Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 3. szám

LUKÁCS GYÖRGY: AZ UTAK ELVÁLTAK [+]

Ez a pár megjegyzés nem fog szorosan a Könyves Kálmán-ban kiállított képekre vonatkozni. Úgy érzem, a körülöttük kitört vita azért olyan heves, elkeseredett, olyan teli kicsinyes erőszakkal és kárörömmel, mert ezek a képek fejezik ki először egészen tisztán és félreérthetetlenül az utak elválását. És erről az elválásról és okairól és jelentőségeiről szeretnék egy pár megjegyzést tenni.

Mert aki csak képeket néz és tud képeket nézni, meg sem igen fogja érteni, hogy itt egyáltalában lehet vita és elkeseredés. Ezek a képek nem képviselnek semmi irányt (még művészit sem); ezek a képek nem akarnak semmit, nem mennek semerre; ezekben a képekben nincsen új "szempont", ami ellenkezésbe kerülhetne régi "szempontok"-kal. Ezek a képek csendet hoznak, békét, nyugalmat, harmóniát, - teljességgel érthetetlen, hogy valakit felháboríthatnak.

És mégis a harcot jelentik ezek a képek. De egy egészen másfajta küzdelmet, mint a XIX-ik század számtalan "művészi mozgalma" és "szecessziója" volt. Ott mindig egy új "szempont" állott szemben egy régi "szempont"-tal, egy új "meglátás" egy régivel. Az emberek azt találták, hogy a régi "szempont" mégsem kimerítő, újat kell keresni, vagy a legtöbb esetben egyszerűen megunták már úgy nézni a dolgokat. És akkor jött egy új módja a látásnak, egy új "irány" és a két irány küzdött egymással, amíg egy harmadik nem lépett fel, egy legújabb, mely az egyesült első és második ellen folytatta az örökkévalóságig folytatható komédiát.

Itt másról van szó. Itt nem különbségekről van szó, hanem ellentétekről; itt nem irányaik miatt állnak egymással szemben, akik szembekerültek, de puszta létezésüknél fogva. Itt nem egy új művészet érvényesüléséről van szó, hanem a régi művészetnek, a művészetnek újra feltámadásáról és feltámadása előidézte élethalálharcáról, az új, a modern művészet ellen.

Kernstock Károly megmondotta, hogy itt miről van szó. Arról, hogy azok a képek, amiket ő és barátai festenek (és azok a költői alkotások, amiket egy pár költő és filozofémák, amiket egy pár gondolkodó létrehoz) a dolgok lényegét akarják kifejezni.

Dolgok lényege! Ezekkel a polémiát kerülően egyszerű szavakkal meg van jelölve a nagy vita anyaga, meg van jelölve a pont, ahol az utak elválnak. Mert az az egész világfelfogás, amelyben mi felnőttünk, az a művészet, amelytől mi első nagy benyomásainkat kaptuk, nem ismert dolgokat és tagadta, hogy lehet valaminek lényege. Lemosolyogta és elavultnak, középkorinak, ok nélkül fontoskodónak nevezte azt, aki ilyenekről mert gondolkodni, vagy beszélni. Az az idő, amelyben mi felnőttünk - és az egész XIX-ik század - nem hitte semminek állandóságát. Száz évvel ezelőtt megírták már, hogy a tájék csak hangulat, de hangulattá vált ebben a világban minden. Nem volt benne semmi szilárd és semmi állandó; nem volt benne semmi, amit csak elképzelni is lehetett, vagy szabadott volna felszabadítottan a szabadságot hozni jött pillanat rabszolgaságából. Minden hangulattá vált; minden csak egy pillanatig létezett: addig a pillanatig, amíg én - bizonyos élményektől bizonyos irányban diszponáltan - bizonyos megvilágításban néztem. És a következő pillanat megváltoztatott mindent. És nem volt semmi, ami rendet teremthetett volna a pillanatok tagolatlanul hömpölygő áradatában. Nem volt semmi, ami közös lett volna a dolgokban és ezáltal túlemelkedő a pillanaton; nem volt semmi, ami állandó lett volna egy dologban és ezáltal kiemelkedő a pillanatból. Mert nem voltak dolgok, csak hangulatok szünetlen egymásutánja és hangulatok közt nincs és nem lehet értékkülönbség soha.

És ez a szuverén, mindent a maga hangulatainak képére formáló én is felolvadt ebben a mindennek felolvadásában. Az én kiáradt a világba és - hangulatai segítségével - magába olvasztotta azt. De éppen ezért a világ is beleáramlott az énbe és nem volt semmi, ami határokat állíthatott volna közéjük. És nem volt semmi, ami az elmosódottságában csak sejtett terjedelmű énen belül rendet: teremthetett volna: A dolgok szilárdságával megszűnt az énnek szilárdsága is; a tények elvesztésével elvesztek az értékek is. Nem maradt más mint hangulat. Csupa, az egyes emberen belül és az egyes emberek között, egyenlő rangú és jelentőségű hangulat. Minden felfogás-dolgává lett; minden csak nézet volt, csak egyéni vélemény. És minden egyéni véleménynek csak az adott jelentőséget, hogy egyéni volt és nem lehetett különbség a nézetek jelentősége között. Megszűnt minden egyértelműség, mert minden csak szubjektív volt; megszűnt minden ellenőrizhetőség, mert minden csak szubjektív volt; megszűnt az, hogy jelentenek valamit az állítások, hogy kizárják az ellenkező állítás lehetőségét. Ebben a világban minden összefért mindennel és nem volt semmi, ami bármit is kizárhatott volna.

Ennek az élethangulatnak művészete a szenzációk művészete lehetett csak. Az élmény közlésének művészete, a csupán szubjektívé, a csupán pillanatnyié. De minél szubjektívebb és pillanathoz tapadóbb valami, annál problematikusabb a közölhetősége. Igazán csak a közös közölhető és ez a művészet mindenáron közölni akarta a művész egyéniségének egy pillanatát, a közölhetetlent. És véletlenszerűvé vált ezáltal minden hatás. Véletlenül kellemesen kígyózó vonalak és harmonikusan hangolt színek játéka és véletlenül - minden jelentéstől függetlenül - kellemesen összecsengő szavaké. És megtörténhetett minden hatás alkalmával, hogy az alkotó egy bizonyos hangulatából komornak intentionált összecsengés a felvevő véletlen hangulatában vidámságnak lett okozója. Vagy megfordítva, vagy a végtelenül variálható nüánszok kimérhetetlenségében bármi más.

A felületek művészeté lett így minden; a felületeké, amik mögött nincsen semmi, amik nem jelentenek semmit, nem fejeznek ki semmit, csak vannak valahogy véletlenül és hatnak valahogyan, véletlenül, akárhogyan - csak hassanak. A felületek művészete a szenzációk művészete lehetett csak, az elmélyedés, értékelés, a különbséget tevés tagadásának művészete. Új kategóriák jöttek, paradox kategóriák, olyan értékek, amik puszta megvalósulásukkal önmagukat kellett, hogy megsemmisítsék mindig: az új és az érdekes, mint értékek, mint egyedüli értékek. Mert ha csak hangulatok vannak és szenzációk, csak frissességük és erejük különböztetheti meg őket egymástól. És minden új és minden érdekes abban a pillanatban, hogy megvan, már kevésbé új és kevésbé érdekes. És minden pillanattal, minden hasonlatossággal és ismétlődéssel kevésbé új és kevésbé érdekes, míg végre elveszti minden szenzáció jellegét, minden értékét; megszűnik hatni, meghalt, nem létezik.

Ennek a művészetnek nincsen matériája, mert az megfogható, egyféle és magának teret követelő; szilárd és állandó. Ebben a művészetben nincsenek formák, mert a forma egyértelmű és más formákat és meg nem formáltakat kizáró; mert a forma az értékelés, a különbségtevés és rendet teremtés princípiuma.

És annyira összefért minden mindennel ebben a világban, hogy halálos ellenségének, elpusztítójának megszületését sem vette észre. Azaz, hogy észrevette, de nem volt képes bármivel szemben is ellenségesen érezni: új szenzációnak érezte is és összeférőnek minden régivel. A természettudományok és az emberrel foglalkozó tudományok pár eredményére (marxizmus pl.) gondolok most. Mert ezek hozták meg először a szubjektivista, impresszionista életfelfogás tagadását: egyértelmű és ellenőrizhető állításokat és rendet a dolgok között. Állításokat amikből következeit valami, mert vagy igazak voltak, vagy nem igazak; vagy helytállóak, vagy helytelenek. És minden egyes igaznak-elismeréssel ezer más dolognak elvetése járt együtt szükségszerű következményként. És állításokat hoztak, amik valamiről szóltak: dolgokról. Dolgokról, amikről lehet beszélni, mert van bennük állandó, van bennük valami, ami független az én hangulataimtól és szenzációimtól; amikre nézve teljesen közönyös, hogy én ilyen vagy olyan pillanatban, ilyen vagy olyan élmények hatása alatt, igy vagy úgy látom őket. Vannak dolgok és van bennük fontos és nem fontos, állandó és változó, felület és lényeg.

De az impresszionizmus emberei belenyugodtak ezekbe az igazságokba is. Mindent megértő eszük ezeket is elfogadta igazságokul - és érzéseikben és élményeikben minden úgy maradt, ahogy volt.

De ma érzésértékek lettek végre ezekből a megismerésekből. Ma ismét rend után vágyunk a dolgok között. Őket meglátni és magunkból azt, ami igazán a miénk. Állandóságok után vágyódunk és tetteink megmérhetősége és állításaink egyértelműsége, ellenőrizhetősége után. Azután hogy értelme legyen minden dolgunknak, hogy következzék belőle valami, hogy kizárjon valamit. Értékelések után. Különbségeket tevések után. Elmélyedések után.

És már maga az a hit, hogy van valami megfoghatóan állandó a pillanatok forgatagában, az a meggyőződés, hogy vannak dolgok és van lényegük, kizárja az impresszionizmust és annak minden megnyilvánulását. Mert akkor vannak célok, amik felé érdemes, sőt kell haladni és nem közönyös többé az utak iránya. Akkor nem mondjuk többé, mint az impresszionizmus egyik legfinomabb elméjű kritikusa mondta: "a művész mindent csinálhat, amit csak akar; csak meg tudja csinálni, amit akar." Mert akkor kritizálható már a célkitűzés is és a helytelen cél felé indult művészet annál elvetendőbb, minél ügyeskedőbb virtuozitással éri el elérésre nem érdemes célját. És kritizálható a feléje megtett út, mert van amin mérni lehet az eléréseket és a nem sikerüléseket, a helyeset és a nem helyeset.

Sok felöl jelentkezik már ez az új érzés és sok helyen kifejezésre is talált már versekben és épületekben, képekben és tragédiákban, szobrokban és filozófiákban. De ez a sokfelől jövő új művészet és világnézet még alig vált csak valamennyire is tudatossá. Még kevesen ismerik csak fel magukban és még kevesebben másokban, saját és rokon művészetekben. Kernstock Károlynak és barátainak talán legnagyobb jelentősége az, hogy ők adtak eddig ennek az érzés- és látásmódnak legtisztább, legerősebb és legművészibb kifejezést.

Ez a művészet a régi művészet. a rend és az értékek művészete, a megépítettség művészete. Az impresszionizmus dekoratív felületté tett mindent, még az architektúrát is és színeinek, vonalainak és szavainak csak kellemességük és szenzációkat kiváltó hatásuk adott értéket, mert nem hordanak semmit és nem fejeznek ki semmi konkrétumot. Az új művészet architektónikus a régi, az igazi értelemben. Színei, szavai és vonalai csak kifejezői a dolgok lényegének, rendjének és harmóniájának, súlyainak és egyensúlyainak. Erőknek és súlyoknak harmóniája minden dolog és matériák és formák egyensúlyában kaphat csak kifejezést. És minden vonal és minden folt - mint az architectúrában - csak annyiban szép és annyiban értékes, amennyiben ezt kifejezi: valamely dolgot alkotó súlyoknak és erőknek minél egyszerűbb és minél világosabb, minél összefogottabb és minél tartalmasabb egyensúlyát. A felületen van minden itt is. Érzékeink csak felületeket idegezhetnek be és színek és szavak, tónusok és vonalak lehetnek csak a kifejezés eszközei minden időkben. De a kifejezés eszközei most csakugyan csak eszközei a kifejezéseknek, nem célok, nem megérkezések. Az impresszionizmus mindig megállott kifejezési lehetőségek feltalálásánál, irányainak megjelenése egy új kifejezési eszköznek feltalálása, letűnése ennek modorrá merevülése volt mindig. Az impresszionizmus mindig csak szempontokat adott, amiknek segítségével el lehetett volna jutni valahová. De ő nem akart eljutni sehová. Végcéloknak érezte a szempontjukat, mert már azok is szenzációkat és hangulatokat hozók lehettek. Megérkezéseknek tekintette ötleteit, ha azok eléggé újak és eléggé érdekesek voltak. Megérkezéseknek tekintette őket, nem utaknak; szenzációknak és ingereknek, nem feladatoknak és kötelezettségeknek. Az új művészet az egészet-alkotás művészete, a végigelmenésé, az elmélyedésé.

Elváltak az utak. Hiába hivatkoznak az impresszionizmus géniéire. Az igazán nagy impresszionisták annyiban nagyok igazán - amennyiben nem impresszionisták; amennyiben az elmélyedés művészei és ötleteik csak utak számukra a dolgok igazi megfogása felé és szempontjaik csak eszközök egy egészet-alkotás számára. És ahogy nem érdemli meg ötletét és látását az, aki nem feladatnak és fegyvernek tekinti, hanem végcélnak és mulatságnak, úgy nem érdemelték meg az impresszionisták a közülök kiemelkedő nagy művészeket. Nem érdemelték meg és nem értették meg őket. És azt az utat, amit a géniek megtettek az ötlettől az egészig, ők visszafelé tették meg műveik látásakor. És szemponttá alacsonyították azt a dolgot, amivel az megajándékozta őket és modorrá a művészetet, amivel kifejezte és szenzációkat bírtak csak meríteni elmélyedéseiből.

Elváltak az utak. Hiába "érti meg" okos impresszionisták finom meggyőződésnélkülisége ennek a művészetnek sok művészi pillanatát. Ez a megértés is csak ötlet, csak szenzációkat merítés akármiből és nem következik belőle semmi átalakulás. Látják a fejükre lesújtani készülő dorongot és finom érzékekkel élvezik a lesújtó kéz hatalmas gesztusát. De ez a megértő okosság nem használ semmit, mert ez a gesztus most több a gesztusnál, mert ez a dorong - csakugyan le fog sújtani fejükre. Mert a csendet hozó művészet nekik hadüzenetet jelent és élethalálharcot. A rendnek ez a művészete el kell hogy pusztítson minden szenzáció- és hangulatanarchiát. Hadüzenet ennek a művészetnek puszta megjelenése és létezése. Hadüzenet minden impresszionizmusnak, minden szenzációnak és hangulatnak, minden rendetlenségnek és értékek tagadásának, minden világnézetnek és művészeiének, amely első szavának és utolsónak az "én" szót írja le.

 

[+] * Kernstock Károlynak a Nyugat múlt számában megjelent előadása nyomán megtartott vita adott alkalmat ezt a pár megjegyzést megtennem. Az itt közölteket a Galilei-körben mondottam el m. hó 16-án.