Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám

T. JÓZSI JENŐ: FIRONA

A késő őszi délután napja süti a kis ház oldalát. Halódó legyek sütkörésznek az álmos, sárga fényben. A szomszédból ide hallatszik a gesztenyeverők lármája. Felkúsznak a fákra és hosszú, hajlós rúddal nagyokat csapnak a levelek hátára. A szúrós gesztenyeguba zuhogva hullik alá, mint a záporeső. A szedőlányok pedig sikítozva menekülnek a fa alól.

Térdét átfogva csöndesen ül a kis ház előtt Firona. Egy világoskék szemű, huszonöt éves olámenyecske. Körülötte futkos a gyepen egy kicsi fiúcska. A kutyát hajkurássza és lépten-nyomon megbotlik hosszú, piszkos fehér ingében.

Firona az urát várja haza, aki a bányában dolgozik.

Ez a kis fiú nem az ura gyermeke. Ez még hajadon korában született más férfitől.

Ó, mert sokat szeretett Firona, mielőtt az urával összekerült. Hogy meg is csömörlött tőle. S most már hűséges felesége emberének.

Mikor a városba ment szolgálni vagy tíz év előtt, bizony csordultig volt akkor a szíve becsületes szeretni vágyással.

És szeretett is. Eleinte egy kicsit lázasan, félénken, később aztán tudatos és rakoncátlan indulattal.

Mosdatlan szájú szolgalegényeket, akikkel halálos fáradtra táncolta magát a városvégi kocsmai mulatságokon, vasárnap délutánonként.

Sorra jöttek azután mások is.

Esténkint például dolga végeztével kijött a kapuba.

A szomszédban lakott egy sereg kosztos diák. Szepegve, körülleskelődve ténferegtek jó sokáig a kapu körül, míg oda is merészkedtek. És a pucérajkú, nyurga legénykék forró ujjaikkal reszketve, nyúlkáltak a derekához, a kebléhez és a leány jókat kacagott gyámoltalanságukon.

Későbben akadt össze egy legénnyel. Mitrunak hívták s már régóta szolgált a városban. Jóképű legény volt és már néki sem volt első szeretője Firona.

Ez aztán elmarta a többieket a leánytól.

Különben Firona is már huszadik éve felé járt ekkor és másképpen is szerette ezt a legényt.

A külső udvaron találkoztak esténkint. Mitru felült a kútkávára és pipázott. Firona mellé kuporodott a fűre. Így beszélgettek. És a legény hatalmasokat ásított mintha unatkoznék, pedig igen jól érezte így magát.

Vasárnap délutánonként pedig kimentek a leány anyjához. Kis zsellérházban lakott a szőlők alatt.

Mitru szívesen elüldögélt a réten a fák töviben, mert alig kétszer ha látta faluját, mióta a városban szolgált.

A házban arcukat furán fintorgató, fekete-piros szentképekkel voltak teleaggatva a falak; rikító, primitív virágokkal kipingálva az ablakközök és olyan hűvös szaga volt az egész szobának a frissen tapasztott agyagpadlótól.

Valami megállapodott, otthonias, régi hangulat lepte meg itten a legényt és úgy vette észre, hogy már sokkal több köze van a leányhoz mint eleinte, mikor egy estére kereste fel, hogy megölelje és semmi másegyébért.

Úgy is volt, hogy ősszel odahagyják a szolgálatot és együvé költöznek ide lakni. Az öreg asszony is jó szemmel nézte őket együtt, különben is gyenge volt már és beteges.

Azonban nem az lett belőle. Firona teherbe esett és a legény minden szó nélkül odahagyta.

Haza kellett jönnie anyjához, mert nem szolgálhatott ilyen állapotban.

Ő sem szenvedett aztán több szégyent, meg keserűséget, mint a hasonló sorsú leányok szoktak. Kivált az anyjától volt mit hallania. Sírt, átkozta a legényt: nem kell se testének, se lelkének többet, mondta különösen mások előtt, de azért mindig úgy ment ki a ház elé, hogy egyszer csak meglátja felfele jönni a fák közt.

Nem is szegődött el többet cselédnek, hanem már kora tavasztól fogva, alig hogy megszülte gyerekét, eljárt napszámba dolgozni.

A piszkos, nehéz napszámmunka nagyon megváltoztatta az asszonyt. Lomposan, borzasan ment ezután reggelenkint az építkezésekhez és később mindenféle rongyos, meszes napszámost fogott meg szeretőinek. Nem egyszer vélök ivott esténkint a pálinkásboltokban és dalolva kísérte el kettő-három a szőlők alatti setét gyalogutakon.

Az őszi esőkkel megszűnt a munka. Az öregasszony meghalt és Firona egyedül maradt a kisgyerekkel.

Tétlen, homályos szomorúságban járt-kelt a házban, amíg odakinn végtelen fonalakban húzott le az eső, a szürke felhőgombolyagokból.

És egy éjszaka leesett az első hó.

Talán nem is úgy pihénkint esett le, hanem éjjel, mikor mindenki aludt, csak egyszerre leereszkedett az égből mint egy óriási patyolat lepedő és ráterült a lucskos, mocskos világra. Reggelre aztán, hogy az ablakon kinéznek, már fehér a világ. És mindenki valami borzongó, ideges örömet érez a nagy színváltozáson.

Délelőtt kisütött a nap. A kis fiút meleg kendőkbe bónyálta be Firona és kiült véle a tornácra. Az eresz vígan csepegett és nagy hócsomók zuhantak le az ágakról fojtott puffanással. A fákat úgy kerítette árnyékuk, mintha lilaszín kendők volnának alájok teregetve a hóra.

A bolondos kutya vinnyogva karikázott előttük. Bele-beleszagolt a hóba és prüszkölve hencsergett meg benne. A kis fiú pedig nyugtalanul fészkelődött az anyja öliben s a két nagy kék szeme vidáman kacagott a sok kendő közül.

Dél felé Firona elaltatta a gyereket s jó kedvvel vette hátára kosarát, hogy fáért menjen az erdőre.

Az úton összeösmerkedett valami emberrel. Fáért ment az is, szíjas, kézi szánkóval.

Az asszony szívesen elegyedett véle szóba, mert jó ideje nem volt körülötte férfiember.

Bár ennek nagyon fura kinézése volt. Hogy bányamunkás mindjárt látni lehetett. Mindnek beleeszi magát ruhájába a csepegő kövek mérges, sárga iszapja és a setét tárnafolyosók hűvös, fanyar szaga. Csupa vörösessárga volt az egész ember. Arca, keze, ruhája: akár egy rozsdafolt. És fürgén rugdosódva kapaszkodott a meredeken görbe lábaival.

Együtt rakták meg a kosarat, a szánkót és együtt indultak hazafelé. Naplementével mérges lett a hideg s a megfagyott hólucsok ropogott alattok mint az üvegcserép. Annyira összebarátkoztak, hogy Firona behívta a bányászt melegedni.

A kis gyerek felébredt míg anyja odavolt és egészen eltikkadt a sírástól. De még jobban rázendített mikor a szőrös képű bányászt meglátta anyja mögött befordulni az ajtón.

Hát különös is volt így a tűzvilágnál a görbelábú emberke amint a nyitott agyagkemence körül sürgött-forgott meg-megborzongva és a megfagyott bocskor sűrűn kopogott a lábán. Olyanszerű lehetett: mint mikor egy nagy, rozsdás kandúrnak dióhéjat kötnek a talpára és eleinte csak a fejét kapkodja ijedten; mi ördög kopog körülötte ha megmozdul? Egyszer pedig, mikor lekuporodott a tűzhöz, hogy szenet tegyen a pipájára, csakugyan úgy fésülte meg gémberedett kezével szakállát, bajuszát, mint a macska mikor mosdik.

Fironának olyan nevethetnékje támadt, hogy alig tudta visszanyelni. S ez a nevetés sokáig csiklandta gégéjét. Még akkor is, mikor később összeölelkőztek a bányásszal.

Mert a bányász nála maradt éjfélig. Csak hajnali három órakor verik ugyan a fakolompot munkára, de míg a bocskort felgöbözi is megtart félórát.

Hanem eljött azután máskor is, és Firona nem bánta hogy eljön. Özvegy ember volt és első feleségétől maradt kisleányát az ipa nevelte.

A karácsony estét is együtt töltötték és együtt mentek le éjfélkor misére. Télutóján pedig elvitte a bányász Fironát a paphoz és becsületesen összeesküdött véle.

Más élete lett ezután az asszonynak.

Fizetéskor tiszta ruhában, virágos fejkendővel ment le kisfiát karján víve a hámorhoz, a tarka asszonysereg közé, amely ott várakozott hangos-trécselve a nagy, kővel kirakott udvaron.

Setét hajnalokon pedig kigyúlt a mécses a kis házban s Firona borzasan, álmos fővel rakta bele az ura útravalóját táskájába. A tornácról nézte aztán, mint halad lefelé a setét fák között. A bőrtáska fedele furán kleppegett a hátán ahogy zötyögtette és távolabb már csak a mécsvilág ugrándozott a setétben.

A szoba falaira, a szentképek közé madaras kalitkákat rakott a bányász s a megkopott szentek még mérgesebben fintorgatták sovány arcukat a szeleburdi csízekre.

Egyébként áldott egy jó ember volt ez a bányász. Se iszákos, se verekedő, jó pénzkereső. Sőt Firona szerette is ha egy kicsit pityókos volt. Ilyenkor minden bolondságot összehadarva tötyögött össze-vissza a házban és órahosszat elmókázott a kis fiúval, aki már jó nagyocska volt. EIévette a harmonikát, kiült a ház elé és lábával verve a taktust nagybuzgón nyefegtette. A kis kölyök meg rikoltozva ugrált, táncolt előtte a gyepen, a muzsikaszóra.

Egyszer, - valami ünnep délutánján Fironáék kinn ültek a réten. Jó melegen sütött a nap, bár késő őszre járt az idő. A bányász jóllakva, lustán hevert hason egy fa alatt.

És Firona Mitrut látta jönni lenn az úton a fák között. Egy kicsit kapatos lehetett, mert dülöngélt és süvegét előre-hátra húzogatta a fején.

Úgy látszik a kanyarodónál megismerte Fironát, mert feléjök tartott.

Megállott, köszönt s a bányász is felült a füvön. Tudta, hogy kicsoda a vendég, de nem látszott, hogy haragudnék vagy örvendene. Firona is úgy nézte végig mint egy idegent. Nem sokat gondolt mellette, hogy itt látta.

A bányász megkínálta pálinkával, de csak az üveg fenekén volt egy kevés. A legény kivett egy marék pénzt a zsebéből, ha el lehetne küldeni valakit. A bányász úgy határozott, hogy felibe töltsék meg a butykost és bement a házba kabátjáért.

Együgyű, ravaszkodó mosolygással nézte Mitru az asszonyt, hogy maguk maradtak.

- Hát hogy vagytok?

Firona is mosolygott.

- Jól.

Egy kicsit hallgattak, a legény elkezdett dúdolni, nádpálcájával verdeste a csizmaszárát és szórakozottan nézte a kisfiút.

A gyerek mind ott settenkedett az igazi apja körül. Megállott bámulta, ahogy az idegent szokták a gyerekek és úgy sürgött körülötte, hogy magára vonja figyelmét.

A legény kivett egy hatost és a fiúcskának adta.

Firona rászólt a gyerekre:

- Adjál Mitruka pacsikát a bácsinak.

Bizony a bácsinak. És egyszerre úgy elkezdett kacagni az asszony, hogy neki kellett támaszkodnia egy fának. A gyerek ugrándozva hahotázott, hogy anyját hallotta és a legény is vélök nevetett egy darabig, de aztán hirtelen elsavanyodott szája szélén a kacagás.

Egyszerre mind a ketten a bányászra gondoltak.

A legény nem szólt, csak a kezével intett komolyan arra felé, amerre a bányász elment.

- Nagyon jó ember, mondta komolyan Firona is, feleletképpen. - hát egy kicsit,... egy kicsit... és ingatta fejét hozzá, félrehúzva kissé a száját. Azután megint kacagott.

Közben eljött a bányász és nekifogtak inni. A bányásznak ugyan kevés kellett, hogy pityókos legyen, de aztán nem igen ivott. Jó kedvibe volt, kihozta a harmonikát. Daloltak, Firona és a kisfiú is velök, amennyit tudott. Az asszony még ivott is egy keveset.

Hanem Mitru mindjobban elázott. Alig állott, dadogott és mikor ivott, csorgott lefelé a pálinka a szája két szélén, le az ingére. Teli torokkal üvöltött, végre pedig kötekedni kezdett a bányásszal.

A bányász békítgette a kevésbé részeg ember gúnyos jóakaratával.

Ilyen állapotban persze bajosan mehetett volna haza. Hanem Fironáéknak nem volt helyük a házban hová lefektetni.

A ház mellett volt egy üres sajtóház; gondolták oda viszik. A legény nem is ellenkedett s elbotorkázva le is feküdt oda, egy pokrócra.

Közben Fironáék is bementek a házba, de az asszony még kiment valami takaróval Mitruhoz, mert jó hűvös lett az alkonyattal.

Mikor megigazította a feje alját és rá akarta teríteni a takarót, a legény egyszer csak körülfogta lábait. Húzta le erővel magához. rekedten susogott, csókolgatta a térdét és emelgetni kezdte szoknyáját.

Az asszony mérgesen húzalkodott, fojtott szitkozódással. A legény csak huzigálta makrancoskodva, mint egy kölyök, hogy az asszony le is esett mellé a földre. Alig tudott kiszabadulni.

Hanem felizgult egy kissé a legény ölelgetésével.

- Te gyalázatos lator, - szidta elmenőben egy kevéssé rekedten a felindulástól és látta még, mikor az ajtón kifordult, hogy nyújtogatja karját utána. Azután visszacsapta magát a legény, hirtelen fejére rántotta a pokrócot és nevetni kezdett elégedetten, rángatódzva.

Később, - feljött a teli hold. Nagy csendesség volt a házban. A bányász nyitott szájjal, hanyatt fekve szuszogott a földön, szalmazsákján. Firona még nem aludt. Már egész este nem kapta helyét és most végtől-végig érezte lábain, derekán a legény kezehelyét. Nem mozdulhatott, nehogy felköltse a kis gyereket, aki bedugta karját az inge alá, kebelébe.

Egyszer csak dörömbölést hallott kívülről, a sajtóházból. Azután hallotta, hogy nyikorog az ajtó.

Lassan kihúzta a gyerek kezét a melléből és óvatosan levette nagykendőjét az ágya fájáról.

A legény a sajtóház ajtajában állott még, az árnyékban. Didergett, káromkodott. Rosszul volt a sok pálinkaivás után, meg a hidegtől. Firona odament hozzá.

- Hát te nem alszol? kérdezte mintha csak véletlenül jött volna ki.

A legény félrehúzta száját. Krákogott, köpködött jobbra-balra az undorodástól.

Firona egészen mellé állott és gyengén megfogta karját.

Mitru elhúzódott mellőle.

- Ne,... ne cibálj... az isten verje meg a büdös pálinkáját... és megint összerázkódott.

- Na isten áldjon meg, köszönt egyszerre, miközben félre fordult és otthagyta a faképnél az asszonyt.

Firona jó darabig nem mozdult álló helyéből. Olyan keserűséget érzett, amilyet még soha. Mintha két acél tenyér nyomná kétfelül a halántékát, hogy le kellett hunyni a szemét. Azután dideregve ment vissza mezítláb, a harmatos füvön.

A bányász most is úgy szuszogott nyitott szájjal, hanyatt, a szalmazsákon.

Az asszony nézte, nézte jó ideig és valami megmagyarázhatatlan, veszett düh látszott az arcán. Mint egy gyilkosra, úgy nézett és kedve jött belerúgni.

Belerúgni és rágázolni a hasára.

Bizony, a szegény, görbelábú bányász hasára.