Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám · / · BRESZTOVSZKY ERNŐ: AZ EMBER: FÜGGVÉNY

BRESZTOVSZKY ERNŐ: AZ EMBER: FÜGGVÉNY
II.

Idegen országban, ismeretlen városban vagyok, ide szakadtam egyedül. Aki körülöttem van, nem érti a nyelvem, nem szereti a fajtám. Különbnek, másnak tartja magát. És én is másnak érzem magam, tőle idegennek, más világból valónak. Én is azt hazudom magamnak: más vagyok, különböző, tehát különb vagyok. A különbözőség rendesen jogalap arra, hogy különbnek tartsa magát az ember másnál, csakhogy - sajnos - olyan jogcím, amely nem sokáig engedi meg az önteltségünkben gyönyörködést.

Körülnézek: hát csakugyan más vagyok én, mint ezek? Hallgatom, mit beszélnek. Nézegetem, hogy öltöznek, hogyan hordják a szakállukat, hogyan kötik a nyakkendőjüket, miként esznek, mekkora borravalót adnak fizetéskor.

Csak öt perc és lecsöppenek különböző voltom egéből, vissza a Bierhalle asztala mellé. Hiszen ezek az emberek a drágaságról panaszkodnak, színészekről adnak le újságból tanult véleményeket, divatról fecsegnek a nők, lumpolásokról, italos hőstettekről mondanak hencegő anekdotákat a férfiak, szidják a kormányt, káromkodnak az új adó miatt, - akár mi otthon. A nők kalapja itt is malomkerék, a férfiak kabátjának dereka itt is szűkül, senki sem jár tógában vagy szerecsen divat szerint. Ezek az emberek olyanok mint én, meg a másik hazámbéli. Egy társadalom: egy divat. Egy társadalom: egy gondolkodás.

Ha a Marsból leléghajókáznék valaki ide közénk, lehetne bármily éles szemű, nem látna különbséget köztem, meg a szomszédom közt. Hogy a szomszédom régen tudja: a söröskancsó fedelét nyitva hagyni friss sör rendelését jelenti, én meg csak most tanultam meg - az nem különbség. Hogy az ő cipője ormótlanabb, hogy szakálla lóg az övéig, hogy más nyelven kvaccsol és kevesebb borravalót ad, mint nálunk szokás - mindez lehet itt átlag-tulajdonság, mégsem jelenti, hogy köztem és közte nagyobb a különbség, mint amennyi egy ismeretlen budapesti kávéházban idegen szomszédomtól elválaszt. Temperamentum, jellem, szokások, gondolkodás dolgában lehet és van különbség ember és ember között. De azért nagyjában úgy élek, úgy gondolkodom, úgy ülök, úgy és azt eszem, úgy öltözöm, mint ők. Sohase láttam emberek, mégis hasonlítok hozzájuk. Nem beszéltem velük, mégis nagyjában egy a gondolkodásom az övékével. Ha közülük egyet meg engem, aztán a nagyapját meg ezer év előtti ősapját és az én nagyapámat, ősapámat összehozná valami égi csoda és osztályozna bennünket "belső és külső ismérvek" alapján a német professzor: ő meg én kerülnénk együvé, a nagyapák második, az ősapák harmadik osztályába.

Nagyapáink egymáshoz hasonlítanának, tőlünk elválasztanák őket ideáik, szokásaik, viseletük.

A nyelv, a fajta nem állít föl áthághatatlan korlátot egyazon társadalomban ember és ember közé, de kínai falat épít őseink és miköztünk az idő: az átformálódott társadalom, az új miliő, új létfeltételek, új gazdasági tényezők, új társadalmi erők. Idegenebb tőlem az öreg-apám, akinek véréből való vagyok, akivel egy földön élek, egy szót értek, egy ország történetének részese vagyok, - mint ez a más nyelvű, más országot lakó, más tradíciók közt nevelt "idegen."

Mert nem a tradíció nevel: az csak akadályozza a tények nevelő hatását érvényesülésükben. Nem a nyelv, nem az ország alakítja ki belőlünk az átlag-embert: a társadalmi létfeltételek szabják meg, hogy kétágú, földig lógó nadrágot s ne római lepedőt hordjon a kapitalista országok városát lakó férfi-ember és hogy uniformizálódjék, egymáshoz hasonuljon belső énje, a lelki ember is, amikor a gyakorlati élet csiholja ki belőle a létfenntartás motorát hajtó elektromos-szikrákat.

Az Afrika-utazó egyformának látja eleinte minden szerecsen-asszony ábrázatát, annyira különbözik minden szokott asszonyi arctól. Feltámadt ősapánk egyforma gondolkodásúnak tartana valamennyiünket, annyira különbözik a világlátásunk, esztétikánk, eszmetársulásunk az övétől: annyira átformált bennünket a megváltozott világrend, a létfenntartás mai módja.

Engem talán ugyanaz a vágy, ugyanaz a temperamentum hajszolt nyugatnak, mint az Árpádok rablócsordáit. A pusztai ember hetekig ülte a lovat a nyugati aranyért, lenyilazta az idegent puha bársonyáért, drágaköves kelyhéért, simább bőrű asszonyáért, kóborolt, Velencét ostromolt lóháton, otthagyta a fogát, - de ment nyugatra, mert ott fejlettebb kultúrát, több szépséget, több jót talált. Akárcsak mi: kicsi pénzünk vasútra adjuk, maradék energiánkat nyelv-tanulásra szánjuk, az Óperenciát azon a földön keressük, ahol több szépséget, több jót remélünk. A társadalom elmaradtabb darabjában egzisztáló embert vággyal tölti el, magához szívja az előre haladottabb. Simogatható bársonyt, ragyogó aranyat vagy művészeti élvezetet, új gondolatokat - valamit mindig rabolunk onnan, ahol több van. És ez az ösztön, ez a rabló, irigy ösztön magyarázza meg, miért hasonlítunk százszor jobban kortársainkhoz, akiktől ezer kilométer választ el, mint ősapáinkhoz, akik ezer esztendei távolságban vannak tőlünk: az ember mindig jobban és szebben akar élni s azokkal akar osztozni, akik nála jobban és szebben élnek. Állandó a folyamat, amely a megváltozott, a több jót és szépet kínáló társadalmi feltételekhez idomítja az embert. Akiben a jobbra, szebbre törekvés nincs meg, az nem alkalmas szerve a haladásnak, az haszontalan, pusztulásra, kiveszésre ítélt sejtje a társadalomnak.

Kell idomulnunk, átalakuláson átmennünk szükséges ahhoz, hogy legyünk. Hozzájuk kell idomulnia az embernek oly társadalmi erőkhöz, amelyeket látszatra ő változtat, melyek benne és általa jutnak kifejezésre, amelyeknek szerve az ember maga. Törököt fogunk állandóan és sohasem enged el. Átalakítjuk a társadalmat és nem tehetünk róla; az új társadalom átalakít bennünket és ismét nem tehetünk róla. Megszületik az emberben egy gondolat, azt hiszi: sajátja, - aztán százszor találkozik vele, százszor kifejezik más emberek, akik szintén sajátjuknak hiszik, - pedig egyikünké sem, mindannyiunkban csak milliónk reflexe, nem egy ember, a mai Ember gondolata. Feltalálnak valamit: másnap jelentkezik száz ember, hogy a találmány voltaképpen az övé: a technika állapota, a szociális szükséglet egyenlősége sok ember agya velejében oltotta a találmány ötletét s a feltalálás dicsősége nem az embert, hanem az Embert, az összesített és elvont a sokakból, mindenkiből álló és számunkra egyénileg mégsem létező Embert illeti.

A boldogult Menenius Agrippának - nem azért boldogult, mert meghalt, hanem azért, mert világéletében jól ment a sora - sokat emlegetett anekdotája jut eszembe. Az, amelyik egyetlen lénybe egyesíti a társadalom sok millió egyénét és mindegyik osztálynak megszabja élethivatását, kiosztja minden ember szerepét. Amennyire hazug az a fatalizmus, amely benne van, amely a lényege, - oly sok ösztönös igazság van abban a tanításban, amely közös törvényeknek engedelmeskedő, életközösséget élő, összekapcsolt tömegnek mondja a társadalom minden emberét, minden osztályát.

Függünk egymástól: a fogyasztó a termelőtől, a termelő a fogyasztótól, az író az olvasótól, az olvasó az írótól, a munkás a kapitalistától, a kapitalista a munkástól. Függünk egymástól: függünk azoktól a szociálgazdasági erőktől, amelyek megnyilvánulnak másokban, amelyek megszemélyesülve hatnak ránk mások által. Ez a függés - nem politikai, nem is anyagi fennhatóságban, másokkal rendelkezés lehetőségében nyilvánuló függésre, hanem a magáról a közös társadalmi miliő-teremtette gondolkodás-hasonulásban életjelt adó összefüggésre gondolok - uniformizálja testileg-lelkileg valamely társadalom emberét és teszi különbözővé más társadalom tagjaitól.

Egy társadalomban is különböznek egymástól a rétegek, osztályok. Ellenfelei egymásnak vagy barátai egymásnak, ellentétei egymásnak vagy hasonlítanak egymáshoz osztályuk társadalmi feladatai, szerepe, helyzete szerint. De az osztályok ellentéteinek megvan a maguk határuk s a többi társadalom osztályai, egyénei kívül vannak a határokon. Az osztály-karakterek különbsége - mint az egyéneké is - kisebb, törpébb, mint a társadalmak különbsége. A mai munkás másképpen gondolkodik helyzetéről, más feladatokat érez a társadalom iránt, másképpen nyilvánul meg létfenntartó ösztöne, mint a kapitalistának, akivel ellenkező pólusán áll a társadalmi mágnesnek. De az ellentéteknél több a közösség: nagyjában ugyanazt látja az élet javának a munkás, mint a kapitalista, ugyanabban a művészetben gyönyörködik, ugyanazon technikai fejlettség előnyeit akarja élvezni, ugyanazon természet tudományi, földrajzi ismeretei vannak, ha vannak ismeretei egyáltalán. A mai kultúra nagyjában egyforma minőségű - bár nem egyforma mennyiségű - javakkal szolgál mindenkinek. Egy vízvezeték vizében mosdunk, ha az egyikre rá is ripakodik minden mosdótál víz miatt vízpocsékolásért a házmester s a másiknak szépen berendezett fürdőszobájában százszor annyi víz fér is a kádba. Petőfi ugyanaz marad, akár díszkötésben, akár hatosos kiadásban olvassák. A pénz, bár az egyiknek milliók, a másiknak majdnem semmi sem jut belőle, ugyanaz a fém-karika s ugyanaz a papiros darab marad, egy minőségű értéket jelent ebben a társadalomban s akármelyikünkre nézve egyformán haszontalan lenne egy más szocialitásban, ahol kauri-kagyló a pénz vagy ahol csere-kereskedés a divat.

Legyünk barátok, legyünk ellenfelek, valami pozitív vagy negatív érzelmi kapocs van köztünk és a további társadalom emberei között.

Miért alakul át vadállattá az a porosz katona Kamerunban, aki Berlinben békésen elsörözik a szerecsen portással, aki már beleidomult az európai kultúrába, aki már a mi társadalmunk embere? Azért, mert az afrikai szerecsent más társadalomból valónak érzi, mert a közte és az afrikai néger között fennálló különbséget akkorának látja, amekkora csak állat és ember között lehet. A szerecsen neki háziállat, akiért nem kár, akit úgy össze lehet vagdalni, mint a marhát a vágóhídon, akin el lehet követni minden olyan barbarizmust, amilyet a legvadabb nacionalista dühvel folytatott európai háborúban sem követne el ugyanaz a baka fogságba került ellenfelén. Nem érez társadalmi kapcsolatot, nem érez tehát emberi kapcsolatot sem a kameruni "civilizátor" akinek agyvelejében anélkül, hogy tudná, miképp, miért, társadalmának fogalma összeolvad az ember fogalmával s ami társadalmán kívül van: kívül esett szemében az emberiesség körén is.

A gyarmatosító katona ösztöne érzi, hogy az ember társadalma produktuma s hogy barbár formában, gyilkoló dühben, elaljasodásban jelentkezik ez az érzés, az még nem bizonyítja, hogy ösztöne nem igazságot érez, olyan igazságot, amit a szélesebb látókörű ember nehezebben érez meg.

Kultúrélvező emberek között például általános magunk bolondításának az a módja, hogy ókori műremekek láttára, Homeros olvastán, Aischylos drámákat hallgatva szinte azonosnak látjuk a ma és az ezer esztendő múlt művészetének belső tartalmát. Milyen modern az a milói Vénusz, milyen modern szimbolizmus van a "Perzsák"-ban, mennyire mai legenda az Ikarosz mítosza, mennyire szól a mai emberhez is az ó-egyiptomi építő-művészet! A műtermék örökbecsű voltáról himnuszokat gyártunk és azt a tartalmat, amit mi beleérzünk, azt a szépséget, amit mi látunk abban az ősi produktumban - egyszerűen transzponáljuk a görög dráma, a kétezer éves szobor, a karnaki templom, az asszír "haldokló oroszlán" keletkezésének korába, alkotójuk lelki világába.

Mi a görög és perzsa kultúrák döntő küzdelmének világhistóriai nagyszerűségét át tudjuk érezni, messziről látjuk a dolgokat, ismerjük következményeit, tág látókörünk peremén megnőnek távcsövünk előtt az ókor ködétől körüllengett alakok. Egy csomó olyan érzést, olyan gondolatot érzünk, amelyek kortársban nem éledhettek, amelyeknek életre kelése ó-görög drámaíróban fizikai lehetetlenség. S amikor olvassuk a perzsa vének jajgatását: eiapopeia - ebből a szóból haldokló kultúra hörgését halljuk ki. És azt hisszük, hogy az a görög író maga is beleérezte ezt a hörgést, maga is belegondolta, belekomponálta a drámába a mi új érzéseinket, a mi modern perspektívánkat. Anyagot adott nekünk műélvezetre, olyan anyagot, amely képes mi hozzánk is alkalmazkodni, amely alkalmas ruha arra, hogy magunk érzéseit beleöltöztessük - s mi elég naivul azt hisszük, hogy ez a ruha sohasem takart más gazdát, hogy ezt egyenesen a mi lelki világunkra szabták.

Azok a régi kultúrák, amelyeknek mozaik-darabjait múzeumaink, könyvtáraink őrzik - meghaltak. Palotákból csak egy-egy tégla, irodalmakból csak pár sor, szobor-rengetegből csak egy-egy torzó maradt számunkra. Mi aztán a téglához hozzáépítjük az egész palotát, a torzóra kezet-lábat ragasztunk, a mozaik-darabhoz hozzákonstruálunk egy egész képet, egy cserépedényből egész háztartási berendezést csinálunk - aztán behurcolkodunk a palotába, beköltöztetjük a lelkivilágunkat parancsoló úrnak, az ott tesz-vesz, pihen, élvez, jól érzi magát s csodálkozik rajta: mennyire az én ízlésem szerint épült a palota, mennyire modernek voltak ezek a régi szobrászok, mennyire megjövendölték mai szükségleteimet azok a műiparosok, akik ezt a lakást évezredek előtt berendezték! Hja, a művészet örök, az esztétikus ember mindig ugyanaz volt - bölcselkedünk tovább és elfelejtjük, hogy palotánkat magunk építettük, az ősi műremekekbe a mi képzeletünk oltott életet és a mi ízlésünk rekonstruálta a lakásunkat.

Pedig a régi formából örökre elveszett a tartalom. Azt a műélvezetet, amit a piramisok építője okozni akart, mi nem élvezzük, arról nekünk fogalmunk sem lehet. Hogy mit akart megírni Aischylos, azt nem tudhatjuk: mi csak betűket, szavakat látunk s azok mögé elhelyezzük azt a belső tartalmat, amit magunkból merítünk. Hogy kit ábrázol és minő embert, milyen tartalmú témát akart ábrázolni a világ legrégibb fa-szoba - arról fogalmunk sincs. Mi csak egy kedélyes öreg urat, egyiptomi élet-bölcset, a megelégedettség kicsit meghízott apostolát látjuk benne, egy ma vagy ma is élő embert, akinek láttán az ásatásnál dolgozó fellahoknak az volt a véleményük: ez a mi falunk bírája. És a múzeumban ma is a "falu bírája" néven katalogizálják a kedélyes szobrot, amely pedig lehetett cinikus főpap, kegyetlen fáraó, nagy udvari méltóságra jutott híres építőmester vagy akár valami isten is.

Ásatag koponyákba öntjük a magunk agyvelejét és elámulunk: lám, ez az ember azt gondolja, amit én. Mivel pedig "okos ember: azt mondja amit én" - nagy íróvá vagy művészé, örökös klasszikussá lesz az a valaki, aki a maga régen elvezett lelkivilágát olyan műtermékben fejezte ki, amely alkalmas arra, hogy rég kipusztult tartalma helyett a mai néző, a mai olvasó lelkivilágát fogadja be új tartalom gyanánt. Alkalmazkodni tud, alkalmazni lehet új világlátáshoz: klasszikus műremek.

Ne csaljuk magunkat: elidegenedtünk őseinktől és tőlünk is vad idegenek lesznek unokáink. Amit mi siratunk, ők nem fogják siratni. A mi véres könnyeink okát nem fogja utánunk átérezni senki. Bánatunkban nem osztozik a múlt és nem enyhít rajta a jövendő rokonérzésének gondolata. Elpusztult a múlt, amint elrohad a learatott búza gyökere, hogy a jövő évi vetés humusza termékenyebb legyen és elpusztul a ma minden szépsége, érzése és vágya, mint Asur-Nazirbal palotája, hogy tégláiból füvel borított, mélyen föld alá került romjai fölött új emberek új várost építsenek a maguk számára, a maguk igényei szerint.

A mai Ember egyedül van, ha a mai ember nincs is egyedül, mert vele van minden társa, akivel együtt teszik az Embert. Társadalmunk alkotott bennünket, úgy élünk, úgy érzünk, úgy cselekszünk, amint ennek a törvényei diktálják. S amikor bennünk és általunk - talán velünk is de lehet: ellenünkre - átformálódik ez a társadalom, törvényei elavulnak, lelke elsorvad, magva kivész - jön egy másik és új embereket teremt, akik alkalmasak az új törvények szereinek, új eszmék személyesítőinek, új érzések burjánoztatóinak.

A társadalom az 1-es, az ember a 0, amely 10-et, 100-at csinál az 1-esből. Robinsonok nincsenek: nem vagyunk magunkból valók és bennünk csak az van, ami körülöttünk.