Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 22. szám · / · Móricz Zsigmond: Sárarany

Móricz Zsigmond: Sárarany
- Regény - (Folytatás)
XIII.

A gyerek újra felzokogó sírására az anyja hirtelen felült az ágyban. Felemelte a fiacskáját s az ágy lábától odavette maga mellé, kettőjük közé.

- Fiacskám, gyermekem, drága kedves kis fiam. Szegény kis gyöngyöm, lelkem kis virágom. Rossz apád van, rossz anyád van, bántanak! - gügyögött hozzá, mint az ölbeli babához. _- Bántanak fiam. Lelkem, kis bárányom...

Odaszorította a komoly fejecskét a mellére s a gyermek úgy túrta bele arcocskáját az anyja keblébe, mintha babakorabeli érzései újultak volna fel. Lassabban pisszegett s csitulva hallotta az anyja dunnyogó becézését. Aztán a meleg, illatos álom nemsokára megzavarta, megszédítette szegény fejecskéjét s egyszerre elaludt.

Erzsi tovább sziszegett hozzá, de a szava átfordult a másikra, az urára, aki elnyúlva, lankadtan feküdt túl a fiún.

- Jajaj fiam, milyen apád van!... Nincs is apád, árva fiam... Mikor szólt hozzád? Mikor ültetett a térdére? Játszott veled valaha? Kis fiam, árva vagy, mint az anyád, ez a te szegény árva anyád.

Danival megfordult az ágy, lelkében örvénylő szédülést érzett. Szíven találta a feleségének minden szava. Az asszony várból célzott rá, a fiának bástyája mögül s ő védtelenül kapta a nyilakat.

- Haj, keserű, keserű élet - folytatta az asszony - siralmas élet. Hogy el kell nekem nézni istenem, ahogy elragadta tőlem az egész világ az uramat. Mindenkinek több jut belőle, mint nekem. Azért élek én csak, hogy őt másnak hizlaljam... Érdemes élet ez, érdemes... Nem is lesz jó vége, nem lesz soha. Nem embernek való ez az élet. Angyal se bírná ki. Jajaj...

A férfi csöndesen feküdt, várta az újabb sújtásokat.

Az asszony egy ideig hallgatott. Nem igen tudta szíve keserűségét így kiereszteni, ellentmondásra, vitára volt szüksége, hogy a teli tömlőt fölfakassza s a gyötrelmek árját kiereszthesse magából.

— Alszik az apád fiacskám! - mondta, magához szorítva alvó fiát. - Alszik, jó lelkiismerettel alszik.

Az ember végig reszketett, nem moccant.

Az asszony egy idő múlva rászólt.

- Alszol?

Dani türelmetlen mozdulatot tett s nagyot sóhajtott.

Erzsi újra hallgatott jó ideig.

- Egy az, akár alszik, akár se. Csak hallgat. Nem szól. Nincs szava egy se. Nem vetne egy igét megnyugtatásul: no te eb vagy kutya, hát ne búsulj: így van

Dani újra sóhajtott.

- Úgy jön már ide haza, mint a pokolba. Jókedve van az egész világon, mindenkire úgy néz, mint a nap, de ha a kapun belép, elkámpicsorodik a képe. Ha a házamba beteszi a lábát, akkor már olyan, mint a gyász. Ilyen kedves vagyok én neki.

- De az isten áldjon meg, - fakadt ki csend hangon a férfi, - hogy legyek jókedvű, mikor úgy nézel rám mindig, mintha apád-anyád gyilkosa volnék.

- Hát nem olya vagy? Hát nézhetek rád jó képpel? Hát szíveled az apámat, az én fajtámat? Nem megfojtanád egy kanál vízben őket?

- Fojtsa meg az isten! - gondolta magában haragra lobbanva Dani, de nem mondta ki, csak beleharapott a szája szélébe.

- Teszel valaha kedvemre, mond? Teszel? Csak gondold meg egyszer, mi jót kapok én tőled? Pedig rám nem mondhatsz semmit. Nem bizony Dani. Nem látlak el az utolsó gondolatodig? Van valami hijjod? No csak mondd meg, van?

Az ember keserves mozdulatára tovább ment:

- Vagy ha így vagyunk apádékkal, nem fáj az nekem, azt hiszed? Én vagyok az oka? Nem ők vadítottak el maguktól? Hiszen első esztendőbe, mintha lányuk lettem volna, úgy voltam velük. Nem? De mi mindennel bántottak meg? Sok írás kellene ahhoz, azt mind papírra tenni. Én vagyok valaminek oka Dani? ...Én? ...Szólj no.

- Nem! - sóhajtott fel az ura.

- No látod, - kapott a szón Erzsi, - hát azt, a legnagyobbat!... Vetettem szemet valakire öt esztendő alatt? Mit csinálnál te énvelem, ha más embert tartanék magamnak?...

- Megfojtanálak! gondolta magában vad dühvel a férfi s nem szólt, csak ökölbe szorult a keze.

Az asszony sóhajtott.

- De te! Te mit teszel nekem?! Ugye sose vagy velem? Nem állhatsz bennünket! Aztán hogy vagy te az egész világ asszonyával? Aztán ne sírjak én reggeltől estig?

Az asszony hangja olyan szelíden, csöndesen, fájdalmasan zuborgott, ahogy még sose beszélt. Eddig ha ezek a panaszok előkerültek, mindig az indulat viharzását keltette föl bennük, de most olyan egyszerűen, tisztán s oly mélységes fájdalommal sorolta el őket, hogy a férfinak elcsavarodott a szíve és teljesen átértette az asszony egész vigasztalan, reménytelen életét.

- Mit akarsz Erzsi, hát mit tegyek?

- Mit Dani? Mit? Semmit Dani. Olyan kicsi amit én akarok!... Legyél az enyém Dani.

Harmatos könnycseppek csillogtak meg a hangon s a férfi szent esküvel érzett fel rá.

- Mit kívánnék én tőled Dani? Semmit, csak azt, amit én teszek neked... Látod én egész életemben úgy élek, hogy akármit is teszek mindig rád gondolok: hogy ha te látnád, mit mondanál rá. Jónak látnád előlem? Örülnél-e neki? Meg volnál-e velem elégedve? ...Ezt tedd meg nekem Dani te is.

Nagy csönd lett a szóra.

S a férfi lelkében lassan áradt föl valami szinte templomi áhítat. Az asszonynak, ennek a szentlelkű ős asszonyának a lelki nagyságát átszívta, átömlesztette magába s végre kimondta

- Megpróbálom Erzsi!

Azzal meg akarta ölelni, de a gyerek útban volt. Egyet gondolt, felállott s az alvó fiúcskát szépen ölbe vette, átvitte a maga ágyára.

Ő pedig visszasimult a feleségéhez, akit olyan puhán, egészen s szívszakadva ölelt meg, hogy annak vér öntötte el tőle az agyát.