Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · FIGYELŐ

FENYŐ MIKSA: EGY KÖRKÉRDÉSRŐL

A Budapesti Napló Szinnyey bácsi kiváló lexikonja segítségével kikereste a ma élő legtehetségesebb magyar írókat s húsvéti száma alkalmából kikérdezte őket a magyar irodalomról. "1. Hogy az újabb magyar irodalom haladást és magasabb fejlődési fokot jelent-e a régiekhez képest? 2. Szükségesnek találja-e az eszmei tartalmat és erkölcsi alapot az irodalomban? 3. Gondolja-e, hogy tartósabb hatásuk és hosszabb életük lesz ezeknek az újabb áramtatoknak?" Ezek voltak a kérdések s feleltek rá az "udvariasak", mert hiszen felelni illik, a "naivak", akik ismét eszmét cserélhettek, az "óvatosak", mert hát nem tudni ki marad felül, nem tudni, mire magyaráznak egy őszintébb gesztust s végül diabolikus huj-huj kiáltással, ellenállhatatlan rohamban a magyar irodalom koraszülöttjei s halottjai. És kő kövön nem maradt a Nyugat épületéből.

Két nyilatkozatot ki kell vennünk a sommás elintézésből: Rákosi Jenőét és Lengyel Menyhértét. Két okos ember, kik láthatóan mulattak az önképzőköri témának is éretlen kérdéseken s szeretetreméltó bosszankodással hárították el maguktól a sértő feltevést, hogy ezekkel komolyan foglalkozzanak. A többi belefekszik... az ember el sem hinné: mennyi el nem titkolható düh gyülemlett fel bizonyos emberekben arra a gondolatra, hogy a magyar irodalomban azok is szóhoz jussanak, a kiknek tehetségét nem igen lehet felmérni valamely irodalmi társaság tagsági oklevelével. Mennyi korlátolt irigység sápadozik annak a konstatálásánál, hogy Ignotusnak, Ady Endrének, Móricz Zsigmondnak, Jób Dánielnek, Babits Mihálynak, Kemény Simonnak, Tóth Wandának, Kaffka Margitnak - még öt-hat nekem nagyon rokonszenves nevet mondhatnék - sikerük = közönségük van. (És milyen könnyű volna megnyugtatni ezeket az urakat; milyen könnyű volna bebizonyítani nekik, hogy "a Nílus a tengerhez ért" sikere nálunk milyen szomorúan kisszámú közönséget jelent.)

Külön-külön nem igen érdemes foglalkoznunk véleményeikkel; a napilapok vegyes rovatának megtűrt alakjai, pelenkaszagú esti levelek gyártói, lampértgézabársonypisták (Spinozát idézik, rettenetesen illik nekik) nyilatkoznak irodalmi kérdésekről; találtunk neveket, miket még tréfából sem írnánk ki a Nyugatba. (A korlátoltság elrettentő példájául azonban az egyiknek véleményéből ideírom a következő passzust: "A csúnya dolgokat meglátja ki-ki magától és hihetetlenül ízléstelen ember az, aki sétaközben felhívja a figyelmünket, hogy nini ... milyen véreset köpött valami tüdővészes az aszfaltra. A gyalogjárón ugyanakkor valami elegáns szép asszony haladt el mellettünk és mindenki azt fogja szimpatikusabb kísérőnek tartani, aki ő reá hívta fel figyelmünket, mint azt, aki reá mutatott az emberi mulandóság csúnya hátborzongató dokumentumára?" Oh! a finom lélek! a szigorú bírálat tolla nyomán novellává nemesül. Akácméz csurog a tollából, szirup, szüret. A finom lélek.)

Mégis... egy véleményről, a legmérgesebbről külön kell megemlékeznünk. Kiss József véleményéről. (Molnár Ferenc nagyúri, majdnem hercegferenci tartózkodása bennünket ugyanilyen tartózkodásra kötelez.) Kiss József a helyzeténél fogva, melyhez tíz-tizenöt esztendő előtt szerencsés körülmények juttatták, hívatva volt arra, hogy az új magyar irodalom kiválóbb tehetségeit érvényesülni segítse és igazi irodalmi érdeklődést teremtsen Magyarországon. Folyóirata és talentuma, melyről néhány igazán szép verse tesz tanúságot, sőt bizonyos tekintetben outsider helyzete, mely ma már megszűnt, kijelölték erre a szerepre. Csak éppen az kellett volna, hogy melegebb érdeklődéssel legyen a tehetségek iránt, kik felkeresték; csak éppen az kellett volna, hogy irigység nélkül, talán egy kis szeretettel nézze az új idők új dalainak lantosait, hogy az irodalmi szempontokat legalább is annyira becsülje, mint a gazdaságiakat. Elmulasztotta. S az irodalmi fejlődés szépen félreállította Kiss Józsefet. Soha alacsonyabb toronyról még építőmester nem szédült le.

S valóban, ezek után Kiss József próféciáljon csak "a Halley üstökösről, jövő akkumulátorairól, az aviatikáról" (lehetőleg az előállítók fényképeivel folyóirata címlapján), mert irodalmi kérdésekbe bele nem szólhat.