Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám · / · HEGEDŰS GYULA: TAVASZI KOMÉDIA

HEGEDŰS GYULA: TAVASZI KOMÉDIA
II.

János mámorosan ment haza. Nem érzett semmit, nem sejtett semmit, csak azt tudta, hogy Annus a kebléhez szorította az ő kezét. még érezte a forróságát, még nagyot dobbant a szíve, amikor erre a pillanatra gondolt s néha az is eszébe mert jutni, hogy Annus szereti. Megszokta már, hogy a lány tréfáljon vele, amikor ő komolyan beszélt s hosszú időn keresztül olyasféle tudat érlelődött meg benne, hogy ez nem is lehet másképpen. Ő szeret s a lány néha megengedi, hogy megcsókolja a kezét és meghallgatja, milyen bohóságokat beszél a boldogságról és a szerelemről. Tizenöt éves korában érezte először, hogy szereti Annust, hogy remegés fogja el, ha ujjával megfoghatja meztelen karját s ez az érzés most, öt esztendő után sem hagyta el. Szomorú volt, hogy Annus nem akarja megérteni az ő szerelmét, de megszokta már ezt a szomorúságot s elég volt a boldogságához, ha láthatta, ha beszélhetett vele s ha megcsókolhatta a kezét. Most mámoros volt, most ujjongani szeretett volna kitörő boldogságában s alig várta a holnapot, hogy bizonyos legyen abban, amire gondolni is alig mert.

A kéjes bizonytalanságnak is vége szakadt: délután találkozott Annussal. Megvárta míg kijött a hivatalból s mikor meglátta, olyan zavarba jött, mintha most beszélne vele először. Nem tudta, hogy mit mondjon neki, nem tudta, hogy milyen pillantást vessen rá: csak azt érezte, hogy most már másképpen van, mint azelőtt volt. Kezet fogott vele és nem mert a szemébe nézni s olyan elfogódott volt, hogy alig tudott egyetlen szót is szólni.

Annus szomorú volt. Ez a szomorúság csak fokozta János zavarát s nagy erőfeszítésébe került, míg meg merte kezdeni:

- Mért olyan szomorú ma, Annuska?

A lány János szemébe nézett s János megremegett ettől a pillantástól. Ugyanaz az érzés fogta el, mint tegnap, amikor a kezét az Annus szívén érezte s ha a lány nem szól, ő nem merte volna még egyszer megkérdezni.

- Semmi okom sincs a szomorúságra, - felelte a lány - egy kis kedvetlenség az egész. Majd elmúlik.

Úgy haladtak egymás mellett, mintha mind a ketten magukban beszéltek volna. Annus várta, hogy János szóljon és János nem mert szólni s amit ebben az izgatott várakozásban beszéltek, szinte ők maguk sem hallották. Az Aréna-útra értek, már-már ott voltak a háznál, amelyben laktak, amikor Annus azt mondta:

- Ne menjünk még be. Gyerünk egy pár percre a ligetbe sétálni.

- Jó. Nagyon jó, - felelte hebegve János és bosszankodott, hogy ez neki nem tudott az eszébe jutni.

Alig mentek egy percig, egy padhoz értek, amelyet majdnem teljesen elfedett két összehajló fa lombja. Ide ültek erre a padra, anélkül, hogy egyikük is merte volna mondani, hogy menjenek oda: egyszerre csak ott találták magukat, mintha valaki odavezette volna őket.

János megfogta a lány kezét és megcsókolta. Annus hagyta, de amikor János folyton csak a kezét csókolgatta, alig hallhatóan mondta:

- Ne a kezemet.

János elvörösödött, az örömtől és a meglepetéstől, karjával átfonta a lányt, magához szorította és megcsókolta az ajkát. Pillanatokig az Annus ajkán tartotta az ajkát s annak forróságát érezte az egész testében. A lány összeszorította a fogait és közel simult Jánoshoz s János karjai között bágyadtan elengedte magát. János így még jobban érezte az elbódító melegséget, amely a lány testéből kiáradt, minden tagja reszketett s a szeme elé mintha köd borult volna. Az arcát csókolta, a homlokát, a keblét, a behunyt szemét s minden csóknál, minden érintésnél mintha szikrákat vetett volna a vére, megrázkódott és heves forróság szaladt végig a testén. Csak az bántotta, hogyha a lány száját csókolta, az összeszorította a fogait és beljebb húzta pirosan kiduzzadó ajkát s néhány pillanat múlva elfordította a fejét. János megfogta mind a két kezével az Annus fejét s úgy szorította a száját a szájához, de a lány kiszabadította magát.

- Így nem szabad, János.

János alázatos tekintettel kérdezte:

- Miért?

De a feleletet már nem is várta. Akkor vette észre, hogy az Annus szeme tele van könnyel. Megijedt.

- Miért sir, Annuska?

Annus letörülte a könnyeit s halkan mondta:

- Nem sírok. Csak eszembe jutott valami.

János most nem kérdezte, hogy mi. Szerette volna tudni, de azt gondolta, hogy most már Annusnak magától el kell mondania mindent, minden kérdés nélkül. Annus azonban nem szólt semmit sem. Némán, magába mélyedve ült a padon, - János félénken figyelte, - aztán hirtelen fölkelt.

- Menjünk. Késő van.

János fölállt, szerette volna átölelni a leányt, de tétovázott s az arcát nézte. Annus észrevette, mosolygott, mire János szilaj erővel vonta magához.

- Szeret, Annuska?

Annus egy pillantást vetett János arcába s úgy érezte, hogy jobb volna elszaladnia, minden felelet nélkül és soha nem emlékezni erre az estére. Olyan idegenül állott most előtte János s olyan szomorúság szorította össze a lelkét, hogy legjobban szeretett volna ágyban feküdni s a párnák közé fojtani kitörni akaró zokogását. De egy pillanat múlva elhaló hangon felelte:

- Igen!

János nem látott semmit. Csak az igent hallotta s túláradó boldogsággal ölelte meg a lányt. Most a kezét csókolta meg, de úgy, hogy kisgyerek korában lefekvés előtt a Szűz Mária képét, amelyet az édesanyja adott a kezébe.