Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 19. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL MENYHÉRT: PÁDUA HERCEGNŐJE

Nagyszerű körvonalak. De a Bunbury írója írta. Az a rendkívüli szellem, akinek - úgy látszik, - egyetlen szentség volt a művészet, de ezt az egyet sem vette soha komolyan. Vajon valóban túl volt-e mindenen, látta, ismerte és érezte-e az élet titkát úgy, hogy rájött, bizonyos lett benne: nem szabad semmit sem komolyan venni, játszani kell, - nevetni. Csúfolódni, hozzákezdeni valami nagy és szép munkához s tudatosan tönkretenni azzal, hogy nem ad bele mindent: vonaglást és átolvadást, lelki és testi munkát, mely azután álmatlanságot, kimerültséget és életuntságot okoz. Vajon nem akarta-e az ilyen munkát - s azért nem maradt utána semmi, amit el ne fújjon a szél, be ne lepjen a homok, meg ne fakuljon, divatból ki ne menjen, - vagy pedig, ha akarta volna, sem tudott volna másképp alkotni, mert a pompás tehetségéből valami hiányzott hozzá. Egy vonal, egy idegrezgés - ki tudja?

Ezt a színdarabját mindenféle idegen anyagból keverte össze Wilde s szinte szemérmetlenül tüntet azzal, hogy a motívumokat honnan szedte. Egy pillanatra az a gyanúja támad az embernek, hogy a játékos kedvű író meg akarta mutatni, hogy csakúgy hirtelen három olyan motívumot tud összegyúrni, amelyekhez Shakespearenak három külön darabot kellett írnia (Hamlet, Macbeth, Velencei Kalmár). De még így is rendkívüli a színdarab - a körvonalak nagyszerűek - éppen csak a kapcsolatok hiányoznak belőle. Se ideje, se kedve, se komolysága nem igen volt a finom írónak ahhoz, hogy olyan erősen állítsa talpra az alakjait, hogy magától értetődő legyen mindaz a sok nagyszerű valószerűtlenség, amely azután velük történik. Így egy kicsit mindig bábok maradnak és csak ajkaikon lángol a színes, aranyos - milyen szép! - szó, de a sötét vér nehéz játéka, mely úgy mozogatja az idegrendszert, hogy mikor az indulat legjobban feszül, hörgésbe és sóhajba fullad a szó - ez hiányzik a darabból. Pedig pontról pontra mindenütt jelezve van a hely, ahol ezt kellett volna megcsinálni, de az író, aki talán már akkor úgy gondolta, hogy a színpad csak egészen könnyű játékok helye, olyanoké, amilyeneket később csinált, lemondott arról, hogy a Páduai hercegnőből egy súlyos remekmű legyen.

Megmaradt ilyennek, ahogy most előadják. És ő tovább írta könnyű és csillámló színdarabjait, vicceit, paradoxonjait, melyeket már úgy lejárattak s amelyek annyira elfakultak. Finom matéria mállott vele porba. "Haj szegény Yorick! Ismertem Horátió: végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt. Hova lettek gúnyaid, bakugrásaid, villámló élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakasztották? Egy sincs már belőlük, hogy kimajmolnád saját torzképedet?"