Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 2. szám

KERNSTOCK KÁROLY: A KUTATÓ MŰVÉSZET [+]

Úgy érzem, könnyebb dolog megcsinálni a piktúrát, mint róla írni, vagy csevegni. A mi mostani kis kiállításunknak visszahatása, úgy tudom, sokkal nagyobb volt, mint aminőt szerény keretével elképzeltünk. Közönségünk progresszív rétege, jobban mondva a konzerválók előtt épp oly proscribált publikum mint mi piktorok - megérezte, ha nem is végét, eredményét, de igenis kezdetét egy hosszú nagy útnak, amelyen tradíciókból kiindulva megyünk előre, hogy keressük és megtaláljuk azokat az új nagy értékeket, amelyek lényegileg nagyon is rokonok lesznek minden idők jó művészetével.

Képeink előtt, előttünk, de mögöttünk is, különösen a természetet vagdosták a fejünkhöz. A természet, bizony az van. De azok az argumentumok, amelyekkel a fejünkhöz vagdostak, azok nincsenek. A természet nem ilyen - mondják - a természet más, a természetben nincsenek ilyen emberek; a természet az természetes; ez volt a főargumentum.

Nagyon hamar felejtenek azok az urak. Hisz még egy generáció sem múlott el azóta, amikor a természetes természetnek nem volt perspektívája, amikor a távoli hegyeket senki sem látta kéknek, amikor az árnyék fekete volt, a természet rajza együgyűbb volt a rossz fotográfiánál, amikor a természetes természet barna volt, amikor a fák nem voltak zöldek, amikor a természetet nem volt szabad nagy megjelenésében is festeni, amikor még nem ők védték a tradíciókat.

A természet, oh az oly türelmes, nemcsak azt tűri el, hogy lelegeljék, de még az ellen sincs kifogása, hogy különböző iskolák kisajátítsák.

Tény pedig, hogy nézni a természetet az iskolák tanították. Tanították foltokban, a széles, a lapos természetet és a hegyesen, a vonalkásan látottat; a folt-embert, a sík fát, a kígyózó blúzokat s még sok mindenféle "mást".

Courbet, mikor legelsőnek hozta a színes, a levegős, az elevennek látszó természetet, mikor elkészült a "Demoiselle au bord de la Seine"-el, ezzel a csodásan szép képpel, aligha gondolt arra a belőle keletkező iskolára - a naturalistákra - akik mihamar meghozták csalhatatlan szabályaikat! Ezek a szabályok megvoltak - de hol volt belőlük a Courbet szelleme?

Leültek a természet elé s azt meglátás nélkül, belemélyedés nélkül, bornirtan másolták. Minden cél nélkül, a véletlenre bízva az ügyet - ott ahol leültek, elkezdték a vászon bal felső sarkán s mire a jobb alsó sarkáig eljutottak, készen is volt már a kép és a természetes természet. Avagy Manet, mikor megfestette Olympiáját, ugyancsak nem gondolt a jövendő impresszionistákra. Hanem igenis festette azt a természetet, amit ő látott, ahogy ő látta, úgy ahogy neki az céljaira kellett.

S oh aztán jöttek az impresszionisták s a legstruktívebb festők egyikéből, Manet-ból lett akaratán kívül apja annak az iskolának, amely a legtöbb sarlatánt nevelte.

A könnyű színfoltok, a rajzvéletlenségek, a pöttyemberek, a lapos tehenek, a nyírfák jobbról, - gólya balról képek, amelyekkel festőik közönségük nagyobb izgalmára csodálatos leleményességgel néha helyet is cseréltetnek.

Avagy Cesanne, aki megutálta az élet és a piktúra sok-sok külsőségét, sallangjait; elbujt a világ elől s kereste formáit, kereste színeit; kereste az emberi testnek, a tájképnek, a nature morte-nak anyagszerűségét. Más értékekre mutatott rá, neki a vonal nem volt csak dekoratív üres cél, neki a vonal egy testnek a határa volt, neki a színek nem voltak öncél, szép tarka-barka képzet, neki a szín eszköz volt. Cesannetól vajon ezt az elmélyedést tanulják-e? Igen vannak, kiket úgy Cesanne, mint Manet, mint Courbet, Lionardo, Giotto vagy a görögök erre tanítanak. De az iskola csak úgy, mint mindég, a külsőt, a formalizmust, az olcsón, könnyen hozzáférhetőt veszi át. Courbetból színeskedők lesznek, Manetból laposak, egy síkban utazók, Manetból köd nyírfa és gólya, Giottoból nem az ő festői, rajzi, látási pozitívumait, hanem a renaissance-hangulatot veszik be és át. A görögökből, ebből a legelevenebb. legtartalmasabb művészetből lett a legszárazabb, legüresebb akadémia; s Cesanneból ugyan mi lett? A legtöbb festett citrom.

A művészetek, avagy mondjuk a festészet mindég a természetből indult ki. A primitív ember, tudjuk, a körülötte létező életet érzékelte meg legelébb. A gyerek pedig amikor rajzol, avagy pláne ha embert rajzol, meglátja a fejét, amin a szem van, az orr, a száj, a fül vannak, s a végtagokat, amelyekkel jár, cselekszik. Többet nem vesz észre, többet nem tud visszaadni. De mikor ezt csinálja a gyerek, természetet rajzol, azt a természetet rajzolja, amelyet az ő értelmi foka megértett.

Értelmének fejlődésében, ha speciálisan diszponálva is van rája, mindég tovább és tovább fog jutni megösmerésével, de amint nem a természet az, amit kicsi korában látott fejletlen intellektussal, úgy, sohasem lesz a természet az sem, amit később csinál belőle.

Az eszközök ugyanis, amelyekkel a festő dolgozik s amelyekkel a természet dolgozott, nagyon, de nagyon is különbözők. Nekünk nincs életsejtünk, nekünk nincs vízpáránk, nekünk nincs napsugarunk. Hanem van pemzlink, egy síkunk, festékünk s még egypár ilyen nyomorult eszközünk. Hiába ülünk a természet elé, hogy azt lemásoljuk, mint egy Kamera Obszkura, nincs fényérzékeny lemez bennünk, hiába akarjuk lefesteni olyan színesnek, amilyennek látjuk, nincs napsugarunk.

Van, az igaz, hogy van nekünk embereknek valamink, ami horderejében azokkal egyenértékű és ez az értelmünk.

Ez az az eszköz, amellyel a természet előtt fel kell fegyverkeznünk, ez az a valami, amivel a művésznek a természet elé kell mennie akkor, ha alkotni akar s ha ahhoz a természet segítségét keresi. Nem tudományt a festésben, nem érzések játékát, hanem igenis értelmet a festésben, fegyelmezett emberi agymunkát. Ne abban keressük a festő értelmét, hogy milyen ideológiák szolgálatába viszi művészetét, hanem igenis abban, hogy milyen művészi, festői értékeket tud kibányászni a természet örök nagy bányájából.

S hogy igenis mennyire az értelmek, a kultúrák csinálják a természetből a meglátást, benne van a művészettörténet különböző jelenségeiben. Különböző művészetek különböző kultúrák s akik művészetükben mindég a természetből indultak ki, külső formáikban milyen különböző, de lényegben teljesen egyező eredményekre jutottak.

Milyen más a japánok természetlátása, a rajza, s más a görög vázák rajza. Mennyire különbözik egymástól a Giotto természete a Michelangeloétól.

A görög Aphroditék, ezek a tökéletes példányai a görög világ nőszépség képzetének. Milyen mások külső jelenésükben, ha szemközt helyezzük a párizsi musée Guimetben levő Lakme szoborral. S megvallom, első látásra a nekünk oly szép görög arányok, a görög fej, a görög váll, a mell, a csípők, a medence, a karok és lábak mellett a hindu Vénusz csúcsos feje, nagy, gömbölyű szája, keskeny válla, nagy, két gömbölyű melle, egész keskeny dereka s nagy medencéje idegenszerűleg hat, pedig hát a buddhista kultúra is egy régi. egy nagy, egy óriási kultúra volt s előttük és nekik, amikor Lakmet, a szépség istennőjét, a budha Vénuszt olyannak ábrázolják, aki előtt egy görög ember hanyatt esnék, - bizonyosan az volt a legtökéletesebb szép, a szerelem és a női test formáinak legnagyobbszerű elképzelése, ábrázolása. Ezek a művek mind-mind a természetből indultak ki, csak az út, a kultúra, amelyikkel odajutottak, az volt mindenütt más és más.

Én a művészet mai forrongását egy nagy, óriási tisztulási folyamatnak tekintem. Tisztulási folyamatnak, amely, mint a láztól, úgy akar megszabadulni mindazoktól a külsőségektől, amelyek a festészetben ma még igen fontos szerepet játszanak. A természet nincs azzal a különböző divatos jelleggel festve vagy megteremtve. A természetben nincsenek színek s így jómagam hibának tartom, ha valaki színnel akar célt érni. Hiba az, ha valaki felteszi magában, hogy a tónust keresi, a természetben nincs ebben az értelemben tónus, hibának tartom, ha valaki grafikát csinál, mert a természetben nincs grafika. A természetben vannak alanyok s azokat rajz határolja, azok gömbölyűek. Ezt mutatja rajzuk és a tónus. De rajz és tónús egyik sem külön álló, önmagában egész valami, hanem igenis a tárgynak a tulajdonsága s ez a tulajdonsága nekünk segédeszköz magának a tárgynak az ábrázolásához.

Ha valaki csak a színeit látja meg a természetnek és azt valahogy egymásmellé applikálja, még ha tetszetősen is, a természetből csak egy kis felületet látott meg. Ha valaki tónusokat érzékel meg s egymás mögé rakja őket, csak egy kis érzelgést kapott. Ha valaki egy embert csak vonalakban ád, ugyan hova tette az a vonalak közt lévő testet? Igen a testet, mert a természetnek teste is van, az gömbölyű és nem lapos, az nemcsak szín, nemcsak tónus, nem vonal, az: anyag, amely magában zártan van és van azonkívül még a környezetében is. Ezt, ezt a természetet kell segítségül hívni, ezt kell interpretálni, oda kell menni eléje s keresni a jelenséget, amely ezeket a képzeteket velünk addig ismerteti, míg a tudatára jövünk - ezt azután a legegyszerűbb formában fel kell dolgozni, a vonal, a szín, a tónus segítségével. Amikor nem lehet görbe utakon festeni fonák formalizmusokkal, hanem amikor egyszerűen, értelmesen festünk, akkor annak mondania is kell valamit festői értelemben. Próbáljuk megnézni, melyek is azok az egyszerű eszközök, utak, amelyekkel a természet értelméhez hozzáférkőzünk.

Kapcsoljuk ki magunkból az összes tudottakat, tegyük félre az izmusokat, ne lássuk folyton magunk előtt az azokból kapott képzeteket. Hiszen azok, kik különböző korokban jó művészetet csináltak, sohasem törődtek az ő szabályaikkal.

Menjünk a természet elé s nézzünk meg például egy fejet. Azt látjuk többek között, hogy az gömbölyű, hogy szeme, füle, orra, szája, homloka, álla stbje van s nyakával együtt egy testből nő ki.

Nos, ez a fej gömbölyű, de a sík, amelyre kerül lapos s ettől a síktól a gömbölyű fejig cselekvődik meg a piktúra egész története, a piktor összes szenvedése.

Ha valaki olyannak akarja megfesteni, amilyen ott a természetben, no azt ugyan sohasem fogja megcsinálhatni, a már említett véges anyagok miatt. Ha pedig valaki megelégedve a rája tett impresszióval festi, úgy az könnyelműen eldobott magától olyan segítséget, amellyel közelebb jutott volna a megoldáshoz.

Szerintem nézzük meg azt a fejet, rögzítsük meg az impresszióját s azután a gömbölyűséget, a pofacsontot, a homlokot, az állat abban a mértékben szerepeltessük, amilyen mértékben a képzetet nekünk visszaadni mindezek a segítségünkre lehetnek. S ha az állkapocs segít engem egy fejhez jobban, mint az orr, úgy az állkapcsot fogom hangsúlyozni az orr rovására, s viszont.

Egy másik alkalommal a szem és a szemgödör adja a jellegzetességet, úgy azt fogom hangsúlyozni, egy szóval mindég azt, amit a legfontosabbnak tartok. Ha egy mozgó test kifejezéséhez: erősebben ellendűlt és ezáltal a megszokottnál hosszabb kar, láb, törzs adja meg az általam kívánt egyensúlyt, - vagy ha egy test mozdulatához egyik vagy másik izom erősebb hangsúlyozásával kapom meg az általam kívánt egyensúlyt, - vagy ha egy vonal hangsúlyozásával az anyagot, a testet jobban tudom érzékelni, avagy ha egy világosan vagy sötéten alkalmazott tónussal segíteni tudom célomat, avagy ha a színek a természetadta értékben, de fokozottabban, vagy halaványabban felelnek meg célomnak, mindig habozás nélkül fogom ezeket az eszközöket célom, az egész harmóniája érdekében felhasználni.

Érdekes jelenség, hogy ezzel a tisztulási folyamattal, amely a művészetet megtisztítja a formalizmusoktól, azaz azok elsőrendű szereplésétől, ezzel a tisztulási folyamattal önkebelében egy másik szelekció is folyik. Az egyik a kutató művészet, amelyik a művészi evolúció munkáját végzi, ez adja a remekműveket. A másik az alkalmazkodó művészet, amely egyikmásik ideológia vagy osztály szolgálatában állva, osztályagitálás, vagy öntudat ébresztésére, ébrentartására stb. alkalmas eszköz. Ez a művészet azután hűbéresként kíséri kalóz hűbér urát jó és balsorsában. Ha győz a gazda, divatos a piktúrája, ha megbukik, úgy vele együtt eltűnik a semmiségbe.

Mulatságos megfigyelni a mi piktúránk történetében ennek a másodosztályú pingálásnak szereplését. A legmulatságosabb analógiák sülnek ki belőle. Az "átkos Ausztria, Bécs" politikai küzdelmek idején felszínen volt a cigány és a gatya piktúra, jött a feudális reakció s meg lettek pingálva a nagy díszülések, a díszmagyar felvonulások általános nagy gyönyörsóhajok közepette. A tüdőbajos munkás kép pedig állítólag proletárművészet. Ezt az utolsót, amely kérdés pedig engem a legjobban érdekel, tagadom. Nem, nem ez a szolgaművészet az értelmiség, a proletariátus művészete, hanem igen is az, amelyet én csak röviden kutató művészetnek neveztem. És ez a kutató művészet, amely örökké keresi a művészi értékeket, ez nem fog bukni osztályokkal. Mindég lesznek a normálisnál értelmesebb emberek, és ezek az értelmesebb emberek mindég közelebb állóknak fogják érezni azt a művészetet, amely nem kópiája a természetnek, amely nem szolgája osztályharcoknak, ideológiáknak.

A művész nem lehet a természet tükre; hanem igenis, amily mértékben tudott a természetből új értékeket hozni, ez igenis tükre az ő intellektusának. Az előidézett szociális visszahatás pedig korának értelmi nívóját adja.

 

[+] * Kernstock Károlynak - a Könyves Kálmán kiállítás alkalmából - a Galilei körben f. hó 9-én tartott felolvasása.