volna követni közállapotaink átalakításánál.

A magyar reformbarát mozgalomnak szerencsétlensége volt a francia forradalom terrorizmussá fajulása. Ettől Ferenc császár úgy megrémült, hogy az alapjában józan és mérsékelt magyar reformmozgalmat vérbe fojtotta. 1793. októberben vérzett el Mária Antoinette a nyaktiló alatt. Ekkor indult meg nálunk az irtóháború azok ellen, akik Martinovics, Hajnóczy és társaik vezetése alatt politikai társulatot alakítottak. A híres Martinovics-féle káté éppen nem valami vérengző forradalmi irat.

A Martinovics-féle ú. n. összeesküvés eltiprása az országot körülbelül legtehetségesebb embereitől fosztotta meg, akik vezérszerepre lettek volna hívatva. "Az elitéltek legnagyobb részt - írja egy egykorú - kiváló emberek voltak, az élet virágában, úgy hogy azt kellett feltételezni, hogy személyükben az értelmiségnek izentetik meg a háború. Sehol a világon műveltebb elméket, előkelőbb társaságot nem lehetett találni, mint a barátok klastromában, ahol a boldogtalanok be voltak börtönözve. (De Gerando: Ueber den öffentlichen Geist in Ungarn. 40. I.)

Az egyesületnek 75 tagja volt, de hisz a propaganda még csak a kezdeténél tartott. A propagált eszméknek ezer és ezer híve volt az országban. Nem összeesküvés, hanem a következő országgyűlésre való tekintettel pártszervezkedési előkészület volt a mozgalom. Az egésznek lelke nem Martinovics volt, hanem Hajnóczy, egy bámulatos tudású, Európa művelt nyelveiben és irodalmaiban járatos lángeszű ember, akiből, tehetségét és szónoki képességét tekintve, egy Kossuth válhatott volna. "Szokratészként élt és úgy halt meg" - írja Kazinczy.

E férfiak sorában ott volt majdnem az egész akkori irodalom: Kazinczy, Verseghy, Bacsányi s oly férfiak mint gróf Zsigray, Latzkovics a jeles katona, Szulyovszky, Abaffy, Szentmarjay. Őz Pál, a nagytehetségű jogtudós, kiről maga Ürményi személynök, a mártírok felett törvényt ülő királyi tábla elnöke úgy nyilatkozott, hogy méltó volna az ő székében ülni.

Bűnük semmi. A legrosszabb esetben jelentéktelen sajtóvétség. A szolgalelkű királyi tábla mégis 14-et halálra ítélt közülök, 15-öt börtönre, s hogy ezt tehesse, Szent Istvánnak a Kupa lázadás után alkotott túl szigorú törvényét kellett a Corpus jurisból kikaparni. A hétszemélyes tábla - alkalmasint felsőbb intésre - a börtönre ítéltek közül még néhányat halálra ítélt.

Nem lehet itt jelentéktelen mozgalomról beszélni. Jelentéktelenné vált, mert vérbe fojtották. Példát akartak statuálni, a nemzetet meg akarták rémíteni s ez sikerült. Mert egész Európában megindult az ellenforradalom s ennek főhadiszállása Bécs, első rémes drámája a budai Vérmezőn legyilkolt vértanuk kivégzése volt.

*

Állítsuk fel fejtegetésünk zárómérlegét.

Abban a sorstragédiában, melynek neve magyar történelem, az utolsó három században nem a "rendiség" volt az események tengelye. A rendiség a tizenhetedik és tizennyolcadik században egészben korszerű, természetes, sokszor hasznos szerepet játszott, csakis a 19. században vált a rendiség a haladás egyik kerékkötőjévé. Aki a rendiséget teszi meg általános és egyedüli bűnbaknak, az rossz szolgálatot tesz, mert futni hagyja a főbűnöst.

A magyar történelem nagy drámája a császári politika és a nemzet önfenntartási törekvése közti küzdelemben magaslik ki.

A császári politika Németországban 1648-ban kompromisszummal zárta le a 30 éves háborút. 1805-ben feladta a harcot, 1866-ban végleg megbukott.

A császári politika az osztrák örökös tartományokban végleges győzelmet aratott.

Magyarországban lényegileg ugyanaz volt a célja a császári politikának, mint Németországban: megtörni az ország önállóságát, kiirtani a protestantizmust. Ehhez itt még egy harmadik cél járult: a magyarság kivetkőztetése nemzetségéből.

A császári politika e három programpont közül egyet sem volt képes megvalósítani. Az egyiket, a protestantizmus kiirtását már József császár alatt elejtette.

Minden nagy erőmérkőzésnek kompromisszum volt az eredménye. Az 1606. és 1867 közti hosszú idő egész sorát mutatja a kiegyezéseknek.

Első nagy támadás a nemzet ellen Rudolf alatt. Bocskay szabadságharca. Bécsi békekötés. (1606.) Első kiegyezés.

Bethlen Gábor szabadságháborúja. Nikolsburgi béke. (1622.) Második kiegyezés.

Rákóczy György szabadságharcai. Linzi békekötés. (1645.) Harmadik kiegyezés.

Wesselényi, Zrínyi Péter, Nádasdy, Frangenpán forradalmi kísérlete. Kivégzések. Vagyonelkobzások. Az alkotmány felfüggesztése. Thököly szabadságharcai. Az alkotmány helyreállítása (1681.) Negyedik kiegyezés.

Újabb még erősebb reakció. Rákóczy szabadságharcai, Szatmári béke 1711. Ennek folyományaként a pragmatica sanctio becikkelyezése. Ötödik kiegyezés.

Mária Terézia és József uralkodása. A császári politika egyik programpontját, a protestánsok üldözését elejti, de a másik kettőt fenntartja. Germanizáció és az alkotmány felfüggesztése. E felfüggesztésnek a külpolitikai helyzet nyomása alatt bekövetkezett visszavonása. 1790-iki országgyűlés. Az alkotmány ünnepélyes elismertetése. Hatodik kiegyezés.

Ferenc reakciója. Tömeges kivégzések. Az alkotmány újabb tényleges beszüntetése. Ferenc megbánó leirata 1825. Hetedik kiegyezés.

Újabb reakció bebörtönzésekkel. A szólásszabadság elkobzása. Reformirány felülkerekedése. Az 1848-iki törvények szentesítése. Nyolcadik kiegyezés.

A kamarilla Magyarországra uszítja a nemzetiségeket. Háborút indít az 1848-iki törvények visszavétele végett. Orosz invázió. Világos. Az alkotmánynak 18 évig szünetelése. Nemzetközi kényszerhelyzet s a nemzet passzív ellent állása miatt 1867-ben az alkotmány helyreállítása. Kilencedik kiegyezés.

Szegezzük le a tényt, hogy sem Bocskay, sem Bethlen, sem Rákóczy György, sem Thököly, sem II. Rákóczy Ferenc nem akart elszakadni. Az 1790., 1825., 1848. országgyűléseknek sem volt ily szándékuk. A nemzet nem elszakadni, csupán élni akart. Az 1849 április 14. nem volt más, mint tüntetés az 1849. márciusban kihirdetett alkotmányelkobzás ellen.

A kompromisszumok hosszú sorának másik nagy tanúsága, hogy a császári politika, bár néha hitte, hogy célt ért, nem volt képes állandóan megvalósítani egyik programpontját sem.

1. A magyar alkotmány fennáll.

2. A protestánsok, megfogyva bár, de élnek. E pontot egyébiránt már József császár elejtette. Minden klerikális mesterkedések ellenére e programpont végleg elbukott. Elfújta az idők szele.

3. A magyar nemzet él. Kollonich idejében volt mintegy 1,200.000 magyar. Ma van nyolcszor annyi.

Nincs tehát ma már értelme a konfliktusok és kiegyezések folytatásának. A józan ész és az évszázados tapasztalás a dinasztiának és a nemzetnek azt parancsolja, hogy éljenek meg együtt békében, jogaik kölcsönös megbecsülésében. Elég volt már a kiegyezésekből. Legyen az 1867-iki az utolsó.

 

[*] * Hogy e kor a politikai ébredés kora volt, arra semmi sem oly jellemző, mint az a tény, hogy egész sora tünt fel az elsőrendű publicistáknak. A legkiválóbb ezek közt Skerletz Miklós. Ennek "A magyar alkotmány igaz elvei a pragmatica sanctio után" című munkájában már lényegileg ki van fejtve az 1867-iki kiegyezés. A sajtószabadságot is követelte.