Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Babits Mihály: Karácsonyi Madonna
Borfoltok a vastag asztalon, hányásfoltok a lócákon és padlón.
- Én, - mondta Artúr lovag - én szeretném látni Miasszonyunkat, amint a templomban járkál, egyedül.
- Azt pedig aki látja, - mondta Páter Lucentius - azt pedig aki látja, élve nem marad!
- Majd jön öregapád, - szólt egy másik vitéz, - majd jön öregapád, halotti köntösében, és magával hív.
- Most azért is elmegyek, - felelt Artúr lovag - és megnézem. Mert csüggednek a gyertyák és homály szövi be a pókhálóval a boltozatot. Ott azonban most égi fény ragyog, azt mondja a barát. Ti pedig disznók vagytok és nem méltók, hogy veletek legyek. És én nem félek semmitől, az öregapámtól legkevésbé, mert ő pipogya volt addig is, amíg élt.
- Részeg vagy öcsém, - szólt egy nagybajuszú.
- De nem fog bejutni, - bizonyítgatta fontosan Bor vitéz. - Nincs ember, aki e szent éjszakán megint kinyissa a templom ajtaját; nincs ember, aki ne félne Istentől.
- A rossz lélek szállt bele, - jegyezte meg Páter Lucentius.
Jöttek a szolgák lobogó fáklyákkal. S a lankadt vendégsereg Artúr nyomában, kivonult a hűs levegőre. A lányok sikoltoztak és fáztak. Az izzadt lovagok támolyogtak és félrementek.
Csak Kádár vitéz, aki már nem tudott járni, maradt a teremben. Nem lelte az ajtót s a falnál belefogózott egy ős üres fegyverzetébe; azt hitte, hogy pajtás. A rozsdás vassal falba ékelt vasbábú nem bírta a részeg ember súlyát s vele együtt zajjal a földre terült. Kádár csókolgatta s homlokát hűtötte a hűs vason s berondította rondaságaival s fetrengtek mint két disznó. S a koppantatlan gyertyák hanyatló világa hosszú, rémes fénysávakban táncolt ez idilli képen.
A nagy feszület elborult a falon.