Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 7. szám · / · FIGYELŐ

BABITS MIHÁLY: KORUNK HŐSE

Oláh Gábor azzal a bátorsággal, mely írói működésének egyik főjellem vonása (mer termékeny lenni, mer bombasztikus lenni, mer nevetséges lenni, önmagát dicsőíteni, önmagának ellenmondani, utánzó lenni, banális dolgokat újra leírni... sokat mer) ezzel a bátorsággal újra leírja ezt az elcsépelt mondást:

Ahol forrongás van, erő is van ott.

Nos: Oláh Gábor új hőskölteménye duzzad a forrongástól és erőtől is duzzad; de úgy tetszik, a forrongásnak ezúttal semmi köze az erőhöz, inkább bizonyos iránytalanság jele, mely az erő holtpontja. Inkább bénítja ez a forrongás erejét.

Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy korunk hősének, ha a külsőségekre nem nézünk, semmi köze korunkhoz; a hős, aki maga a szerző, egy eleven anakronizmus, aki a múlt század közepén nálunk divatos francia romantika világából szabadult ide, Petőfiből és Jókaiból. A Hóhér Kötelére, a Jövő Század Regényere gondolhatunk és első sorban az Apostolra, mint már egy kritikus kiemelte. De vannak nagy különbségek és nem a XX. századi romantikus javára. Az egyik már kitűnik: hogy az Apostol korszerű volt, Korunk Hőse anakronizmus. A másik: az Apostol egy fenséges lírai vallomás a költő világnézetének legmélyéből, egységes, egysodrú himnusza a szabadságnak és vértanúságnak; Korunk Hőse kapkodó, világnézettelen, tördelt alkotás, amint mondtam, az iránytalanság forrongásával. A hős csupa tettvágy, tetterő és nincs tennivalója; a költő csupa szólásvágy, szóerő és alapjában nincs mondanivalója. Az csak a hívőnek van, nincs az iránytalannak.

Egységes mondanivaló híján a fantázia szabadon űzi kapkodó játékait és az egész műnek nincs magva, nincs ereje. A költő, kinek akaratereje és szellemi termékenysége bámulatra méltó, mintegy félve az elkedvetlenéstől, naiv sietéssel biztatja Pegazusát erre az áldatlan, fantasztikus vágtatásra. "Tolla a papírt szakadásig vágja" - mint ő írja a hőséről. S az olvasó sajnálja, hogy a képzelet ekkora ereje, a nyelv ennyi gazdagsága ily szélházi műre pazaroltatik. Az író érzi kalásza ürességét, s különcségekkel, külső érdekességekkel akar rajta segíteni. Költeménye egyes részein őrült színpompát önt el; és belehord tücsköt, bogarat, az orosz-japán háborútól, a nihilizmuson, a szocializmuson át az északi sarkig. Különösen aktualitásokkal akarja romantikáját modernné tenni s így jut be különösen Párizs, egy anti-Ady Endre világításában, aki egészen a valódi Ady Endre kifejezéseivel beszél a vérről és aranyról, Párizsról és a magyar ugarról. De átkozza a "megromlott Nyugatot", amelynek "abszint a gyújtója, nem lelkesedés, neki haza, ember, szerelem kevés." De az író kéjeleg e megromlott Nyugat leírásában, romantikus színeket keresve.

Lehet egy magasabb szempont, ahonnan e kapkodás, iránytalanság természetesnek és a mű céljával megegyezőnek látszhatik. Az író épp e fájdalmas iránytalanság s ez iránytalanságból fakadó szertelenség hajhászás, bravúr hajhászás hangulatának akart költői kifejezést adni Sebestyén alakjával és történetével: a saját hangulata ez, melyet szerencsében nemzete hangulatának is érez. Így éppen e céltalanság, iránytalanság lesz céllá és iránnyá. De ez nem mentség ott, ahol a kritikus nem a művet, mint éppen e terméketlen Sturm und Drang hangulatot kritizálja: ha mentség, csak a mű mentsége s nem a művet szülő hangulaté.

De lehet, hogy ilyesmi már nem is tartozik a kritika jogkörébe. Sajnos azonban, a hangulat szükségképp rá nyomja bélyegét a kifejezésre: a képzeletre és nyelvre. A képzelet pazarul gazdag s helyenként plasztikus is; de a szertelen színek ritkán olvadnak képpé össze, akkor is csak kisebb dologban, mint a szobrok közt szaladgáló gyermek, vagy a pusztuló ősi ház képében. A költemény tele van élénk, gyakran találó vonásokkal, mint a borzas kis fiú képe, vagy ilyen villámjellemzés:

Tágra nyilt szemében riadt lelke ül
Mint torony ablakán gyermek ha kiül;

de e fényes vonások szórtan, torzul maradnak. A szertelenségekben aztán liheg és fárad, mint az agyonhajszolt paripa.

Nyelve erős, sokat bír: egy Adyval frissített Arany nyelve jobb lapjain. Sokszor a reminiszcenciák nagyon is szembetűnők; mikor azt olvassuk az ősmagyarokról:

Sivított a nyíl, a légben úszó
Zengett a pusztán akkor huj-huj szó.
Gallen kapuját mászták és rázták, -

kinek ne jutna eszébe akkor együtt az Arany hatalmas "ördögi huj-huj szó" és némely modernek pogány-magyar indulói. - "Az erős megáll egyedül magára" - megint Arany-reminiszcencia, ami különben éppen nem baj. De mikor már azt írja:

Te ragyogó homlok, tündöklő két szem.
Te beszédes száj, te bűbáj egészen!

és ezt egy megszemélyesített városról, még ha Párizsról is írja: akkor némi melankóliával gondolunk arra, hogy Arany legalább a leányáról írta ezt a gyönyörű verset:

Nyilt szív, ajak és arc, nevető nagy kék szem:
Róla vetett árnyék, de nem ő az mégsem.

Nyelve éppoly természetesen megy a bombasztba és a nevetségesig szertelenbe, mint fantáziája. Az ilyen metaforák:

Nézem szemednek nyilt menyországát
Kék tengerében nagy fehér gályát,
Melyen a lelkem repül tehozzád,
Hogy együtt az eget ide lehozzák -

alig nevezhetők bombasztnál egyébnek. S mit szóljunk az ilyenekhez, ahol Sebestyén "benézve mélyen a csillagokba

Azt mondta halkan döngő szavakkal:
"Szobrásznak állok." - S ment, mint egy angyal."

A szertelenségek tetőpontjukat a költemény végén érik el, ahol egy norvég, magyar és germán(!) mennek az északi sarkra:

Nemzetük lelke sűrítve bennök
Azért nem szabad holtig pihennök! (!)

A merész író, amint nem fél a frázisoktól, úgy nem fél a vershibáktól és ritmustalan soroktól sem. Másutt megmutatja, hogy tud ő kitűnően verselni - ha nem siet olyan nagyon. De legtöbbnyire őrülten siet, ami nem annyit jelent, hogy tömören fejezi ki magát. Sőt akkor sikerül tömören kifejeznie magát, ha éppen nem siet annyira.

Oláh Gábor a magyar irodalom szebb ígéretei közé tartozik - de ez az ígéret még teljesülésre vár.