Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · IGNOTUS: JEGYZETEK

IGNOTUS: JEGYZETEK
A POLITIKA MÖGÜL

A helyzet se nem Khuen, se nem Tisza, se nem Justh, se nem Kossuth - egyelőre még Zichy János sem. A helyzet az, hogy az emberek reszketnek a változástól s epednek az állandóság után.

Öt évig rendesen vasalt nadrágot alig lehetett látni a képviselőház folyósóján. Ha ez a demokrácia diadala lett volna, el lehetett volna viselni. De nem az volt, nem azé volt. Negyven esztendeig, változásokkal, beolvadásokkal s forgandóságokkal, de mégis zökkenő nélkül való folyamatosságban egy ugyanazon párt uralkodott az országon. Már a politika is, mely hatalomra juttatta. a jobb fajta emberanyag politikája volt; a húsz esztendei elnyomatás rettenetes leckéi és pofoncsapásai egy darabra leszorították a betyárkodást éppúgy, mint a felhőben járást, s nagyjában a becsületesek, a műveltek, a megkülönböztetettek, az okosak kerültek a haza igazgatásába. Továbbra meg éppen: ami tehetség, előkelőség, becsvágy és érvényesülő kedv akadt, természet szerint a kormányzó táborhoz csatlakozott, mert bolond lett volna, ha az ellenzéknek egyekre kilátástalan kerülő útjára tér. Így aztán kiválasztás is, gyakorlat is a legjobb s a legképzettebb emberanyagot a kormánypártba gyűjtötte - s mikor az 1905-iki katasztrófa ezt a tábort benyelte, helyébe ha nem is rosszabb vagy különösebben rossz politika tódult, de igenis rosszabb emberanyag; részint alul tartott, részint alulmaradásra rendeltetett, és, mindenesetre, iskolázatlan és készületlen. Okolicsányi képviselő úr bizonyára nem volt silányabb tehetség, mint Münnich Aurél. De Münnich Aurél évtizedeken át előadója volt a katonai ügyeknek, tehát értett hozzájuk. S ez a prae-je mindenesetre megvolt a benyelteknek, azokhoz képpest, akik helyükbe tódultak.

Már most: hogy így az ország, a hatalom, a dicsőség, - az igazgatás és a kenyérosztogatás avatatlanabb kezekbe került, az magában is baj volt. Még nagyobb baj volt, hogy természet szerint pártos kezekbe került; éhes eszkimók tolongtak az új kegyosztás körül, fóka pedig nem volt annyi, hogy ne a régiek szájából kelljen kihúzni, ha az újakat jól lakassák. Ilyenformán hármas bizonytalanság szakadt az ország kenyérkeresőire. Az első a politikai bizonytalanság, mely természet szerint együtt jár minden rendszerváltozással, s még olyan társadalmakban is lankasztja a vállalkozó bátorságot, ahol van pénz, amivel vállalkozzanak. A második bizonytalanság az a speciális bizonytalanság volt, amit az új rendszernek az osztrákkal való verekedése okozott, éppen azokban a gazdasági összefüggésekben, melyeknek bizonyossága és állandósága nélkül egyáltalában nem lehet dolgozni. A legnagyobb bizonytalanságot azonban az emberek felcserélése okozta; az állam, a hatalom, a kormányzat kedvezéseinek egy tábor embertől egy más tábor emberhez való fordulása, - s ez az, amit egyáltalában nem bír el olyan szegény társadalom, melynek háromnegyed része nyílt vagy titkos stipendiáriusa az államkasszának.

A negyven év során, ameddig a Deák-párt s a szabadelvű-párt uralma tartott, kormányváltozások ugyan voltak, de politikai rendszerben, és, kivált, emberanyagban nem volt változás. A kormányzati és hatalmi állapotok éppolyan örök adottságoknak tetszettek, mint a föld, a levegő, az elektromosság és az, hogy a királyt Ferenc Józsefnek hívják. Aki valami pályára ment, tudta, hogy azon végig fog menni, aki egy darab kenyeret kapott, tudta, hogy nem esik ki a szájából. A dolgoknak ez a rendje borult fel 1905-ben. Egész famíliák, egész osztályok, egész vállalkozó és kenyérkereső szövedékek omlottak össze. Az ország fele lett hirtelen földönfutó, s az emberek üvöltöttek az utcán az éhségtől s a kilátástalanságtól. Nem a politika hibájából, mert a politika se jobb, se rosszabb nem volt, a politika nagyjában ugyanaz volt, mint annak előtte. Hanem inkább egy nagy és nagyszerű politikai haladás következtében. Annak következtében. hogy az alkotmányosság s a parlamentarizmus rendjén elértünk oda, ahová a hatalmas Anglia. Minálunk is megkezdődött a parlamenti váltógazdaság.

Megkezdődött - de egy egész meggyötrött országból száll az ima az égbe, hogy ne folytatódjék. Nem bírjuk. Nincs mivel bírnunk, mert nincs mivel kiböjtölnünk. Nálunk, ahol senkinek sincs semmije, az ország egyik felének nincs az a magánvagyona, az a magánvállalkozása, az a magános ereje, hogy kibírja, amíg a másik fele megszítta magát az állam testén, hogy néhány év múlva le lehessen róla sózni, mint a piócát, s helyébe lehessen csimpajkodni. Nagy jó volna, ha az ország másik felének is módja volna kihízni és módja volna a politikába, a kormányzatba, az igazgatásba belenevelődni. De nem bírjuk, nem bírjuk. Éhen hal, akit az állam bőréről lefejtettek. Elpusztul, aki a kormányról lekerül. Sok ideig azt hittük, hogy az ország közjogi helyzete az oka a váltógazdaság lehetetlenségének. Nem igaz: az ország szegénysége, a társadalom talajtalansága az oka. Az állam azért mindenható nálunk, mert az állam az, akitől valamit kapni lehet, az állam az egyetlen forrás, amelyből élni lehet. Alkotmány? Parlamentarizmus? Váltógazdaság? Gyönyörű dolgok, de csupa olyan fényűzés, amit meg nem engedhetünk maguknak. Élni akarunk - minden egyéb csak ez után jöhet.

S ez a helyzet. Nem törődik itt senki se választójoggal, se bankkal, se semmi joggal és semmi intézménnyel. Angyal vagy ördög, Haynau vagy Zakariás János: mindegy. Csak üljön végre az ország nyakába, üljön rá lefejthetetlenül, üljön rá egészen bizonyosan legalább negyven esztendőre, hogy erre az időre be lehessen rendezkedni; hogy aki ami kenyérhez hozzájut, ennyi időre megmaradjon a szájában, aki ami gyékényt lefoglal, ennyi ideig ki ne húzhassák alóla. Erről nem beszél senki, ezt ki nem mondja senki, de azt érzi mindenki, ezt akarja mindenki, ez után eped mindenki - s nem adok neki két hónapot, hogy a piacon ütik le, aki valamitől meg akarja szabadítani az országot s valakit úgy akar rászabadítani az országra, hogy megint nem tudják: ki lesz holnap az úr, s ami ma az egyiké, holnap melyiké lesz?