Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · KARINTHY FRIGYES: VERKLISZÓ

KARINTHY FRIGYES: VERKLISZÓ
II.

Ezen a reggelen felkelt és felöltözködött. Mialatt lassan húzta nadrágját, homályosan emlékezett, hogy csütörtök volt, mikor lefeküdt. Igen, az új csövek, gondolta. Meg kell nézni a csöveket.

Mikor a nyakkendőjét meg akarta kötni, észrevette, hogy a kezei valóságos táncot járnak. Tulajdonképpen csak erre tért egészen magához, eszébe jutott, hogy a két utóbbi nap folyamán alig volt eszméleténél. A takarítóné, meg az orvos jött be hozzá egy párszor, ennyit érzett zavarosan. "Hülye!" - gondolta, gépiesen, az orvosra.

Így ült az ágyán. "Már nem fáj a fejem" - mondotta magában, "csak kábult vagyok, ettől a buta fekvéstől."

Most úgy tetszett, megint elaludt, mert maga se tudta hogyan, egyszer csak Kresz úr állott előtte és mintha már beszélt volna, előbb is. Ahá, a csövek, gondolta az igazgató és nagyon figyelni kezdett.

- Én azt hiszem, legjobb lesz, ha így ahogy van bemegy Pestre, igazgató úr. A kilences gyors egy óra múlva megy, Toma úr majd elkíséri, Mégis a legjobb.

Az igazgató nem értette mindjárt, azt hitte, az öntésről van szól - Pesten kocsiba ül és elmegy a tanárhoz. Majd jó melegen felöltözködik, a kocsiban le is fekhet.

A tanárhoz? - kérdezte az igazgató gondolkodva.

- Igen, igen, feltétlenül. Majd Toma úr elkíséri. A doktor úr is mondta, mikor tegnap elment.

Felállt és kifelé tartott.

- Mi van a csövekkel? - szólt utána az igazgató.

- Rendben lesz minden, igazgató úr, csak most gondoljon sajátmagára.

Az igazgató úr egyedül maradt és magára vette a kabátját. Mikor Toma úr belépett, fel próbált állni.

- Hát igazán gondolja Toma úr, hogy bemenjek? - kérdezte.

- Bizony, igazgató úr, jó lesz, - mondta a főkönyvelő és köhögött, hogy elrejtse zavarát, melyet az igazgató nagy sápadsága okozott.

- No nézze, alig tudok felállni, - tréfálódzott az igazgató. - Hát igazán, Toma úr?

Borzasztóan nem tetszett neki ez a dolog, a tanárral. De érezte azt is, hogy most nem lehet okoskodni. Zúgott a feje és káprázott előtte a világ. Egyúttal nyugtalanság fogta el.

- De el tudja intézni Kresz az angolokkal?

Aztán hirtelen elfelejtette ezt is és megint leült az ágyra. Most megint jöttek a mellébe azok a különös, félős érzések, mintha valami felfúvódnék a tüdejében, vagy mintha karika szorongatná a mellét. Nyirkos hidegség borzongatta. Igen, igen, ő nagyon beteg, elmegy a tanárhoz. Ez a legjobb.

Lent a lépcsőnél álltak egy páran, homályosan emlékezett később, hogy azokkal kezet fogott, de akkor nagyon rosszul lehetett. Veresnek mondott is valamit és Kresz egy plédet adott neki. A gyár zúgott és rengett, puffogott és zakatolt. Amint az állomás felé mentek megint eszébe jutottak a csövek. Olyan különös volt, hogy nem érezte a lábait, mintha bársonyon járna. Toma úr vitte a plédet.

Az állomáson leült és egyszerre olyan jól érezte magát: elmúlt az a szorongó nyugtalanság. Úgy érezte, most szabad pihennie. "Az a Kresz ügyes ember, minden szépen meg fog csinálni" gondolta és egyszerre lebukott a feje, elaludt.

Arra ébredt, hogy fuldoklik. Jobboldalán, a torkából, föl a fejéig, mintha hosszú hólyagok nyúltak volna. A vasúti kocsi lépcsőjén állt, Toma úr lökdöste fölfelé. Bevánszorgott a kupéba, belevetette magát egy sarokba és borzongott, hosszan elengedve magát.

- Köszönöm, jól, - felelte néhány perc múlva Toma úrnak, aki nem is kérdezte. Megint elaludt, mintha fejbe ütötték volna.

Akkor napsugaras mezőket látott, egy hosszú, nyugalmas folyót, amely lüktetve, szabályos morajokkal ömlött, terjengett. Ennek a folyónak a partján állott az ő sárgára meszelt házuk, a nyaraló, amely előtt az apja szokott üldögélni. A parton sok kavics volt és tutaj-deszkák, rögös fű-csomók. A deszkák között folyton szaladgáltak a csibék, ezek a mulatságos kétségbeesetten csipogó, nyugtalan kis pehely-csomócskák: - mintha a szél hajtotta volna őket. Este hamuszürke volt minden és végtelenül nyugodt: ő ott ült, kint a tutaj végén és belebámult a csillagokba. Titokzatosan vibráltak, hunyorogtak a siket, tompa messzeségben. És zizegett, zúgott, monoton, kábító zizegéssel az éjszaka. Akkor ő azt hitte, hogy ennek a búgó némaságnak valami lappangó, félelmetesen nagyszerű jelentősége van, amelyet ő meg fog érteni valamikor. És ekkor a nagyszerű, titokzatos, végtelen jövőre gondolt, a zizegő csillagok monoton búgása közepett.

A vonat sikítva, prüszkölve futott rá a váltóra a pályaudvar zűrzavarában: - aztán egyszerre megállt. Poros, füstgomolyokba törő napsugár terpeszkedett a sínekre. melyeken őrült kavarodásban tolongtak az utasok, málhaszállítók. Schuller igazgató hozzáütötte fejét a támlához, de rögtön magához tért. Gyönge volt, de nyugodt. Egyszerre fölegyenesedett, mintha elhatározta volna magát valamire: szó nélkül a lépcső felé tartott, hogy leszálljon. Mikor leült, nyugodtan visszafordult és Toma úrnak, aki csodálkozva követte, egészen biztos, természetes hangon szólt oda:

- Köszönöm Toma úr, nincs szükségem tovább itt önre. Most elmegyek a tanárhoz. Ön menjen vissza és mondja meg, hogy minden rendben van.

És mielőtt még a bámuló Toma úr magához téri volna, érthetetlen módon eltűnt az emberek között. Toma úr leszállt, gondolkodni próbált és nagyon szerette volna tudni, hogy most mit csináljon. Roppant kellemetlenül érezte magát, mert sejtette, hogy a dolog valahogyan nincsen rendben. Tíz órakor mégis jegyet váltott és beugrott a kocsiba, idegesen vonogatva a vállait.