Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Feinhals-Petrucchio

A színlap szerint Padovát jelentenék az operaház barna kulisszái. Valóban gitáros ifjak zökkennek jobbra-balra hosszú strófás énekek dalolása közben. Megjelenik egy dohogó furcsa öreg úr is. Két hölgy is. (Igyekezetük néha kissé túlságos.) Cselédek. Ének. Megint a két ifjú.

A zenekarból álmosan bújnak ki a fáradt melódiák. Odafönn járnak-kelnek céltalanul az éneklő emberek. A lámpák színe kékre fordul. Ez a hajnal.

A közönség vár. Eddig semmi. Egyszerre robogva előre csörtet egy óriás gyerek. Félretuszkol útjából minden apró embert és hangja, a széles szárnyalású meleg bariton, megfojtja a gyenge, idétlen muzsikát.

Ez valaki. Feinhals. Meggyszín dolmány, meggyszín nadrág megfeszül hatalmas tagjain. A többiek talán a válláig érnek. (Ki hinné, hogy egyazon ember a szerencsétlen púpos, törpe Rigolettóval.) Ahogy mozog, jár, karját lendíti, beszél, fejét, vállát fordítja, lágy, mégis férfias quattrocento vonalak rajzolódnak ki. Verocchio telt, fiatal bronz emberei ilyenek.

Más is gyúrta, formálta hangjának, gesztusának munkájával Petrucchio alakját. De hóbortos öreg legény került ki a kohóból. Ő egészen más. Sűrűvérű reneszánsz-ember, kiben buzog a kultúrával teljes energia, vasgyúró, nevető legény és magához méltó kemény feladatok izgatják. Padova legszilajabb, rakoncátlan pompás leányának megfékezését tűzi ki célul. Ahogy ezt három felvonáson keresztül megcsinálja, a muzsikára átidomult érzések kifejezésének és az ábrázolásnak elérhető legtökéletesebb munkáját végzi.

A monumentális Hans Sachs, a bolygásra kárhoztatott sötét hollandus mélységei, skáláján éppen olyan természetes magától értetődéssel sorakoznak, mint a szivárványos színekben fürdő Don Juan, vagy a nyugtalanul támolygó Rigolettó. Ezek a keretek, melyeket betölt.

Kicsi épület neki a Goetz igénytelen operája. Belép az ajtón és széjjelrepedeznek a falak. Nem győzik erővel, terjedelemmel, amilyen súlyos ez az ember. Az összetákolt papírmasé szerkezetet drámaisága összeroppantja, eltűnik a kicsi német muzsikus és helyette diadalmas nevetéssel előttünk terem maga a forrás, az eredet: Shakespeare.