Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 22. szám · / · Lengyel Menyhért: Taifun

Lengyel Menyhért: Taifun
II. Móricz Zsigmond

A magyar dráma irodalom nő, nő. Itt köztünk, a szemünk láttára, bennünk. Egyszerre csak arra figyelünk föl, hogy van egy csomó pompás színészünk, minden színházba jut belőlük néhány elsőrangú erő, vagy egy-két jó színpadunk, ahol meglehet csinálni mindent, vagy legalább sok mindent s van néhány olyan drámaírónk, aki végre érti a mesterségét.

Itt van Lengyel Menyhért, aki már nem ügyes pallér, mint Csiky Gergely volt, hanem okleveles építésze a drámai technikának. S itt van a Taifun, egy pompásan megkonstruált alkotás, amely bámulatos tudással, nagyszerű stílusérzékkel, kitűnő előadással szedi ki a nézőből a föltétlen hatást.

Annyi kvalitás van benne, hogy jól esik az embernek, ha egybe-másba beleköthet, mert hiszen nincs fárasztóbb s érdektelenebb látvány, mint a gépszerű tökélességgel dolgozó akrobaták játéka. Az emberi munkának nem szabad abszolút biztossággal gördülni síneken. Itt is vannak tisztázatlan kérdések, vannak magamegfeledkezései az írónak, de ezek jóformán csak a vésőnek nyomai a faragott kövön: ha tovább kutat mögöttük az ember, megtalálja a célt, amely elnagyoltan jutott kifejezésre.

Becses, nagy értéke a darabnak, hogy egy hatalmas írói probléma lappang benne. Nincs eléggé irodalmilag kifejtve, s mégis meg van adva annyira, hogy a néző is megérzi, megérti. A fiatal japán tragédiája. Az ifjú japán népé, amely évezredes álmából felrázva egyszerre csak összeszedi erejét s napok, évek alatt pótolja ezredévek mulasztását. Amit a fehér faj háborúk, kultúrharcok, vér és munka árán sok század alatt termelt, Japán azt "tizenöt év alatt" mind eltanulja; amit Bruck, a német professzor harminc évi kutatás árán egybegyűjtött s megírt, azt a japán vendégek négy nap alatt befalják. Ez a rettenetes mohóság az ifjúság jellemvonása s egyben rendkívüli önámítás. ennek nem lehet jó vége. Ez a megemésztetlen anyag méreg lesz arra, aki beveszi. Utólag kell, hogy azokat a belső konkrúziókat előidézze, amelyekkel itt a fehér fajnál megtermett. A sárgák még csak ezután fogják megismerni a kultúrharcokat. Mert borzasztó összeütközésekre kell vezetniük e nagy és természetellenesen gyors átalakulásoknak. Nem vezet királyi út a népek gazdagodásához sem s az ingyen szerzett vagyon e téren is becsnélküli. És Lengyel Menyhért a legelejére tapintott a dolognak, mikor a japán tragédiáját megragadta.

Itt van, hazájától, a cseresznye virágos, lampionos, azáleás, fura dalú kis hazájától messze elszakítva, régen és sok okkal elvágva a nagy és becses japán ifjú férfi: Tokeramo. Tüdővészes a formája, beesett a válla, előre hajló nagy a feje, s az őseitől örökölt páratlan lelkét egy egészen újonnan szerzett vágy s hirtelen sikerektől megrészegedett nagyzási mánia fogja el: ez a ferdeszemű sárga fiú mindent meg akar tanulni, amit egész Európa, amit az egész fehér faj tud.

Őrület. Ott kell felbuknia, ahol a legelső komoly akadályba ütközik.

Tragédia. Embertelen képességeket tesz föl magáról. Azt hiszi, hogy ő maga az isten. De szentül hiszi, kételkedés nélkül s becses, a legbecsesebb lélekanyag: tehát össze fog törni, teljesen, végtelenül, gyógyíthatatlanul. Épp olyan nesztelenül, ahogy előjött: japán módra.

Hol? Hogy történik ez meg,

Az egyszerű, naiv, primitív ember beleszeret a fehér lányba, a túlkultúrált, agyonfejlődött s rémületesen nagy életművészetében is ösztön életű, vad, nyers, ős fehér lányba.

Mi vonzza őket egymáshoz?

Minden, minden. Az idegen után vágyódó érzékek. Mint "idegen szagú virágot", undorodó vággyal csókolja a lány a fiú sárga bőrét. S ez belevész, belebomlik amannak a tanult kéjes tapintásába, míg "a széles ágyon alszanak."

És még jobban egymáshoz vonzza, köti, forrasztja őket a lelki idegenség ezer ereje. A lány imádja azt az "erős férfit", akihez senki hasonló nincs már az ő világában s a japánt lenyűgözi az a hisztéria, ami a túlfejlődöttség gazdagsága a nőben.

Tokeramo becses, igazi lélek. Mikor óriási lelki boa constrictornak érzi magát, emberi joggal szívja be a fehér kultúra teljességét s ebben a legbecsesebbet, amit ez a kultúra termelt: a nőt. És az ő egyszerűbb táplálékhoz szokott természete megvész a méregtől.

A többi honfitársa, ezek az apró, topogó mosómedvék, akik nesztelenül jönnek, mennek, s el félkézkalmárkodják amit tudnak, bárgyú szemekkel nézik a társuk, vakon hitt vezérük baját; nem érik fel ésszel. Persze, mit tudnak ők arról. Az ő egyszerű orruk büdösnek érzi a parfümös fehér szagot, s állatínyük rossznak a fehér asszony húsát. Éppen ennyit tudnak ők a nagy eszmei kultúr dolgokból is bevenni. Finnyásan kerülgetik; csak ami nem árt!... S ott hagyják a legbecsesebbet. Jól teszik. Okosan teszik. Csak így lehet előre jutni praktikus embernek s praktikus nemzetnek, az ösztön tanítja meg őket az önmérsékletre. De szegény Tokeramo a nagyság átkát kapta örökül a maga potrohos, dülledt szemű, vicsori szájú japán istenétől. Ő lát és érez és ítél. És tönkremegy a fehér asszony szép kezében. És mikor megfojtja azt, "nemzeti hazájában otthonos dsiu-dsicu fogással", akkor magát is megöli az emberlélek természetes módján összerokkanva.

Hogy van ez a téma megcsinálva!

Olyan bravúros színpadi módon, hogy néha elfelejtjük, hogy írva költ a színpadi író is és ilyenformán köze van az irodalomhoz. Nincsenek sorok; minden perc a színpadra van elgondolva. Ezért nincs benne kifejtve eléggé a filozófiai háttér; ezért hiányzik belőle a színezésnek, a gondolatöntésnek s az elmélyedést betűkön át ébresztésnek sokféle módja. Ámde, hogy becses eszközei vannak, mutatja a hatás, amit a zsúfolt, izgatott, minden lázas pillanat után fellihegő nézőtér közönsége érez át a darab láttára.

S ezt a darabot ne akarja senki könyvből megismerni, nézze meg a színpadon. Mert itt a betűk nem a szedőgépből kerülnek ki, hanem a rendező műhelyéből.

A falon levő japán rajzok s a háromféle világítás a Tokeramo szobájában éppen olyan része a darabnak, mint a Hegedűs félszeg, kimonós mozdulata, olajságra arcának merev fénye mint azok a szavak, miket mondanak.

Ha azonban tisztában vagyunk azzal a nagy egységgel, amiben a színpad, a színészek s a dialógusok vannak egymással, akkor megmondhatjuk, hogy vannak némi, nem túlságosan nagy hibák éppen a színpadi technika szempontjából. Ilyen a Tokeramo fiziológiai halálának a kérdése. A színpadi halált az ősidők óta divatos tragédiai deus ex machinák, a tőr, méreg, újabban a tüdővész s némely más betegség s régi idők óta máig a megőrülés szokták produkálni. Ha a Tokeramo halála pontos orvosi rajz, a közönségnek szükséges tíz-húsz, elhintett szóval, kanalanként beadni ezt. Mert a néző figyelmét így túlságosan foglalkoztatja s a különös halál láttára konzíliumot tart a nézőtér, ahelyett, hogy a belső lélektani és filozófiai eredmények iránt érdeklődnék. Ugyanígy gyönge az első felvonás befejezése; az a jelenet, mikor Ilona "kicsalja a japán titkát" s egy percig úrrá lesz felette. Nem lehet kétes hangulattal szegni be felvonását, mert a helyett, hogy hatása volna, a publikum összenéz: mi is volt ez? mi történt?

Ez a két legfontosabb technikai kifogás, s ezek valóban fontosak, mert a siker csattanóját csorbítják... Ámbár lehet, hogy nem is csorbítják. A nagy primadonnáknak kell valami csinos testi hibájuknak is lenni pompás szépségük összhangjában. Nem merném bátran ajánlani, hogy dolgozza át a nekem nem kedvemre való részeket. Nem merném azt kívánni, hogy ezt a pompás színpadi művet a japán kérdés nagy költeményévé emelje. Azt hiszem inkább hogy így tízszer, talán százszor közelebb van a színháznéző közönséghez s így tízszer, százszor annyi ember lelkéhez szólhat, mintha a "kevesek számára" való remekmű lenne.

Az előadás különben épp oly kitűnő volt, mint maga a darab. A rendezés, az összjáték, s az egyes színészek csaknem kifogástalanok. Hegedűs bámulatos volt. Ő ma az egyetlen színészünk, akinek új karaktert lehet megtervezni: ő megeleveníti.