Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 3. szám · / · KÁDÁR ENDRE: WEISZ FERENC TITKA

KÁDÁR ENDRE: WEISZ FERENC TITKA
4.

- A föld vesse ki majd a tested! - ordított Weisz Ferenc. Mindennap pereltek, verekedtek most a feleségével.

Az asszony nem hagyta magát:

- A tiedet.

- Nem engedem, hogyha meghalok, a koporsómhoz állj. - Ez volt a legszörnyűbb fenyegetése Weisz Ferencnek, akinek szörnyen fájt, hogy beteges és mindenki más egészséges. S titkon, irigykedve nézett fia után, aki leányok után járt már.

Így pereltek gyakorta, de mihamar rendre kibékültek. S ha idegen hallotta, az ember, dicsérte a feleségét, hogy nincsen nála szorgalmasabb asszony, ő meg azt felelte rája, hogy Weisz Ferenc ma is egyenesebb, mint sok fiatal.

Weisz Ferenc aztán ősz elején beteg lett. Előbb is már, a látása meggyöngült, a lábai fájtak: nem tehetett kedvére. Elgyötörte is magát emiatt annyira, hogy órák hosszat nem lehetett szavát venni. Csak ült szótalanul és csavargatta pár szál ősz bajuszát, amely oly élettelen volt és száraz; mint a kukoricaszár ősz végén. S ősz végén, hogy kiállt este a kis kapuba, vacogtak a fogai és ha bement, úgy nézett egy zörgő kocsi után, mintha sohasem látná többet.

- Mi lelt téged? - kérdezte a felesége, akit a halál gondolata meglágyított.

- Megfogok halni, - mondta Weisz Ferenc, csak játszva, hogy megijessze őt; valóban nem is gondolt rája.

Az asszony aztán egyszer lefektette őt.

- Akarsz borlevest, - mondta az asszony. S majd az ágya szélére ült és elkezdett vele beszélni - hogyan történt ez! - elmúlt időkről, szomorú életük boldog pillanatairól.

- Te vagy mindenem - mondta Weisz Ferenc és ajka remegett.

Beteglátogatóba jött Hadrik, a szomszéd,

- Ez a szegény asszony a mindenem - magyarázta neki a beteg. - Ha ez nem volna, már megdöglenék.

- Mégis csak szereti magát ez az ember - mondta Hadrik az asszonynak. Beismeri, hogy maga tartja benne a lelket!

- Szegény, - hullt ki a könny az asszony szeméből.

S hogy a Weisz Ferenc betegsége rosszabbodott egy percre el nem mozdult ágya mellől. Az egyik gyerek volt a boltban és ő csak akkor futott ki, ha éppen nagyon kellett. Éjszakákat virrasztott át. És, hogy az ember nehezen mozdult már, levette az ágyról, hátával támogatta.

- Édes egyetlen anyám - könyörgött hozzá Weisz - ha jobban leszek lehozom neked az ég csillagait.

Az asszony áhítattal kérdezte:

- Lehoznád Ferenc?

- A napot, a fényes napot, - túlozott Weisz és tele volt a lelke szeretettel. Kérdezősködött: mi hír a faluban?

- Hát az urak? Senki sem volt itt?

- Dehogy nem, - hazudott a felesége - többen.

Kiment az utcára és az arra jövő csendőr őrmestert beszólította.

Weisz Ferenc arca felderült. Az őrmester azt kérdezte, hogy van. A beteg most is az udvaris gazda volt, szivarral kínáltatta az őrmestert.

- Nagy szegénység van most, - szólt már az asszony. Sok tolvajlások lesznek az idén.

Az őrmester ráhagyta:

- Azért nem is lehet majd büntetni őket. Weisz Ferenc helybenhagyólag intett és e napon az állapota, láthatóan javult.

Másnap azonban újra rosszra fordult a betegsége. Ő, aki kinevette a babonákat, este, mikor a kutyák összevonítottak, megrettent. Azt mondta, ez halált jelent és addig nem nyugodott, míg el nem kergették őket. Életében egy pillanatra sem gondolt szegény a halálra, most folyton vele foglalkozott.

- Édes anyám én meghalok, - mondta egy éjjel nagyon tisztán.

Az asszony az orvostól hallotta, hogy legfeljebb csak néhány napja van hátra, de biztatta:

- Dehogy halsz, engem is túlélsz!

Weisz Ferenc elgondolkozott, izzadtság lepte el homlokát:

- Mit gondolkozol? - kérdezte aggódó szeretettel az asszony.

- A legdrágábbon.

- Ki az? N gyerekeid?

Weisz Ferenc sírva nyögdécselt:

- Te vagy.

Kicsit felemelkedett. Halovány, fehér arca, piros lett s a szemei kidűltek halott gödrükből. Az asszony, aki se ülni, se állani nem tudott már, hozzája lépett:

- Mi baj Ferenc?

Weisz Ferenc kínosan erőlködött és az ágy ruganyánál keresgél valamit:

- A kendőm. Itt van az ágy aljában.

Piros, babos kendő volt az. Weisz Ferencné sohasem látta. Kérdezte miféle kendő az. Az ura azonban nem felelt, hanem mosolygott. Az asszony ekkor kiment és behívta a nagyobb fiát; volt már vagy tizennyolc éves.

- Mondd csak Ferenc a fiadnak, mit veszel nekem ha felgyógyulsz, szólt könnyezve. De boldog volt, hogy ura halála percében, mikor lelke Istenhöz készül már, ennyire elismeri öt.

Weisz Ferenc nem szólhatott. Az álla leesett és a szeme fel volt akadva. Hanem, a kezében most is ott szorongatta a babos kendőt.

- Ebben valami van. Alighanem egy arckép - szólt a fiú.

- Blitzné - szólt Weisz Ferenc özvegye.

Kicsit elgondolkozott. S egyszerű lelkében, mely tele volt ura iránti áhítatos szeretettel, mihamar megtalálta a magyarázatot.

- Látod - mondotta ő a fiának - akik szerették őt, hogy megbecsülte azokat.