Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY - REGÉNY -

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY - REGÉNY -
(Folytatás).

VII.

Csak mikor jól elhaladtak, akkor csöndesült ez a fölszínes érzése s akkor nőtt ki alóla az igazi, a Boráért való féltékenység. Ebben már nem Takács Gyuri ellen volt kifogása; a Bora viselkedésében vett észre rendkívüli és érthetetlen változást. Hol van az az áhítatos, rajongó csodálat, a mi a lány egész valóságából úgy sugárzott még tegnap, meg a múlt héten, meg a nyáron, mikor a grófnőnél voltak együtt, mikor a grófi kapuból utána nézett s mikor ma reggel ájuldozott a szekere után? Mi történt ezzel a lánnyal? Megveti őt az ajándék óta? Az ajándékért megutálta? Visszanéz és milyen szemtelenül néz vissza Takács Gyurira s ő rá csak egy közönyös, vagy tán éppen csúfondáros pillantást vet? Őt kicsúfolja? szamárfület mutat? Hiszen ha a kezébe kapja azt a konta csikófarkát, összetöri a nyavalyást!

Beharapta a szája szélit.

Befordultak a Zugba; a sikátor végén laktak a szülei, éppen szemben az utcával. Az ő kapujok zárta be a zugutcát.

A hogy Jani kinyitotta a vesszőből font kiskaput, a mely gúzstengelyén csak úgy fordult, ha egészen fölemelték, s beléptek, az anyjuk, a ki az udvaron volt, felkiáltott:

- Óh Istenem, Istenem!

Összecsapta a kezét s ott hagyta a napraforgó-kórót, a mit a tűzre tördelt és elébük jött.

Már egészen sötét volt, Dani kutatva nézett az anyja arcába s kedvetlenül látta, hogy még öregebb, szegényebb és mézeskedőbb, mint tavaly. Az öreg asszony szája már egészen beesett, a fogatlanság jobban megvénítette, mint az idő. Barna, zsíros, füstszagú bőre, a mint rátapasztotta fonnyadt száját a fia kövér, duzzadó kemény ajakára, a férfiben kétségbeesett érzést keltett.

Az öreg asszony, mintha megérezte volna a fia elkedvetlenedését, félve simogatta meg a vállán a gubát.

- Óh fiam, óh fiam! - és sóhajtott.

A menyével egy kis ideig egymásra néztek, aztán Erzsi odahajolt hozzá s erősen megcsókolták egymás száját.

A gyerek kezet csókolt a nagyanyjának, a ki lehajolt hozzá s össze vissza csókolgatta. A fiú félrehúzódott és a kabátja ujjával törülgette le a csókok helyet.

- Óh drágaságaim! - kiáltott a nagyanya s a kisebbik gyereket átvette az ölébe; majd megfojtotta boldogságában. De a gyerek egy kis ideig szepegve, ijedten hallgatott, aztán rákezdte az ordítást, az anyjának visszakellett vennie, hogy elhallgattassa.

- Óh te, hát félsz nagyanyádtól? Persze, ritkán lát... még csak egyszer látott a szentem.

Mindnyájan érezték a fájdalmat a szóban; hallgattak. Erzsi az anyóka kezébe adta a fazék tejet, hogy a gyerekkel foglalkozhasson.

- Egy kis édes tej! - mondta. Az öreg asszony kissé kicsinylően, nembánóan biggyesztette meg a száját. Erzsi elrestellte magát az ajándékra miatt s még kedvetlenebb lett.

- No de gyerünk be, gyerünk csak be! no apátok fog örülni! Az fog.

Bementek a sötét pitvarba s az öreg asszony előre furakodva, fürgén nyitotta ki az ajtót, madzaghúzójánál fogva. Az alacsony szobából erős savanyu káposzta szag tódult ki; az asztal mellett ott ült az öreg Turi s valami könyvet olvasott, igen messze tartva azt magától. Feléjük nézett s leeresztette a könyvet. Nem kiáltott fel, mint régen szokott, nagy hűhóval, komolyan felállt s megrázta elébb a fia kezét, azután a menyéét.

- Látod, eljöttek! - mondta édeskedve az urának az öreg asszony.

- Felőlem otthon is maradhattak vón. Három esztendeje nem jöttek, ma se vót muszáj. Mit nézik az én búsulásomat.

- Én is búsulok eleget! - mondta komoran Dani.

A felesége ránézett s azt gondolta magában:

- Úgy, úgy, csak panaszkodj, hogy nem tesz boldoggá az asszonyod! Az kell itt csak! Azt szívesen hallják t

Mindnyájan nagyon, nagyon rosszul érezték magukat. Lepakolóztak, leültek az asztal körül.

- Mit olvas? - kérdezte Erzsi.

Az öreg megrándította a száját.

- Tudja a fene. Minden bolondságot kitalálnak. Én meg csak olvasom, nincs más dógom... Ha meg soká tart ez a tél, meg kell bolondulni.

- Csinálhatna kend nekem egy szánat! - mondta a fia.

- Lehet! - felelt az öreg és mindjárt megélénkült a kifejezése.

- Hát a fiuk? - kérdezte Erzsi.

- Aj, egyik olyan mint a másik! - mondta az öreg Turi. - Mindet a szoknya után eszi a fene.

Nevetett rajta s végig simította az arcát.

- Meg az a nyavalyatörős is oda van valahon, a Béni.

- Annyit féltem, - szólt bele az anyjok, - egyszer valami baj éri.

- Bár kitörné a nyakat, akkor járna jól.

- Óh ugyan, hogy mondhatsz ilyet, - rivallt rá a felesége. - Ne légy olyan pogány.

- Hát nincs igazam? Hát élet az? Még az egészségesé se élet.

- Hát Miskáék? - kérdezte Dani, fiatal házas öccsére célozva, a kik itt laktak a szomszédban.

- Bolondok hát bolondok, - mondta az apja. - Marakodnak mint a giriny. Kiverik egymás szemit. Hun az asszony karmolja össze az urát, hun az ura a feleségit. Meg kén fogni őket, aztán fejjel mártogatni meg a Tiszába, a lék alá. Akkor nem vónának ilyen tüzesek.

Nevettek mindnyájan, de zavartan, kínosan. Nem tudtak mit szólani. Ha nincsen dicsekedni valója az embernek, jobb ha nem is látja egymást.

Dani tapintatosan visszatért a szánra.

- Elhozatnám azt a tőkét, négy szántalp is kikerülne belőle.

- A ki a kapu előtt van?

- Azt!

- Jó.

- De akkor min ültök a nyáron, - mondta tréfálva az anyjuk.

- Köpj egyet, ülj rá! - vetette oda neki goromba tréfával a vén Turi s ezen újra nevettek.

- Gyere hozzám kis fiam, - szólt a nagyanya az Erzsi ölében nagy szemeket meresztve üldögélő gyerekhez. De ez rögtön kézzel-lábbal kapálva, ijedten bújt az anyja kebelébe.

- Ah nem megy az hozzád, mert nincs fogad - kiáltotta a vén Turi, a ki már egész visszakapta régi hangját, - csak én hozzám. Gyere hozzám te! Gyer ide te betyárkölyök te!

Elvette az anyjától s a gyerek engedte magát; csakugyan egész otthon volt a nagyapja ölében; kapkodott az asztalon levő könyv felé.

- Diák lesz ebbül! - kiáltotta az öreg! - Fiskális legyél te büdös, osztán nyúzd meg az egész világot!

Tiszta szívükből nevettek rajta, egy percre el is felejtették a nehéz hangulatot.

Ez kell hát a boldog családi élethez, - gondolta Erzsi, - hogy az ember ne vegyen komolyan semmit. Tán az öregek nem gyilkolhatták volna egymást rakásra már százszor. De fel se veszik egymástól a megbántást. Élnek. Az ember kiveszekedi, az asszony kisírja magát s megvan. Elnézte a napát, lány korában csudaszép volt. De nagyon szegény lány; ott a kis tulipántos láda a kemence mellett, az is csak félig volt a menyasszony holmijával. Ma már nagyon elhagyta magát, az egész falunak Borcza nénije; tud ráolvasást a kígyómarásra, s tanácsot ád mindenféle bajban. Jól van mindenkivel, csak a menyével nincs. Fél tucat gyereket nevelt föl s agyon dolgozta magát értük. Erzsi látta egyszer, mikor a nagy lánya ott ült kényesen az asztalnál és ő seperte a szobát; ő mosott rájuk, ő szaladt, fázott, betegeskedett, szenvedett értük. A gyerekei, ez volt az ő világa s nem bánta ha a föld alól, vagy a templom perselyéből került is ki, de mindennek meg kellett lenni, a mire azoknak szükségük volt. Mind a kettőjükben volt jócsomó könnyelműség, különösen a pénzzel szemben. De a Dani tulajdonságaira mégis ráismert Erzsi bennük, vegyesen.

Dani odatekintett a feleségére s látta, milyen gondolkozó éles szemmel nézegeti ez a szüleit. Ő is elkomolyodott, eszébe jutottak délutáni gondolatai s míg az öreg pár, az apja meg az anyja, az ő gyerekével játszottak, elgondolta, hogy is volna, ha ő még egyszer gyerek vón idehaza?

Hirtelen nagy izgatottság fogta el. Szeretett volna felugrani s kiszaladni a világból. Türelmetlenség lepte meg. Haragudott a szüleire, a kik sokban okai voltak, hogy a feleségével idáig jutott, mert számtalan éket vertek közéjük. A milyen mindent megbocsátók voltak egymással szemben a család keretében, olyan követelők, tűrhetetlenek voltak a gyerekekkel szemben, mikor ezek kiszakadtak közülök. Mindent kapni, semmit sem sem adni, ez volt a felfogásuk s ezzel halálig elkeserítették a menyeiket és vejeiket.

- Nincsen okos apám, okos anyám, - gondolta Dani, - a kik tapintatosan el tudtak volna valaha valamit simítani, pedig sokat segíthettek volna rajtam egy kis jósággal...

És megint úgy érzett a feleségével szemben, mint régen, mikor még szerelmét semmi sem rendítette meg. Mindent megbocsátott neki s mindent megértett nála. Szigorú volt az anyjához miatta s kárhoztatta az egész világot érette. Az a férji szív áradt meg benne, a mely az egyéniséget megkettősíti s a fontosabb részévé az asszonyt teszi, a kit oltározva tart előtérben, a saját lelkét áldozó papjának állítva s az egész világtól bálványozó hódolatot követelve számára. Most még egyszer tisztán érezte ezt. Éppen a szülei, a régi családja ellenére. Mert a régi bálványt ledöntötte volt magában s az új számára attól is ugyanazt az imádatot követelte, a mi ő benne volt, vagy még többet, sokkal többet. És megérezte magában Dani még fokozottabb mértékben azt az érzést, a mi ma este Takács Gyurival szemben elfogta. Ő tehet a feleségével akárhogy, akármit, de mástól megköveteli, hogy úgy tiszteljék, a hogy ő kívánja. És a szüleitől legjobban!

Szigorú szemmel, emelkedett arccal nézett körül. Szerencsére senki sem ügyelt rá, a két gyerek mindenkit lefoglalt.

És elhitette magával, hogy csak az akaraton múlik minden, az ő akaratán, meg a feleségéén, meg a szüleién, meg a világén, és minden úgy lesz a hogy volt; jobban! a hogy kell lennie.

S úgy tetszett neki, hogy ezt most csak ki kellene mondania s meg is valósulna!

És ez a hit egyszerre boldog békességet idézett a lelkébe. Régen, nagyon régen nem érezte magát ilyen nyugodtnak, reménykedőnek, mint ma este.

Itt enyied magával nem tud szólani. De ha haza mennek szólani fog, Megmondja, kiönti a szívét. És már látta, hogy borul a keblére a felesége s meleg pillantásokkal simogatta meg az asszonyát, a ki a túlfűtött szobában kipirult s a gyerekei vidámságától régi lányos, nyájas kedvességéből kapott vissza valamit.