Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám

LENGYEL GÉZA: GRAFIKA

A Művészház helyiségeiben két kis szoba: olyan szerény a magyar grafikusok egyesületének első kiállítása, mint maga a métiér, amely a nagy méreteken kívül kizárja a rikoltó hangokat, az érvényesülésért verekedő színeket, mindent, ami hivalkodó és kitörni akar egy intim miliő keretéből. Kis papírlapok a falon, keskeny rámákban, s vannak, akik ezt az enyhe kiemelést is sokallják: a grafika rajongói, a gyűjtök, kik nehéz táblákban egymásra rakva őrzik a megsárgult lapokat és kézbevéve, az ablak teljes világosságánál szemlélik a vonalak kusza egymásba fonódását. Ezen a rajongáson túl már a szenvedély következik: nagyítóval felfegyverkezett emberek vizsgálják a nyomatok, vonalak, edzések századmilliméternyi változatait. Ez az amatőrszenvedély, mint minden egyéb túlfokozott indulat, természetesen vak marad az egésznek nagy harmóniájával szemben, beléfúl a részletekbe s elfelejti a művészetek egységét, összefüggéseit, átmeneteit. S ez a féltve, elzárva őrzés mintha nem felelne meg a forma-művészet természetének, amely éppen mert nem elégít ki közvetlen szükségletet, mert nélkülözhető, mert csak pihenésünk felfrissítője, apró örömeink tárgya, úgy kell, úgy kellene, hogy előttünk legyen mindig, észrevétlenül vésse be agyunkba formái emlékét, bizalmasunk legyen végül minden foltja, legyen egy csendes, világos szobának, falnak kiegészítője, gyökereket verjen a környezetben.

Az egyszerű fal és a szoba nehezen választható el a grafikától, viszont a szobának a grafika az igazi művészete. A színes vászon, a nehéz keret csaknem mindig termet kíván. Nagyobb dimenziójú, s valamivel ünnepélyesebb helyiséget, legszívesebben nagyúrit, palotához, vagy középülethez tartozót. A szimpla szobának falain, a falak között, hol nem szertartásosan, nem vendégeket fogadni gyűlünk össze, ahol lakunk és ahol dolgozunk, ahol éppen ezért sok világosság kell, itt van otthon a grafika. Azt mondhatnók, a polgárság, a bourgeoisie számára termett művészet ez, a jó értelemben vett polgárságé, amely nem kapaszkodik, nem pislog föltelé, nem barátja a cifra, mutatós, selejtesebb rongyoknak, a hulladékoknak, miket a pénzügyileg erősebb osztályok divatban, szokásban, eszmékben és művészetben elejtenek. Sablonná vált és artisztikus témákkal kapcsolatosan kevésbé használt, de sablonos volta miatt itt is jól elhelyezhető kifejezéssel élve: a grafika volna az öntudatos polgárság osztályművészete és felszabadítója rengeteg sok művészi erőnek, mely most hite és meggyőződése ellenére fest méretben és ár szerint nagy és ösztönszerűen is a vásárlók ízléséhez alkalmazkodó képeket. Akinek nincs kedvére ez a formulázás, aki tiltakozik az artisztikus jelenségeknek gazdasági felmérése ellen: nyugodt lehet, egyelőre semmi nincs távolabb a grafikától, mint hogy egy osztály, egy széles terjedelmes középosztály művészetévé váljék. Művelői és kedvelői szaporaságát tekintve inkább arisztokrata. Nagyon kevesen gyakorolják és aránylag még kevesebben állanak mellé. Mint maguk a rézzel, kővel és fával nyomtatott lapok: ez a kis világ is szűkszavú, halk, legfeljebb teljes igénytelensége az, amely egyáltalában nem arisztokratikus vonás. Szűkszavú, igénytelen világ: aligha fogja forradalmárok módjára kiverekedni az érvényesülést. Ahány művész itt szóhoz jutott, csaknem mindről meg lehetne állapítani, hegy nem csupán mesterségében: mint ember is zárkózott, kevéssel beérő, lassan járó, tájékozatlan abban a világban, ahol a kenyérnek egy kifinomodottabb fajtája, az elismerés, a hír, a taps, irgalmatlan harcokat okoz.

Alapvető értékbeli különbség az egészen egyéni és a sokszorosításra alkalmas művészetek között természetesen nincs. Vannak kitűnő képek és vannak nagyon rossz rézkarcok. A sokszorosítás azonban kiszorít bizonyos mértékig egy illetéktelen és a valódi értékkel össze nem függő tényezőt, a ritkaság és a kor, nem az egyéniség, hanem a személyiség túlzott jelentőségét. Az "eredeti" képekkel űzött kultusznak van valamelyes mellékhangzása, mely a színész, sőt a primadonna előtt való hódolásra emlékeztet, míg a nyomtatott lap élvezete ezzel szemben a könyvek tiszta, nem artisztikus szempontoktól ment szeretetéhez áll közel. A hasonlat a világért se akar tökéletességgel kérkedni. Nem tökéletes, első sorban, mert a művész a maga személyét épp úgy elválasztja vásznától, mint grafikai lapjától. Nem tökéletes, mert részben a mai technika, részben a művészetről vallott tévhitek befolyása alatt a pretium affectionis fellép a nyomtatott lapoknál is, olykor erőszakosan és természetellenesen, amikor például egy fametszet dúcait semmisítik meg néhány nyomat után, vagy a litografáló kőlapoknál határoznak meg az anyag természetéhez képest indokolatlanul csekély példányszámot. Amolyan nemesítő eljárás ez, nem a művészek lelkéből fakadt, hanem a szokványos parvenü-ízlésnek felel meg és másáról beszélhetnének a drágább női ruhadarabok mesterei, akiknek a bankárné megtiltja, hogy még egy példányban eladják téli kalapját.

Alig lehet jobb meghatározást találni: divatjelenség a grafikai lapok példányszámainak korlátozása - a technikaparancsolta határokon belül. Mert a technika, a mesterség, az teljes joggal parancsol. Az nagy úr, nevezetes valami a grafika világában, elválaszthatatlan velejárója minden darabnak. A hatalmát és fontosságát érző ember szinte magát a műhelyt kívánja a kiállítás mellé, kiegészítésképpen, magyarázó, tanító eszköz gyanánt. A feketére futtatott rézlapot, amint vonalakat szánt rajta a tű. A tömött, sima fadúcot, ahogyan a véső és a kés leforgácsolja fölösleges részeit. A nyomtató hengert, mikor az engedelmes puha lapot belészorítja a rézlap réseibe, az egész műveletet, mely úgy emlékeztet a művészet ősforrására, az első szerszámokat elkészített ember teremtő, játékos kedvére, alkotó ösztönére. A kifejezési eszközök tökéletes birtokában lévő művészek számára valami egyszerűbb, primitívebb tevékenység kielégítése az apró akadályoknak e halmozása és legyőzése. A magyar grafikusok két szobányi lapjain pontosan követhető ez a művelet. Képviselve van csaknem minden nyomtató anyag és eljárás. A legáltalánosabb a rézkarc. Léwy Lénárd Róbert finom, méretben kicsi, átmenetekben gazdag lapokat nyomtat vele. A vonal nála csak annyira van kiemelve, amennyire okvetlenül megkívánja a karcoló technika, de edzéssel és nyomtatással tónusokba oldja fel a részleteket és létrehozza azokat a különbségeket, amiket valőr címen ismerünk a piktúrából. Az ellentétes sarkon Wágner Géza dolgozik. A méretei is nagyok, vonalai erősek és az atmoszféra változatai helyett az erőteljesebb formák, a keményen elhelyezett tömegek, utcák, hídpillérek érdeklik. Linóleum-metszetein is lemond a folthatásról, amely ez anyaghoz oly közel áll és erőteljes, mintegy vaskos, puha tollal húzott vonalakból építi fel régi házait. Baranski rézkarcain nyilvánvaló a nehéz, könnyen csúszó szerszám bámulatosan biztos kezelése, amely azonban nem válik üres virtuozitássá. Egy hervadó kert, leveletlen faágak szeszélyes arabeszkjei és hátul egy öreg ház. Egyenletesen tagolt lap, csupa biztos és alapos visszaadás, unalom és bőbeszédűség nélkül. Azután egy kis női akt, kevés vonallal, odavetve - mondanók, ha lehetséges volna a rézkarcban, hol mindennek szigorúan a maga helyén kell lennie, hol kísérletezés, dadogás nincs - ha lehetne itten odavetés. Nagy Sándor szinte kizárólag a vonalakra alapítja lapjai hatását. Conrad Gyulát ezúttal architektonikus témák érdekelték, nagy kőtömegek, erőteljes fénykontrasztok, melyek szolgálatában állanak a vonalvezetés, a tónusok, a nyomtatás. Ezen a kiállításon talán jobban jellemzi őt két színes fametszete. A firenzei Ponte Vecchio az egyik, a másik esti kép az Arno partjáról. Színmelódiák. Az első meleg; sárgák és tompa vörösek dominálnak benne, öt lemezről összehangolva, finom, nyári bágyadtságot visszasugárzó egységgé. Az esti képen még egyszerűbb, még pompásabb együttesben szólnak a színek. Szinte átlátszó a víz és az esti levegőn átvilágítanak az öreg házak ablakai. A grafikában a fametszet kínálja a színeknek - a litográfia mellett - a legnagyobb lehetőséget. A szín dominálja Conrad két képét is, de meg kell nézni az egyszerűsített, az összefogott rajz milyen tudatosan használt segítőtárs s mily biztos a kivágása a makacs, nehezen engedő fának, amelyhez ma Conradon kívül más magyar művész alig mer nyúlni. A linóleum, a puhább, de egyúttal romlandóbb anyag szerepel nálunk pótlék gyanánt. Kitűnő eredményeket ér vele el Székely Andor, de egyenesen frappáns, amit Kubinyi kicsal a bizonytalanságra hajlandó lemezről. Nagyobb lapokon a legfinomabb színhatások. Sárgák, lilák, meleg kékes szürkék és hideg zöldek pompás árnyalatai, összeszőve asszonyi alakok érzéki formáiból. Csupa elhagyás és sejtelem. A magyar grafikusok egy másik kiemelkedő képviselőjét, Olgyai Viktort szigorú természettanulmányok jellemzik. Maratás nélkül, gyémánt tűvel karcolt kutyás képe bizonyosan hamar népszerű lesz. A vonalok elhagyásával egészen a tónusok érvényesítésén dolgozik Rauscher Lajos aquatintáin. Hűséges és olykor mégis nagyon finom képei ezek a világnak. Székely Árpád, Paczka Kornélia, Raáb Ervin, Erdőssy Béla dolgait említsük még fel azzal, hogy nincs itt név, nincs művész, aki szeretetet ne érdemelne. Ez nem a tülekedés helye, ide nem tolonganak a jelenvoltak. Itt nem lehet méretekkel feltűnni, apró fogásokkal leplezni a tudásban, az értékben, a képességben mutatkozó fogyatékosságot.

A szeretettel teljes elmerülés helye ez és az elmélkedésé. Íme, ez a néhány lap, a két szoba, ahol együtt van csaknem minden grafikával foglalkozó magyar művész, szinte az egész magyar képzőművészet helyzetét megmagyarázza nekünk. Valami véletlen következtében vele egyidben nyitva van a Szépművészeti Múzeumban a modern francia grafikusok kiállítása. A kettő összehasonlítása ostobaság volna. A kultúrák közötti különbséget azonban szabad észrevenni. A franciák szava bátrabb, szabadabb, változatosabb. A terem egyik végéből a másikig virít Toulouse-Lautrec színes litográfiája. A nevek között, par excellence grafikusokon kívül a festőművészet nagyjai dokumentálják az intimebb feladatokkal való foglalkozás lelki szükségét, sőt szobrászok is, monumentális alkotások révén ismert szobrászok, amilyen Rodin és Meunier. A legnevezetesebb pedig, hogy itt, a múzeumi gyűjteményben, már feltűnnek a teljes forrongásban lévő, a forrongásnak talán kezdetén lévő, de frisset, újat ígérő művészet képviselői: Denis és Signac és Serusier, nem is szólva Gauginről. Itt már új élet kezdődik a meghiggadt és elcsendesedett impresszionizmuson túl. Nálunk még ez sem érvényesítette minden képességét. Nálunk a levegő-festők még vakmerő forradalmárok, az új festői kifejezések kutatói pedig részben programszerűen távol tartják magukat a világtól, joggal tartva a legabszolútabb meg nem értéstől. S ha maga a grafika is oly szűk térre szorul, nem azt jelenti ez, hogy csupán grafika iránt csekély az érdeklődés és a szeretet. Az egész artisztikus tevékenység mellőzése nyilvánvaló ebből a tünetből. A grafika egy magasabb ízlés-fejlődési fokot jelent s ez a tragikuma. Elterjedésénél, sokszorosítható, könnyű, egyszerű voltánál fogva közelebb tudna jönni hozzánk is, szegényekhez, földnélküliekhez. Tudna gyökeret verni mecénások nélkül. Azonban maguk a művészek is egy pezsgő és eleven, erőteljes festő-kultúrán át jutnak el hozzá e kultúra fejlettségének arányában és megértőkre is csak azoknál talál, akik igyekeztek már megbarátkozni a színek legnagyobb mestereivel. A könyv is olcsóbb és hozzáférhetőbb és egyszerűbb módja az irodalmi élvezésnek, mint a színház. És mégis, a színpad itt valóban a világot jelenti és könyvet - könyvet nem olvasnak Magyarországon.