Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám

EDGAR POE: ÁLOMORSZÁG

Bús, magányos úton át,
hol jó lélek sohse járt,
hol az Éj, egy ős eidólon
fenn uralg gyászszínű trónon,
ide mostan értem éppen,
messze jártam, vad Thulében,
mely világ végén egy bájhon, végtelen,
túl időn - túl teren.

Fenéktelen völgyek, folyók,
szurdok, mosás, titánbozót,
formákkal, miket szemed nem sejt,
mert a harmat mindent elrejt;
partnélkűli tengerek,
s rájuk hulló meredek,
tengerek, mik nem hevernek,
tavak, melyek hányják folyton
holt vizük, mely holt és zordon,
hűs vizük, mely halk és fáradt
s rajt a lenge liljomszálat.

S e tavaknál, mik így folyton
holt vizet, mely holt és zordon
hűs vizet, mely halk és fáradt
s hánynak lenge liljomszálat;
e hegyeknél - e folyóknál,
lassan, egyre mormolóknál -
vak bozótnál, s hol a rossz
béka és gyík táboroz -
e lápoknál és torlóknál,
hol manó jár, -
mindez átokvert helyekben, -
minden méla szögeletben -
rémült útas mit lel itt?
multja leples rémeit -
szemfedős formákat, melyek
sóhajtnak a vándor mellett, -
holt barátiét, kik rég be-
költöztek a földbe - s égbe.

Szívnek, melynek kínja légió,
ez egy békés áldott régió,
és a csupán árnyat látó
szellemnek az Eldorádó:
de átutazva útas ember
rá nyíltan nézni nem bir, nem mer,
titkát halandó gyenge szem
nem látja nyitva sohasem,
mert tiltja szigorú királya
rojtos pillát emelni rája
s igy vándorlélek itt csak mintegy
homályüvegen át tekint - s megy.

Bús magányos úton át,
hol jó lélek sohse járt,
hol az éj, egy ős eidólon,
fennuralg gyászszínü trónon,
haza mostan értem éppen:
ott valék, e vad Thulében.

BABITS MIHÁLY