Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL MENYHÉRT: A NAGY HALOTT

Nem mondhatnám, hogy valami különösen kitűnően éreztem magamat a Neues Schauspielhausban Julius Magnussen és Paul Sarauw dán urak "Der grosse Tote" című vidám szomorújátékának (inkább nyers komédiájának) bemutató előadásánál. Ez az este csupa kellemetlenség volt. Elsősorban a darab kísértetiesen hasonlít a "Hálás utókor" című darabomra, legalább is a témát a két dán ugyanott fogta meg s a témából néhány logikusan fejlődő jelenet elkerülhetetlenül ugyanaz. Hát ez mindjárt keserű egy kicsit, mert hiszen jó, egy rég elintézett ügyről van szó, csetlés botlásokkal, tapogatódzásokkal, öntudatlanságokkal teljes régi darabról, de ilyenkor mégis eszébe jut az embernek sok minden, többek közt az, hogy milyen pózban állt önmagával szemben (ezek a legszebbek, - ez az önmagával való szembenállás); - "ilyet kitalálni" - mondtuk, mikor egészen egyedül voltunk - "hát ez mégis csak valami" - "milyen érdekes, milyen játékos s a szálak hová vezetnek" s örültünk neki s rátámaszkodtunk, mert haj, támaszkodni mindig kell, bizonyítékok kellenek saját magunknak arról, hogy valóban érünk valamit, különben baj történhetik némely gonosz órában. És íme lám, két dán ugyanezt ki tudja találni - kettő, oh kettő! mert ha egy találja ki, még lehet finom, még mélyről jöhet, de ketten összeállanak s kispekulálják - ez elviselhetetlen. S íme, milyen közönséges ez az ötlet, legalább az ő kezükben azzá vált s ahogy a figuráikat rángatják, talán azért, mert olyan végtelenül kedély nélküli emberek, hogy szerteporlik mindaz, amiről azt hittük, hogy legalább mint kitalálás pompás. (Megint megmutatkozott, hogy nem a nyers mese a fontos, nem a darab ötlete, hanem az, hogy kik járnak-kelnek benne, milyenek a portrék.)

Másodsorban azután nemcsak ebből a témából ábrándultunk ki nagyon gyökeresen, hanem a műfajból is, óh, a műfajból. Ez a "Der grosse Tote", ez a vidám szomorújáték (mily ironikus ez a cím, ugye, a vesékbe hasít), hát bizony ez a darab szatíra. Ostoroz ez, hogy csak úgy porzik. És miket ostoroz? Társadalmi félszegségeket valóban azt. Egy kicsit szégyelljük magunkat.

Szatírát írni - nem jó, azt hiszem, ez igy van már az egyiptomi álmoskönyvekben is. És gyorsan hozzá kell tenni - nehogy itt valami bűnbánást szimatoljanak - hogy nem azért nem jó, mert a bátor írót támadások, "méltatlan támadások" érik, ahogy már ilyenkor mondjuk. Nem ezért nem jó, mert hiszen Istenem, mi történhetik a bátor íróval? Nem olyan nagy sor az egész írói bátorság kérdése. Görcsöni Dénes mester cikket ír ellenünk az Alkotmányban, a társadalom fellázad, a Széchényi-szövetség bojkottál, a Petőfi-társaság nem jelöl, a vidéki színházak nem merik előadni a darabot - majdnem ez az egész, mind olyan dolog, amihez a bátorságnak kevés köze van. Szatírát írni hát nem ezért nem jó, hanem azért, mert: a műfaj kissé gyermekes, - nyelvet öltögetni a testületekre, a társadalomra, a katonaságra, a kisvárosra, a hazára felnőtt emberhez méltó dolog ez? Nem-e sokkal csodálatosabb, mélyebb és jelentősebb az élet, mintsem viccelődni lehetne felette, s nem-e nagyképűség, hogy ezt a színpadról csinálja az ember, még jó, ha avval a naiv hittel, hogy az "ostorozás" valóban javit és használ. És azután - ami a legfontosabb - akinek még nincs más mondanivalója, mint - óh ezek a kifejezések! - ostort suhogtatni a társadalom felett, haragudni a társadalomra, az még nagyon szegény ember, az még csak úgy vízszintesen nézett, messzire, a felületeken át, de olyan Jó merőlegesen még sohasem nézett magába befelé, nem voltak személyes ügyei, igazi kínlódásai, a zsilipek el voltak zárva, pedig ott kezdődik a dolog, mikor azokat nyitogatják s egy kis vérrel keverődik a matéria, mikor magánügyek íródnak, nem felháborodás a társadalom bűnei miatt. Tehetséges írónál ez különben az eltolás és áthárítás egy neme, bizonyosan oly fájdalmas az önmagával való foglalkozás, oly borzalmak és szakadékok vannak a lélekben, melyekbe a tudat nem akar behatolni, s az erő, amellyel a saját dolgainkat kellene kutatni, átszublimálódik a társadalmi gazságok feszegető erejévé. A társadalom ostorozása megett egy-egy szadista, vagy vezekelni vágyó önostorozásának vágya s gondolata rejlik, holmi gyenge hisztérikus ösztönök, melyek azután az író saját testét megkímélve a jámbor társadalmon verik ki szöges korbáccsal a büntetést, melyet alapjában véve nekik volna vágyuk elszenvedni. Igy lehet ez a tehetséges embernél s ez is az egyetlen mentsége annak, ha szatirizál, mert akkor is emberi dokumentumokat ad - saját magáról, - de mit szóljunk a gézengúzokról, a "no most ostorozni fogok" jelzésű rettentő írókról, a hitnélküli s gyermekes meggyőződés nélküli, számító leleplezőkről. Óh, a haszontalanok. Egy kicsit Magnussen és Sarauw urak is közéjük tartoznak.

(Berlin.)