Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 19. szám

HATVANY LAJOS: SAPPHO [+]

"Az uralkodó előítéletektől megszabadított Sappho"... így nevezte el Welcker híres tanulmányát, melyben az úr 1816-ik esztendejében, a teljes hat századdal Krisztus előtt megboldogult költőnő erényének oly bátran védelmére kelt.

Erős kísértésnek kell ellenállnom, hogy ne adjam én is tanulmányomnak ugyanezt a címet.

Én is Sappho lovagjaként akarok lándzsát törni, mint becsületének védelmezője állok sorompóba én is. Művésznő becsülete forog veszélyben. Kételkednek művészete őszinteségében. Az emberek - nem! nem emberek! csak filológusok - olvassák még a verseit, de betömik fülüket a szenvedély e zúgó viharzó kitörései előtt - elfordulnak, a magasra szálló lángoszlopban forró láva veszedelmes táncától, hogy belebámuljanak a kommentátorok halkan sistergő csendesen pislogó hamujába.

Nem törődöm a poézis e talmudistáival. Sappho verseit veszem elő.

Verseit? Beszélhetünk-e itt versekről, Hisz Sapphonak csak egyetlen versét ismerjük - meg töredékeket, kisebb-nagyobb forgácsokat, melyek műveiből átszármaztak a retorika és költészettan görög és római tanítóinak kézikönyveibe.

Hogyan lehet szép metaforák és ügyesen csiszolt fordulatok segítségével emberi effektusokat leginkább felkelteni? Ez a nagy kérdés foglalkoztatta a kései görög és római ókort. Feleletül a költészetből szedteK elő mindenféle példát. Ezen törekvésnek köszönhetjük, hogy néhány idézet utján fogalmunk van a szubjektív költészet első hajtásáról.

Siránkozzék más a sors kegyetlenségén és elmélkedjék más az idő pusztító hatalmán. Én csak dicsérem az időt és a sorsot azért, hogy sok régi épületet lerombolt és sok verset töredékké tépett. Sértetlen arhitektura - az csupán művészet, s így egészen személyes, önkényes és korlátozott, de a rom kiszámíthatatlan, meglepő, véletlen formájával egy darab természet.

A vers arra kényszerít, hogy vakon engedelmeskedjünk költőjének: valóságos álom zsarnokság alá hajt: a töredék ellenben határ nélkül való, szabadon a végtelenségbe szálló hangulatokat ad. Nincs a világon hely, amely több vággyal töltene el elérhetetlenek után, mint a római fórumon a falak, oszlopok, diadalívek, szobrok, templomok és szentélyek kusza tömege. Nincs hangulatosabb olvasmány mint a görög lírikusok egyes strófáinak, sorainak közepén kezdődő vagy hirtelen megszakadó mondatainak mindenek fölött különös és csodálatos gyűjteménye. Egyszerre csak megkap néhány szó, mélyen besodor valami hangulatba, meghánytorgat forgatagában - aztán hirtelen elereszt. Megzavarodva, szédülve áll az ember és belezuhan egy más töredékbe, hogy az ismét megragadja, messzire elsodorja, hogy ismét kábultan partra vesse. Gyakran egyetlen hasonlat egész vidékeket idéz elénk - egyetlen metaforában rég lenyugodott napok heve perzsel és rég elsimult hullámok ezüst tajtékja száll. És mennyi érzés reszket ezekben a verscafatokban, - mennyi hangulat hatol át rajtuk - hány alak tűnik fel bennük! Csak a véletlen tud ilyet boszorkánykonyhájában összekotyvasztani. Fogadjuk hálásan kezéből és örüljünk, hogy ezen a szürke világon még meg tudnak teremni az ilyen tarka csodálatosságok. Találomra felnyitjuk a könyvet és íme pirosan susognak a rózsák Anacreon ősz göndör fején, pirosan csillámlik serlegében a bor, rekedt dala hallik a szép fiúról, akinek tiszta szűzies tekintete a költő vén szívét megejti, a puha Erosról, aki virágos ruhájában pompázva jár, akit isten s ember ural, kié az édes élet minden pillanata, annál is inkább, mert ősz fürtök és korhadt vén fogak már halálra emlékezni intenek: hirtelen elnémul Anacreon dala - mintha becsapták volna a kocsma ajtaját. Már Tyrtaeus énekel nekünk az ifjúságról, melynek minden illik, mely szép, nagyszerű életteljességében, és szép ha a csata élén, sebbel sima mellén, leteríti a hosszan kinyújtóztató halál, az öregek csúf haláláról is dalol, kik meztelenül roskadnak össze a harcban. Fehér hajuk porral éktelen, testük összetaposva és fonnyadt kezükkel oltalmazzák véres zsigereiket. Szemünk Mimmermos töredékeire esik és mint szőkén hullámzó fürtök meglebbenése, susog dala a korai halálról ölelésnek kéje közben - fogvacogást hallunk Hipponax verseiből, aki mindig fázik, mindig éhes, aki mindig ruhát és ételt koldul embertől, istentől. Kypris berkeiben tett tapasztalatai erre a szomorú versre ihlették meg:

"Két napon okoz legtöbb örömet az asszony; mikor tiéd lesz és mikor sírba teszed."

De Hipponax még nőbarát Simonideshez képest, aki egy csalódott élet átkát az asszony gonoszságáról szóló igen gyalázatos versekben tálalja elénk; annál művészibb látomások libegnek felénk névrokonának a másik Simonidesnek versfoszlányaiból:

"mint csicsergő, aranyos nyakú tavaszt hozó madarak..."
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
"Mit ér az élet öröm nélkül?"
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A királyok, az istenek, ha nincs örömük, irigylésre méltók-e?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
"Követe az illatos tavasznak, éhes sötétkék fecske."

"Ember, sose mondjad, hogy mi lesz holnap. Sosem láttam boldog embert, kinek boldogsága örökké tartott volna, mert a sors gyorsabban fordul, mint a sebes röptű légy..."

Alcman, ki "elleste a fogolymadártól édes, dallamos hangját", úgy írja le az estét, hogy az Goethe "Über allen Gipfeln"-jével versenyez és Ibikus kénytelen-kelletlen meghajtja fejét Eros hatalma előtt, de fél a közelgő istentől, mint ahogy a vénülő, győzelemhez szokott csataló nem szívesen megy csatába a rohanó szekér előtt. Theognis és Solon bölcs tanácsokat osztogatnak nem nagyon hangzatos distichonokban. Stesichorus, Arion sorba állítják a szüzeket és ifjakat és ezer torokból hangzanak fel himnuszaik; de pusztán magukkal maguknak, közönséggel nem törődve, énekel a pompás pár: Archilochos és Alcaeus. Ha csak egy kevés kronológiai érzékem volna is, Archilochossal kellene kezdenem. Ő benne elsőnek ébredt fel a vágy, magát, semmivel sem törődve, álszemérem nélkül megnyilvánítani: ő volt, aki kitalálta a jambust, ezt a folyó beszédhez legkönnyebben alkalmazkodó versformát. Erre a hanyag formára bízta minden titkát. Beszél egy szigetről, mely erdőkkel bozontos, szamár hátához hasonlatos; Péterfy finoman kiérezte ebből a hasonlatból egy kalandornak egész élettörténetét, egy condottieri-egzisztenciát, ki szamárháton csavarog világgá. Archilochos igazi katona volt, célszerűségi hős Bernard Shaw értelmében, aki tudni sem akar ízetlen lovagi hősieskedésről. Nem titkolja, hogy pajzsát menekülés közben a bokorba ejtette és hogy most bizonyára az ellenség dicsekszik vele. "De én magam mégis megmenekültem a haláltól: hadd vesszen az a pajzs: majd szerzek hamarosan nem rosszabbat annál." Ha csügged, nótát dúdolva biztatja magát: "Óh lelkem! Sok viszontagságban hányt-vetett lelkem te! Légy vidám és tárd ki melled a sorsnak..."

A következő leírás önarcképet sejtet:

"Az ízlésem szerint való katona, nem nagyon nagy, nem is nagyon vastag, hosszú fürtökkel sem begyeskedő, simára sincs nyírva. Az igazi férfi alacsony termetű, a lába görbe, járása biztos és bátorsággal teli..."

Ilyennek látja egy lovas katona a férfitökélyt. Különben is tábori levegő érzik verseiben; még a bort is dárdájára támaszkodva issza Archilochos; serlegét, kenyerét arra erősíti. De azért a hajó fedélzetén nem akar józan fővel lenni őrszem. A matróz hamar teli korsó bort kell hogy hozzon a tömlőből. Pityókás állapotban keletkezhetett ez a nóta:

"Mit bánom én Gyges minden gazdagságát: nem irigylem és az istennek művével meg vagyok elégedve: nem vágyódom holmi királyi birodalomra, minden ilyen kívánság távol áll tőlem..."

Ebben a megelégedésben, ebben a jó kedvben a friss must gyöngyözik, habozik. Mert Archilochos különben epés egy úr volt: minden írók közül ő jött rá először, hogy milyen veszedelmes hatalom a szó, ő tudta meg először, hogy gúnnyal ölni is lehet. A legenda azt tudja róla, hogy beleszeretett egy gazdag lányba, de annak apja házasságról hallani sem akart. A szerencsétlen plutokrata család szörnyen megérezte a jambusok - majd hogy azt nem mondtam, a sajtó - hatalmát. A költő mérges jambusaival kérlelhetetlenül addig üldözte őket, míg a lány a kétségbeesésében felakasztotta magát.

Még Alcaeusról kell szólanunk, arról, aki az volt ami Horatius lenni akart, aki szívvel és lélekkel írta le amit a római az öt ujján kopogtatott ki: a téletsi jó meleg szobát, mikor kint zúg a vihar és a tűzhelyen lobog a láng, vagy a nyári dél perzselő hőségét... de ez olyan szép, hogy idézek, idéznem kell:

"Nedvesítsd meg torkodat borral - forró csillagok járnak - nehéz óra ez - a nagy hőségben minden szomjas. Az édes tücsök ciripel a bokor alján és rázza szárnyából mindig ismétlődő énekét - a lángoló nap elperzseli valami a földön mozdul, virágzik az articsóka, most a legbujábbak az asszonyok, de a férfiak lomhák, fejük-lábuk bágyadt a napsütéstől."

Nem erőteljesebb-e ez a töredék, mint Horatius egész ódáskönyve? Alcaeus lesbozi volt és ifjabb kortársa Sapphonak: bele is szeretett az öregedő asszonyba, habozva nyitja vallomásra ajkait: "Ibolyafürtő, szent, mézédesen mosolygó Sappho szólnék, de tiltja a tisztelet." És íme a válasz:

Volna kívánságod nemes és tiszta
És nem gonoszt volnál mondandó
Nem bontná el szégyenpír az arcod
és érzésedről szólnál szabadon.

Sappho és Alcaeus kísértetei meghajolnak egymás előtt, ezeket a szavakat suttogván egymásnak vággyal és kacér elhárítással tele - és aztán ködképként szétfoszlik újra a lesbozi idill.

Ez a félelmetes és mégis oly vonzó, ez a merev és mégis oly eleven, köre a költőknek, akik valamennyien egy hangos kiáltással, egy hatalmas gesztussal lépnek fel, akiknek tagjai ugyanabban a percben megmerevednek, kiknek elnyújtott hangja hirtelen megszakad, ez a titokzatos költő szövetség tökéletlen maradt volna, ha Sappho egy asszonyosan bájos mozdulattal, egy asszonyhang csengésével közibük nem lépett volna. Egy tekintet e töredékekre elegendő, hogy érezzük: itt asszony beszél: szerelem, anyaság, toilette, az örök asszonyiság összes motívumai megcsendülnek. Sappho töredékei különösen azon horizontokat nyitó erő által tűnnek ki, mely a fragmentumot minden más versek fölött vonzóvá teszi. Az olvasói néhány szó megrezegteti, s a az átremegő borzongás az olvasót vele teremtő költővé avatja.

Víz alszik előttem
Hüvös fuvalmak szállnak
A birsalma fáról
Reám s a levelekre
Susogó levelekre
És álom a szememre.

Schreiberben, Sappho legújabb biographusában ezek a sorok böcklini táj képét keltik. Talán igaza van. Mindenki a maga módja szerint egészítheti ki a töredéket, hozzágondolva egy színt, egy hangot, egy hangulatot. Ez nem programzene, - a szöveg egészen mellékes, a hangulatkeltő erő benne reszket Beethoven és Sappho hangjaiban.

Miért vesződik Schreiber azzal, hogy egy hímenének néhány töredékéből fáradságosan összerakja a lakodalmi szertartások képét? Az üde, árnyékos oázisból visszaevezett a tikkasztó sivatagba. Sappho így énekel:

Mint a birs, mely fent piroslik
Magas fája tetején,
Tetejének tetejére
Mit kertésze ott felejtett.
Dehogy is volt az feledség
Nem érte el a szegény.

Catullustól, aki ezt a lakodalmas éneket paraphrasirozta tudjuk, hogy az alma a mennyasszony szüzességének hasonlata. Ezek után könnyen kitalálhatjuk, hogy mire vonatkoznak a következő töredékek:

Mint a pásztor hegyi pásztor
A jácintot eltapossa
és a mező bíborveres
Virágait eltapossa.

Hesperus mindent visszahozol te
Szerte amit szórt fénytüzü Eos
Hozod a bárányt, hozod a kecskét,
De im, örökre rablod a lányát el az anyának.

Távoli vidám kacaj száll néhány vaskosabb sorból: lakodalmas tréfák, a jegyespárral való incselkedés. És végül két töredék:

Boldog legény te,
Betelt a vágyad
Kezedben a lány most
Kiért emésztett
Szerelmi lázad.

A dalnak ez a része a fiatal asszonynak szájába lehetett adva:

Ó lánykorom, óh lánykorom, hol vagy?

Mire a szüzek kara felel:

Sohasem térek vissza tehozzád, sohasem térek.

A lakodalmas szertartásokról más világítson fel bennünket, a Sappho biográfusnak ezeket a könnyű töredékeket nem szabad néprajzi adatként kezelni.

Hát még a többi töredéket, melyet nem lehet egy dal biztos szerkezetébe beilleszteni, minek azokat túlmagyarázgatással agyonnyomni?

Mint a felhők völgyön keresztülsikló árnyéka nekiütközik a domb aljának, felkúszik a meredeken és a csúcsról hirtelen a kék semmibe folyik szét, így kellene, hogy ezekből a töredékekből a legtitokzatosabb hangulatok hulljanak ránk, vonuljanak végig rajtunk, töltsenek el és ömöljenek szét bennünk. De jaj annak, aki megfogná őket, aki valami pozitívet akarna kisajtolni belőlük - az ilyen ember tévedésre és... professzorságra van kárhoztatva. Mert csak históriának, pszichológiának vagy philológiának kell elnevezni az ötleteinket, csak egy lehetőleg mesterkélt módszerbe kell foglalni őket és a fantáziáknak nyugodtan tudományos előadással az igazság színét kölcsönözni, hogy az álmok ingatag ösvényén a katedra biztos révébe jussunk. Természetes, meg kell szép simára nyesni a hipotézisek bozótját. Ilyen erénnyel teljes hipotézis hurokba fogták bele a jó Sappho-t; erényes erőszakot tettek rajta; és időtlen idők óta várja már azt, aki hajlamainak és művészetének visszaadja.

Kevés az amit Sapphoról biztosan tudhatunk. Lesbos szigetén vagy Eresos vagy Mytilene városában született; mindkét városból van Sappho arcképes érem birtokunkban. A szigetet Sappho életében pártviszálykodás dúlta fel. Mint minden a nép jogai nevében induló mozgalom, a lesbosi felkelés is zsarnoksággal végződött. Az Augustusok és Napóleonok nem kivételes jelenségek - a Krisztus előtti 5. és 6. században Görögország számos ilyen férfit produkált - en miniature. Az eset oly tipikus, hogy Solon egy versbe foglalt bölcs mondást szerezhetett róla:

Harsogva habzik a hullámos ár ha hajtja a szélvész,
Nyugton és békén fekszik ha semmi szellő se bántja,
Igy nagyok hatalma kavarja vadul a várost,
Zsarnoki kézre jut, mit sem sejtve a nép.

Azt a férfiút, kinek uralma alá került, "mit sem sejtve" a lesbosi nép, Pittakosnak hívták. Nem lehet többé megállapítani, hogy Sappho családja vagy ő maga belé volt-e keverve a politikába. Már az ókorban az a nézet volt elterjedve, hogy a zavargások idején az ország arisztokráciájával együtt, őt is kiutasították. Pittakos, ki békét tartott az országban és aki, hogy udvarának fényét emelje, költőket és művészeket szívesen látott magánál, amnesztiát adott neki. De ezek csak valószínűségek, amit Herodotos Sappho családi viszonyairól beszél, erősen mondákkal körülszövött. Dalaiból csak bátyját, Charaxost ismerjük, a félvilági hölgyek barátját, aki évekig távol kellett hogy legyen, akivel gyakran civakodhatott és kinek visszatértét megénekelte: reményét fejezi ki, hogy a testvéri egyetértést most már semmi sem fogja megzavarni. Lányát a következő anyai örömtől ujjongó sorokkal köszönti:

Egy édes drága lányom van nekem
Aranyvirág a gyenge termete
Nagy Lydiát ha adnák énnekem,
Érted nem kellene
És nem kellene a szép Lesbos se
Gyönyörű Klais.

Fáj - különösen ha a görög eredeti édes csengése van fülünkben - ha ezekből a sorokból azt a józan következtetést kell levonnunk, hogy Sapphonak, ha lánya volt, okvetlenül kell, hogy férje is lett, vagy férfiakkal érintkezett legyen. A véletlen úgy akarta, hogy összes dalai közül, ama Alcaeust visszautasítón kívül csak a következő, nem kevésbé visszautasító vonatkozzék férfira:

Maradj barátom, ha úgy akarod,
De ifjabbnak add a szerelmed,
Bátorságom elszállt az
Ifjúsággal szívemből
Vén vagyok hozzád.

Phaon neve nem fordul elő a töredékekben és az egész leukadiai ugrási história roppant valószínűtlennek tetszik. Egyébként az ókorban általánosan elterjedt babona volt, hogy e szikláról való leugrás meggyógyítja a szerencsétlen szerelmet. És a legenda elterjedéséhez elég lehetett, ha Sappho erre csak holmi költői célzást tett, mint akár Stesichorus vagy Anacreon.

Hiszen meglehet, hogy Sappho sok szerelmi dalt intézett szerette férfiakhoz; de ez sehogy sem volt kötészetének jellemző vonása. Különben hogy jellemezte volna őt így Horatius: "Sappho, aki aeol húrjain a nép lányai miatt panaszkodik." A szenvedély, melynek félelmetes fénye megcsillan verseiben, az a szerelem lehetett, mely egy asszonyt egy másik asszony karjaiba vet:

Szélvihar a hegyormokat tépi.
A tölgyesben vad-dühösen vájkál,
Jobban vájkál Eros a szívemben...
Újra gyötör Eros gyötrelemmel,
Testem bágyad. Ellenállhatatlan
Kinzó édes vad szörnyeteg, Eros.

A fent használt szavak: "félelmetes" és "megcsillan" véletlenül csúsztak ki a tollamból, mert Sappho bevallja sugárzó nyíltsággal, megható nemtörődömséggel mindazzal szemben ami az ilyes hajlamokban, bárki szemében botránkoztatónak vagy természetellenesnek tetszhetik, hogy a nő szerelem Erosa az, mely szívét megrázkódtatja, mely tagjait elbágyasztja. Bármi legyen is a véleményünk a pszichológiáról, bizonyos, hogy Sappho kor- és polgártársai az ő nézetét osztották.

De a magyarázók nem így akarták! Két táborba oszlottak. Sappho "undorító természet ellenességének" elítélőire és becsületének mindenáron való védelmezőire - a becsület fogalmát persze modern értelemben véve. Egy reneszánsz korabeli tudós, Domitius Calderinus volt az első, aki hamisan idézett helyekkel Sappho rágalmazását lendületbe hozta - Dacier asszony a XVII. század híres kékharisnyája kezdte meg a rehabilitáció művét. Ovidius és Appulejus cinikus álláspontja is talált modern képviselőt Bayle személyében, ki kereken kijelentette, hogy a dalok szépsége kedvéért Sapphonak minden bűnt megbocsátaná. Modern tudósok találmánya az is, hogy Phaon allegorikus mitológia lett volna, de már a kései ókor kusza tudákossága is ismerte azt a másik nem kevésbé értelmetlen hipotézist, egy híres hetaira Sapphoról, aki a fenti költőnőtől megkülönböztetendő. Egy minden történelmi érzék híján levő kor e barokk ötletét a múlt század elején nagy históriai apparátussal megint előtálalták, Többek között egy francia tudós, aki az érososi Sappho-arcképes érmet találta és mint tudni vélte, hogy a mytilenei Sappho volt a költőnő, az eresosi hölgy pedig hetaira. Nem engedte magát legkevésbé sem megtéveszteni e képmás által, melyen Sappho szemét ég felé fordítva, költői extázis állapotában van ábrázolva, hanem azt a mély magyarázatot sütötte ki, hogy az "Übercourtisane" is hódolt a múzsáknak.

Joggal teszi Welcker ezt a felfogását nevetségessé. De nekem a franciának abszurd és önmagát elítélő nézete még mindig sokkal kedvesebb, mint a Welcker valószínű és annyira művészietlen elmélete, mely sajnos általános lett.

Welcker csak jó erkölcsű klasszikusoknak akart helyet adni. Addig piszkálta a vén korhely Anacreonnal összekötött hagyományos képzeteket, míg minden "vétkes" lekopott róla: a költő dalolt ugyan ifjúkorában szenvedélyes szerelmi dalokat, de annyira jellemző és tulajdonképpen híressé lett szerelmes és bordalai inkább költői játékok, mint telt szívvel írott poézis. Welcker azt sem tűrheti, hogy Archilochos magánbosszúból egy egész családot üldözött. "Archilochost, Lykambes nemcsak mint magánembert, hanem mint polgár és pártembert sértette meg." A gyűlölet emberi, nagyon is emberi és ezért művészi érzésének el kell tűrnie, hogy szent haraggá, jogos felháborodássá és hasonló lanyha, langyos általánosságokká változtassák; s hogy a költő nagyszerű kajánságának még jobban fullánkját vegyék, arra emlékeztet bennünket Welcker, hogy a görög publikum bizonyos ünnepségeknél gúnydalokat igen jól használhatott; Archilochos így csak megrendelésre lett volna mérges. Az ilyen tisztára mosott lírikus társaságba persze nem illett bele a szenvedélyes érzéki Sappho. Mivel azt nem igen lehetett tagadni, hogy a dalok délszaki heve a lesbosi lányokon ömlött el, módot kellett találni e forró szavaknak a philológiai erény előtt való igazolására, agyrémet kellett szerkeszteni egy bár érzéki, de mégis teljesen ártatlan szeretetről. Welcker arra emlékeztet, hogy heves délszaki természeteket a legtisztább indulatok, minden vágy nélkül is hevesen izgatják és hogy e hajlamok minden lehető szabadsággal költőien ábrázolva, a szerelemhez hasonlóvá lesznek.

Welcker úgy látszik nem is vette észre, hogy a görög lírikusok személyes becsületességét a művészetük becsületességének rovására védelmezi, ha Anacreon holmi Bodenstedt-Mirza-Schaffivá, Archilochos alkalmi párt költővé, Sappho pedig erotikusan képzelődő asszonnyá lesz, aki hogy költőileg értékesítse, kis élményeket szívesen felfúj.

Emellett Sappho egyetlen megmaradt dala ennek épp ellenkezőjét mutatja - azt mutatja, hogy bár délvidéki volt, nemcsak szenvedélyes szavak szikráztak ki lelkéből, hanem a legmélyebb érzés is igaz asszonyi módra olvadó lágy hangokká sűrűsödött benne. Az ő, Afroditéhez való imádságában egyetlen egészben ránk maradt költeményében, melyben az istennőt kéri, hogy egy rideg szűz lányt engedékennyé tegyen, az a pelyhes érzés repdes, mely azon galambok e földtekét beárnyaló szárnycsapásához hasonlatos, melyek a vers szerint Afrodité fogatát viszik a levegőn keresztül. Persze a második költemény, melynek nagy része ránk maradt, annál szenvedélyesebb hangú:

Boldog legény, istenek párja
Szemben ki ülhet szép szemeddel,
Édes kacajos közeleddel,
Kacajoddal, mely sziven vágva
Fogja a mellem.

Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak,
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét vad árnyékok,
S lárma fülemben.

Hideg verejték veri testem
Remegően, félve, halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.

(Ady Endre fordítása).

Hogy elsöpörnek ezek a szavak, melyekhez hasonlókat a különben retorikus ókor egyáltalában nem ismer és melyek megállják a helyüket Shakespeare-szonettek, ifjúkori Goethe-dalok és Musset-versek mellett, hogy elsöpörnek, hogy a Welcker-féle teória alapja is megrendül. A tudós férfiú tudniillik Plutarchosban a polgárnőkről szóló megjegyzést lelt, hogy azok, úgymond, szerették a hajadonokat, szűz érintkezésben alkotván társaságokat velük, melyekben, úgymond, még azok is, akik ugyanazt a hajadont szerették, barátságot kötöttek egymással és egymást kedvesükkel megszerettetni igyekeztek. Ez a plátói eszmék hatása alatt való leírása a spártai viszonyoknak egy Krisztus utáni 1. századbeli anekdotamesélő könyvéből, íme mértékül szolgáljon a Kr.e.6. és 7. századbeli lesbosi erkölcsök megítélésére. Ráadásul még a következő Sapphoi töredékkel hozakodik elő bizonyítás céljából:

Száműzve legyen a bánat az én múzsalakomból, mivel hozzám nem méltó.

A múzsalak, úgy mondja Welcker, valamifajta plátói akadémia, iskola kellett hogy legyen, sőt Wilamovitz-Moellendorf úr még azt is véli, hogy akit ez a modern szó nem sért, lánypenzionátusnak nevezheti bízva.

Emez intézet iskolaprogramja a következő fragmentumokból férhelhetik össze:

"Fával és thapsossal birsalmaszinűre festik a gyapjút..."
Hero Gyarotól versenyt futni tanult."

Kézimunka és torna gyakorlata! jegyzi ki magának a filológus.

Mitológiai vallásos tanulmányokra és énekgyakorlatokra következtetnek a következő sorokból:

...Most dalolok kedves lányaimnak szép éneket...
...Meghitt barátnők voltak Leto s Niobe egyszer...

Íme a gyakorlati tanítások és bölcs tanácsok:

"Erény nélkül gonosz társ a gazdagság. Aki csak gazdag és nem jó is egyszersmind, annak minden kincse mit sem ér... A csinos arc csak arra való - csak az szép mindig, aki jó is..."

Szabómesterség, divat és a szépen öltözködés művészete íme e sorokban:

Micsoda pórnő tévesztett így meg
Nézd csak parlagi viseletét
Köntöse bokáig se ér le
Jobban öltözni nem tud.

Egy világnézet dokumentumai; "szeretem a finomságot és szeretem a pompát... szeretem a fényt, a szépség lett az én osztályrészem."

Csak adjatok nekem egy katedrát és mibe fogadjunk, hogy hasonló tudományos eljárással Goethéből gimnáziumi igazgatót és Verlaineból kolostori bartátot formálok egy-kettőre a tudomány minden szabálya szerint.

Schereiber úr eléggé tapintatosan az iskola szűk fogalmát kibővíti, feszíti és tágítja, amíg sikerül görög eredetére visszavezetni, mely időtöltést jelent és ezzel megszabadít a penzionátus kellemetlen képzetétől.

Mindazonáltal az utolsó lépést nem meri megtenni és megmarad amellett, hogy Welckerrel együtt Sappho barátnőit növendékeinek nevezze. A fenti idézett tüzes dal nem lett volna egyéb egy "tanítványnak" az iskolából való kilépéskor íródott búcsúversnél.

Bármilyen messzire utasítsuk is magunktól holmi lausannei vagy drezdai panziók pápaszemes elöljárónőjének képét, simítgassuk bár el az "igazgatónő" fogalmának homlokráncait, törülgessük bár le a port az iskola gondolatáról, valamicske mégis csak tapad rajta mindig. Nincs olyan őrzője felsőbb lányoknak, akiknek a kedvenc tanítvány férjhezmenetele fölött érzett fájdalmában, füle kábulásáig zúgna, hideg verejték kiverné, reszketve szédülne. Nincs olyan tropikus délvidék, hol az embernek puszta ideális barátságból fakóbbá válik színe a fűnél és ájulásba esik. Hogy hasonlíthatjuk ezt gyengéd anyai szívhez, melyet lányának távozása szétmarcangol.

Az is hiába való fáradtság, ha valaki ezeket az egyszerű öntudatlan, hatalmas érzéseket be akarja csempészni egy Plató komplikált érzéseinek világába. Sappho szerelme idegen nekünk. Igen, de könnyebben felfogható-e a saját nembeliekhez való vonzódás az a szélső kifinomulása, amelyről Plató szól? Archilochos vagy Anacreon fiúszerelmének nincs sokkal több köze a plátói felfogáshoz, mely szerint a szépséges földi formákban való gyönyörködés édes borzongása a léleknek fenti élvezett szépségére való emlékezést kelt, mint egy fetistimádó istenfogalmának egy Renau isteneszméjéhez. És miért állna közelebb Sappho nőszerelme a platói Eroshoz? Tegyük fel, hogy így volna, nem volna-e a szenvedély ilyen megtisztulásban tőlünk még sokkal távolabb fekvő? Az alig szolgálhat bizonyítékul, hogy ez az összehasonlítás görög embernek is eszébe jutott egy olyan üres és ízléstelen fecsegőnek a szava, mint Maximus Tyriusé, aki különben a Kr. utáni 2. században működött, nem nyom a latban. Azonkívül nem engedném Sappho csak egyértelmű és minden kétség fölé emelkedő szavaival szemben érvényre jutni a kései görögök ítéletét, akik a nőszerelemben, a mi felfogásunkat megközelítően, már eltévelyedést láttak. Különben Plató úgy beszél a hetairistriákról mintha azok a legmagátólértődőbb és legmindennapibb asszonytársaságok volnának. Hogy Plató itt nem mutat rá Sapphora az Welcker szerint azt bizonyítja, hogy egyáltalán illetlen lett volna őt a beszéd összefüggésében megemlíteni. Plató azt írta amit éppen jónak látott és ott hagyta abba a mondatait, ahol már teljesen kifejezték a gondolatát. Hiszen nem sejthette, hogy valamikor majd forrásművé kell előlépnie és ezért kötelesség az ókorról minden tudnivalót feljegyezni. Épp ily könnyelmű volt Aristoteles is. Welcker egy furcsa módra félénken megszerkesztett mondatban így szól: "Még inkább elvárhatnánk azonban, hogy említve találjuk, ami különben nem kívánatos, ha egyáltalában szó eshetett róla valaha Aristotelesnek azon passzusában, melynek erkölcstanára jó volna ha emlékeznénk. A mytileneiek tisztelték Sapphot, bár asszony volt." Itt nyilvánvalóan hiányzik a hozzátevés: bár fajtalan asszony volt. A komédiaírók is épp ily kevés tekintettel voltak a modern kutatásra és nem engedtek témáik megválasztásába beleszólni. Ők több komikumot találtak a kérlelhetetlen, keményszívű szép Phaon után epedő férfibolond Sappho helyzetében, mint a lányok Sapphohoz való nekünk komikusabbnak tetsző viszonyában. Különben ki tudja, talán volt olyan komédia is, mely ezekről a viszonyokról szólt, vagy talán előfordultak a Phaon-Sappho vígjátékokban olyan jelenetek, melyekben Atthisnak, Andromédának, Gyrinnának és Mnasidikának fontos epizódszerepek jutottak? Abból a véletlenből, hogy minden ami erre vonatkozik, elveszett, nem szabad következtetéseket vonni. Hisz ugyanaz a gonosz véletlen tartotta meg ezeket a lányneveket Sappho töredékeiben, míg a férfineveket eltüntette onnét.

Rómában persze még a teljes Sapphót olvasták; az irodalomban is sok megemlékezés történik róla. Horatius versét a lányokról panaszkodó Sapphoról már említettem. Az elég világosan beszél. De Welcker úgy véli, hogy nem tételezhetjük fel a költőről azt a roppant durva ízetlenséget hogy itt Sappho szerelmi panaszaira célzott - itt csak általános és bizonytalan gyengédségekről volna szó. Máskor meg ezt a jelzőt használja Horatius: a férfias Sappho. Férfias, mondják a kommentátorok Weickerrel együtt, mert meg merte próbálni a leukádiai ugrást - aki még érdeklődik a nem megérteni akarás filológus művészete iránt, nézzen utána Welckerben, hogy micsoda virtuozitással tisztességesíti a mi polgári erkölcsünk értelmében a római irodalom Sapphora vonatkozó helyeit. Sappho esete tipikus példa arra, hogy mennyivel helytelenebb esztétikai és pszichológiai ítéletekhez jut az ember a tudományos forráskutatás útján, mintha egyszerűen impressziónak adja át magát. Ha már a Platóval való összehasonlítás is árnyalatiban teljesen hamis volt, mit szóljunk, ha Welcker a Sappho-problémát megmagyarázandó, a német énekesek vágytalan, szűzi dalaira emlékeztet bennünket. Hogyha - mivel Ovidius Sappho költészetét bujának nevezi és kijelenti, hogy azokból lányszerelmet lehet tanulni - a rómainak a görög idealítás iránt való érzékét tagadja, sőt azt a szemrehányást teszi neki, hogy költészetükben sohasem tudtak a közönséges valóság fölé emelkedni stb. Bizonyos, hogy Ovidiusnak úgy látszik kevés érzéke volt a Sappho korlátot nem tűrő, minden érzését puszta létezése miatt érvényesülni engedő és igaznak és természetesnek elismerő, őseredeti naiv erkölcse iránt - de azért még Ovidius, aki legalább megérzi Sappho szenvedélyét, sokkal közelebb áll hozzá holmi tudósnál, aki ennek a szenvedélynek a nyomait el akarja tüntetni.

Kissé sokáig időztem ennél a kevéssé örvendetes vitapontnál, mert a költőnő művészi értékelését a tendenciózus, erkölcsileg és esztétikailag korlátolt teóriaépületek által veszélyeztetettnek látom. Megártott-e vajon egy cseppet is az Énekek Énekének, hogy rájöttek, hogy az nem jámbor ének, hanem a Kelet legbujább szerelmi dala. Sőt ellenkezőleg. Nem volna-e nevetséges, ha valaki újra vissza akarná ficamítani keresztényes jámborságúra? Bizony Welcker és követői erősen emlékeztetnek az Énekek Énekének papi magyarázóira. Hamisítatlan teológus frázisköd száll felénk Wilamovitz irodalomtörténetéből:

"Mert a forró szerelem szava egy más, nem földi világból átcsengőnek hallik. Férfi nem merészelheti ezt megérteni akarni; elnémul és áhítattal figyeli megnyilatkozását egy asszonyiságnak, mely azért isteni, mivel egészen természet."

Hol bujkál Sappho kevés, de mindig annyira érthető szavában az a mysteriositás, amibe minden titkot bele lehetne homályosítani? A tudós férfiak a legrafináltabb eszközökkel supponálnak a legerőteljesebb és legközvetlenebb daloknak személytelen és lapos motívumokat.

Mindenekelőtt itt van a népdalelmélet pusztító járványa, melynek Sapppho itt következő szépséges dala esett áldozatul:

Hold, csillagok leszálltak
Itt az éjfél már régen
Letelt az igért óra
Ma, jaj, egyedül alszom.

Sappho itt csak egy népdalmotívumot értékesített volna, így tartja némely magyarázat. Minden magyarázat hiábavaló fáradtság ugyan, de nem volna-e erkölcsösebb, mert igazabb, arról az asszonyról beszélni, akinek minden idege szerelemre vágyik és kinek ajkán a lázas vágyakozás egy pillanatában kiszaladnak ezek az egészen tettetés nélkül való, szentül egyszerű, megkapó szavak. Nem valószínűbb-e hogy itt Sappho nem űzött holmi esztétikai játékot, hanem, hogy itt egy öregedő, szépségét lassan-lassan elveszítő asszony panasza hallik, aki, mint Horatius Lídiája, nem hallja többé ablak alatt az ifjak daloló seregét, kinek ajtaja örökké a küszöbhöz támaszkodik és nem nyílik-csukódik egyre, mint régen - az ajtó szereti a küszöböt, amat cardua limen, mondja jellemzően a latin - és kinek: "sebes belsőjében a kancák bősz vágya tombol." Vagy az a szenvedély szólna itt, mely Sappho karját barátnője felé tárulni késztette?

Ezeket a hipotéziseket senkire sem akarom ráerőszakolni - csak ezen kicsit vaskos képek által a háttérbe szeretném szorítani a szűzi érintetlen Sappho képét, az ártatlan Sapphoét, aki a művésznő Sapphonak már annyit ártott.

Néhány évvel ezelőtt egyiptomi sírt felbontva, néhány megviselt papírt találtak, melyekben két, sapphoi töredékekből, már ismert sor világlott elő.

Így hozott a véletlen két sapphoi ineditumot napvilágra. Két Atthishoz intézett dalt. Ti jó, kedves, komoly filológus urak, tisztelettel megcsókolom szorgalmas munkás kezeteket és csodálkozva nézek olvasástól fáradt szemetekbe, melyek ezeket a lehetetlen hieroglifákat kibetűzték. Porba roskadok előttetek, nem vagyok méltó rá saruitokat megoldhatni és köszönetet dadogok ezekért a csodálatos költeményekért. És hálával eltelten ellent kell mondanom nektek, sőt mit több, kell hogy üldözzelek, kell hogy gyűlöljelek, mert ti csak azért leheltek életet a halottba, hogy annál biztosabban agyonüssétek, hogy az ifjúság előtt gyűlöltté tegyétek, vagy akadémiáitokban ízlésetek szerint bánjatok vele. Rettenetes jótevők, leleménytelen feltalálók, művészietlen művészetkedvelők ti, fogadjátok egy füstben áldását és átkát a művelt emberiségnek.

Sappho forró szerelemmel csüggött "növendékén" Atthison, de a csapodár szép lány hamar elhagyta őt. Ennek az élménynek körvonalait meghúzhatjuk a következő töredék után:

Atthis, te engem szerettél egyszer
Atthis, fájok, ha gondolok reád
Andromédához pártoltál, Atthis.
Végül ez következik:
"Most utolérte Andromédát a megtorlás."

Világos, hogy amaz Atthis, Sapphonak, Andromedának és... a változatosságnak barátja... most Andromedát is elhagyta, ami fölött Sappho bizonyosan kifejezte örömét.

Welcker azonban itt azt sejti, hogy Atthis egyik mesternőtől a másikhoz fordult és iskolát változtatott, - a Sappho-panziót az Andromeda-panzióval cserélte fel. Ez az ötlet még ma is ráveti árnyékát a töredékek, sőt az újonnan talált dalok interpretációjára is. Schreiber úr ebben a sorban. "most utolérte Andromedát a megtorlás", nem a természetes egészséges káröröm kifejezését látja, hanem a Sappho hígan szentimentális vigasztalódó érzését afölött, hogy társa van a szenvedésben. Oh! szerencsés Welcker, óh, szerencsés Schreiber úr, akik oly biztosak voltatok mindig kedvesetek bírásában, hogy örömötök útján a féltékenységgel és a kárörömmel nem találkoztatok soha - milyen irigylésre méltók is vagytok ti. És milyen sajnálatraméltók is vagytok ti, akik ezeknek az érzéseknek ábrázolásától meg meritek tagadni a művészet nevet.

Az újonnan talált dalok elején azt írja le Sappho, hogy hogyan kényeztette Atthist, hogy imádkoztak együtt az istennő szobrához, micsoda áldozatokat mutattak be neki... a bájos dal megszakad itt, mielőtt a bensőbb együttélés leírására kerülne a sor. A magyarázók ebben rögeszméjük megerősítését látják, mely szerint Sapppho házában úgy éltek, mint akár egy papnő otthonában.

A második dal, melyben Sappho beleveti magát egy hasonlatba mintegy elmerül benne érzéseivel, mert természettől itatott tekintete nem tud elszakadni a felidézett képektől, mert nem tudja modern költőként a hasonlat tárgyát csupán díszítő párhuzamul használni, hanem a hasonlat célján túl is gyanútlan fényes látomásaira bízza magát, ez a második nagyszerű dal pedig így indul:

"Milyen életet éltünk egykor - istennőnek nevezett téged és örömmel töltötte el dalod! Most ott tündököl a Lydiai asszonyok között, mint ahogy a vörösen izzó hold fényével elhomályosítja a többi csillagot. Ráesik fénye a keserű tengerre és virágos ligetekre, közben szitál le a szépséges harmat és kivirulnak a törékeny rózsák, a virágok, az illatos lóhere. A nagyszerű Atthisra gondolva járok, szívemet és fejemet súlyosan megüli a vágy."

Nyilvánvaló, hogy a költőnő itt önmagához szól. Wilamowitz és Schubart úr, akik elsőnek olvasták a dalokat, úgy vélték, hogy e szavakat Andromeda szájába adja és együtt gondolnak a szépséges, szívtelen lányra, aki mindkettőjüket elhagyta a Lydiai férfi kedvéért. Schreiber úr osztja Schubart nézetét. A jó Sappho tehát az elhagyottak egész klubjának érzelmeit fejezte volna ki. Ki nem látja itt a Welcker-féle "Megszabadítás" kísérletét?

Szabad-e annyi tagadás után végre nekem is magyarázatot megkockáztatni? Milyen lehetett belülről Sappho múzsalakja? Világos, hogy fiatal lányok sereglettek köré, hogy ebben a közösségben a szellem, az érzések és az érzékek kapcsai egyesítették őket. Egy oly hatalmas egyéniség, mint Sappho, kell hogy erős befolyást gyakorolt legyen. És ha feltételezzük, hogy Sappho körében szerepe volt az érzékiségnek is, ezzel még nem mondtuk, hogy napjaik pusztán enyelgésben teltek.

Egyébként igen tehetséges lányok is voltak a társaságban. Mindenekelőtt a tizenkilenc éves Erinna, az orsódalnak az ókorban sokat dicsért költője. Sappho nem kevéssé járulhatott hozzá a művészi ambíciók felkeltéséhez:

Ha meghalsz, nem virulnak
Fölötted a piros emlékek,
Sem pireusi rózsák,
Fénytelenül kell ott lenn néked
Sötét lelkek közt Hádeszt
Csapongnod és a sötétséget.

Itt semmit sem lehet pontosan megállapítani, de azt hiszem, hogy inkább Sappho értelmében szólok, ha azt mondom: Sappho hatása a lesbosi lányokra, hála a nőszerelemnek, volt oly óriási, mintha azt, hogy annak ellenére.

Schreiber úr ugyanúgy fordítja Sapppho dalait, mintha azok férfiakhoz íródtak volna, de az ő érdeme marad, hogy az eldöntést az olvasóra bízza, sőt olyanforma megjegyzést tesz, hogy nem lehet Sappho érzésvilágát megérteni, ha tagadjuk a lányokhoz való viszonynak lehetőségét. Ez is haladás Welckerhez vagy Wilamovitzhoz vagy éppen Christhez képest, aki egész jóhiszeműen a kedves Sapphoról beszél, mintha lehetne kedves orkánról vagy a Vezuv kedves kráteréről beszélni.

Sappho temperamentumának lecsendesítéséhez nem kis mértékben járultak hozzá Schreiber úr ügyes, de szelíd fordításai:

Anyuskám, ne légy haragos,
Szegény szivem nagyon nehéz,
Az orsómon lankad a kéz
Lelkemben vágy: csendes dalos.
Dali legény, rád gondolok.

Hát nem a legtisztábban, a legkékebben romantikus dal ez. Csak egy pillantást vesszünk a friss keménygörög eredetibe, menten elnémulnak az Uhlandos, Eichendorffos hangok. De azért még mindig jobban szeretjük Schreiber urat, a fordítót, mint Schreiber urat, az írót. Hiszen törekvéseit, hogy klasszikus témáról általánosan érthető könyvet írjon, nem is lehet eléggé dicsérni - csak ne volnának oly megható naivitásúak a reflexiói:

"Sappho megöregedett, de a szíve örökké fiatal maradt... Ha a férfi öregszik, azért nem kell hogy fékezze érzéki ösztöneit: tovább vágyhat asszonyi kegy után, melyet többnyire nem is tagadnak meg tőle. Nem így az asszony..." és más hasonlók. Meglátszik ezeken a reflexiókon, hogy csak arra valók, hogy hídul szolgáljanak két töredék között. Hiszen nehéz feladata a sok összefüggéstelen sort egy egésszé szerkeszteni, mindegyiket elhelyezni valahol. A lehetetlenségig nehéz. Ha valaki Sapphot, egyáltalán a lírikusokat új életre akarja kelteni, úgy ennek csak egy módja van: összegyűjteni mind a töredéket, lehetőleg jól lefordítani őket és minden költőt egyenként egy kis tanulmánnyal jellemezni, de szakmunkák nélkül. Mert hát töredékekről nem lehet könyveket írni - igazi könyvekre, nem szakmunkákra gondolok. És ha valaki mégis megkísérli a lehetetlent, akkor úgy jár, mint Schreiber úr - mindenféle hézagpótló foltreflexiók segítségével kell egyik töredéktől a másikig nagy kínnal átvergődnie.

 

[+] Schreiber Bernhardt, Sappho, Diderichs Eugen kiadása. Tanulmányom német folyóiratban is megjelent — ezt meg kell jegyeznem, mert csak ez a körülmény teszi érthetővé Schreiber Sappho-fordításaira vonatkozó észrevételeimet.