Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám

FELEKI GÉZA: A SZAVALÓMŰVÉSZET ÖNÁLLÓSULÁSA
(CAPRICClO)

Max Klinger, a specifikusan német szobrászat és festés nagymestere Malerei und Zeichnung című kis füzetében állást foglalt a művészetelmélet néhány sarkalatos problémájával szemben. Felfogásmódjának végső következményeképpen önálló és más célú művészetet lát a valóság színes és színek nélküli síkábrázolásában. Kiemeli a grafikus művészeteket a festéstől függő és annak alárendelt állásukból és megállapítja függetlenségüket, mellérendelt voltukat. A rajzművész vagy metsző éppenséggel nincsenek híjával a színek iránt való fogékonyságnak, hanem ellenkezőleg, az ő világukban olyan pompásak, élénkek, gazdagárnyalásúak a színek, olyan finomak és megfoghatatlanok az átmenetek, hogy szegényes, durva eszközeikkel meg sem kísértik visszaadásukat. De ha a művész egyszínűvé redukálja is világlátását, a szemlélő kiérzi a redukció formáinak, vonalainak színekre vonatkozását és képzelőtehetsége kiegészíti, megszínesíti a rajzot vagy a metszetet. Itt tehát a szemlélés összetett, több külön elemre bontható lelki folyamat és nem egyöntetű, mint a festésnél. Ezért a grafikai alkotás gondolati vagy irodalmi eredésű tartalmat is kifejezhet, míg a festmény elsősorban falat díszít vagy egyéb dekoratív célokat követ. Ezen az alapon Klinger módszeresen hozzáfogott a síkábrázolás sok ezer éven át egységes esztétikai kategóriájának kettébontásához.

Most én is nem kisebb okokból hasonló elválasztással próbálkozom meg: az előadóművészet nevén eddig együvé foglalt színpadi előadásnak és a szavalásnak autonómiáját szeretném megmutatni. Nem érzek ugyanis közöttük semmiféle lényegbevágó közösséget; törvényeiket pedig ellenkező irányulásúaknak látom. Azt hiszem, a szavalóművészet önállósága újabban gyorsuló fejlődése következtében csakhamar kétségtelenné fog erősödni.

Benyomásaimat mondom el, és azután azt az érzést, amellyel a belémgyűlt benyomásokat szemlélem. Nem fogalom meghatározásokból indulok ki és nem elvonásokon bizonyítgatom a szétválasztás szükségességét. Az alkotó művészek, közéjük sorozom természetesen a nagy rendszerezőket is, mindenha meg voltak áldva-verve az egyoldalúsággal. Hiszen az egyoldalúság minden egészséges művészetnek előfeltétele és a művészre nézve következménye is. Klinger tehát dolgozhatott szigorú metódussal. Nekem azonban a hol erre, hol arra billenő, sehol meg nem állapodó szkepszis jutott osztályrészemül, soktársadmagammal. Felfogásaimat én ismerem legjobban: ki látná inkább elnagyoltságukat, bökkenőiket. Ezért csak benyomásaimat beszéltetem, érettük végre is nem vagyok felelős. Így a dolgokat csak egy szög alatt kell néznem és minden fenntartás és tartózkodás nélkül szólhatok és könnyű szívvel bocsájtok itt-ott kétes vegyi összetételű, zavaros oldatokba kristályosító fonalul egy-egy nagyon is határozottra fogalmazott megjelölést.

 

I.

II.