Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje

Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje [+]
(Emlékezések, megemlékezések)
A megismerkedés.

1900. febr. havában hivatalban ültem reggeltől-estig; elismertem, megterheltem, összeadtam hibásan, szoroztam rosszul, kivontam tévesen, osztani általában nem tudtam s irkáltam időközben sok füzetnyi kritikai írást mindenféle elolvasott műről. Egyszer aztán csak nekibátorodva rászántam magam s beküldtem Anatole Franceról s Maupassantról szóló egy-egy cikket Gyulai Pálnak a Szemle számára.

Hetek múltak - hetek, melyeknek minden napját számoltam, minden postáját vártam, - míg egyszerre csak a posta Gyulai apró-kis betűivel hozza a választ, hogy jöjjek, látogassam meg.

Leírhatatlan félelem, szívdobogás fogott el. Percekig kellett a Fhg. Sándor-utcai ház előtt járnom, míg rá tudtam magam szánni, hogy fölmenjek. Sose felejtem el azt a gyermekesen félő áhítatot, midőn a csengettyű felett elolvastam Gyulai Pál nevét, ezt a nevet, melyet eddig csak könyveken láttam.

Az öreg Háni nyitotta ki az ajtót. Hogy ki volt az öreg Háni? Hát istenem, a fiatalasszony. Így hívta Gyulai Pál azt a ráncos, aszott képű összetöpörödött anyókát, aki már a hatvanas években lépett Gyulai nejének szolgálatába, ki azután férjhez ment s miután férje és gyermekei meghaltak, ismét visszatért az ugyancsak özvegyült és két gyermekét sírba kísért Gyulaihoz. Gyulai közt és a különösen pislogó tót nénike között folytonos tréfálkozás járta. "Énekeljen valamit, fiatalasszony!" s az öreg Háni reszketően, rossz, öreg verkli hangon énekelt valami régi tót nótát. "Fordítsa le magyarra, fiatalasszony!" és Háni kezdett fordítani fura, tótos magyarsággal. Háni hozta minden nap az esti lapot s kapott Gyulaitól egy krajcár borravalót; lapot azért nem abonált, hogy ezt a borravalót megadhassa. "Hát aztán mit vesz rajta, fiatalasszony?" Gyulai asztalán volt egy szerencse-disznó, melybe Gyulai vendégeinek valamit be kellett dobni Háni számára. Ezt aztán karácsonykor vagy pedig újévkor föltörték ünnepélyesen.

Háni vezetett be, mondom, a szobába. Bemutatkoztam. Következett az elmaradhatatlan keresgélés. Végre megtalálta a két cikket. A Franceról szólót elfogadta, - a Maupassantról írott nem kellett neki. Elmagyarázta nekem, hogy nem tartja jó írónak Maupassant-t, hogy Merimée volt az utolsó jó elbeszélő, "ki is adtam az Olcsó könyvtárban" s hogy Maupassant dicsőítésével nem szégyeníti meg a Szemlét.

- Hát ön mit csinál? - kérdi tőlem hirtelen.

- Üzletben vagyok.

- Minő üzletben?

- Cukorüzletben.

- Hol van az üzletük?

- A Nádor-utcában.

- Na, hisz akkor jól van, ha arra kerülök az Akadémiából jövet, ott veszem majd a cukrot. Olyat kávéba?

- Igen kérem, olyat. De nem kapni csak úgy kicsiben nálunk.

- No, nem baj, ha nagyon megkérem az apját, hát csak nekem adnak. Tudja, uram, hogy jól tenné, ha tanulna valamit? Nincs ideje bejárni az egyetemre?

Gyulainak ez az odavetett megjegyzése, kihatott egész életemre. Sorsdöntő szó volt.

Pár hét múlva már a freiburgi egyetemen iratkoztam a filológiai fakultásra.

 

[+] Ezt a cikket sebtiben írtam és felolvasásra szántam. Ahol felolvastam ott az eleven szó elevenül hatott a közönségre. Ami azt jelenti, hogy cikkem nem írásmű. Ha mégis kiadom, csupán azért történik, mert úgy hiszem, hogy följegyzéseimnek némi kortörténeti becsük van.