Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL MENYHÉRT: BECSVÁGY

Nemrégiben Marcel Prevost tagja lett a francia akadémiának. Ebből az alkalomból minden újság megírta az író fejlődésének és pályájának rövid történetét, azt, hogy a Lettres de Femmes, Mariage de Juliette, Demi Vierge szerzője, a finom, pikáns írások népszerű írója mint kanyarodott át arra az ösvényre, amely a tekintélyes és komoly francia akadémia felé vezet. Nem bizonyos, hogy a talentumának természetes fejlődése vezette erre az útra, az sem valószínű hogy kecsességben, finomságban, formában s tartalomban - tegyük hozzá értékben is - fog-e még valaha olyat alkotni, mint amilyenek ifjúságának s virágzásának pajkos és kedves munkái, - csak az az egy bizonyos, hogy az író, aki merőben más tájakról indult el, mint ahol az akadémiák hűvös és merev büszkeségben pompáznak, akarta az akadémikusságot, küzdött és dolgozott érte, vágyott arra a díszre, amit a francia akadémia ad az ő tagjainak. S alig van jóravaló francia író, aki ne törekedne e kivételes méltóságra. Közvetlen Prevost előtt a kabarék szintén nem egészen litteráris légköréből kiemelkedett Donnay tört e cél felé - el is érte - az pedig közismert, hogy Zola és Daudet milyen heves és ádáz, bár eredménytelen küzdelmet folytattak azért, hogy bejussanak a negyven halhatatlan közé.

Ha akármelyeik vérbeli s igazán tehetséges modern magyar írót kikérdeznék afelől, hogy mik a vágyai, a titkos álmai, tervei az érvényesülés és az igazi életcél tekintetében, bizonyára a legkülönösebb válaszokat kapnánk, de ezeket is csak ötletszerűen, úgy ahogy abban a pillanatban, a kávéházban vagy klubban vagy szerkesztőségben eszükbe jut valami; - a legtöbbje egy ügyes viccel ütné el a dolgot, valami olyan sikerült ötlettel, amit - ha máshol nem - valamelyik újság karcolat rovatában rögtön fel is lehetne jegyezni. De mind között a legjobb vicc ez volna: szeretnék tagja lenni a Magyar Tudományos Akadémiának. Kitűnően mulatnának rajta, s az író becsvágya betelt: egy jó ötletet eresztett útnak.

Pedig hogy ez az ötlet komikusan hat s általában sem bevallottan, sem titokban egyikünk sem pályázik arra, hogy akadémikus legyen, sőt ezt a gondolatot oly távol igyekszik magától tartani, amennyire csak lehetséges s ennek demonstrálására minden lehető alkalommal megvető vagy maliciózus megjegyzésekkel illeti az akadémia minden ténykedését, nem azért, mert azok jók vagy rosszak volnának, hanem azért, mert az akadémiától származnak, tehát egy konzervatív, elavult, korát és idejét meg nem értő testülettől, mely merőben ellentéte minden fiatalságnak s modern törekvésnek - holott nálunk minden író modernnek és fiatalnak akar látszani az idők végtelenségéig s azt, hogy ő nem gondol az akadémiai tagságra, a fiatalság - sajnos legtöbbször csak külső - jelének érzi; - mondom ez a szempont s ez a távolmaradás se nem becsületes, se nem okos, se nem természetszerű.

Mert hogy mindig csak a magunk korát élhetjük és a magunk dolgát végezhetjük s az, amit a mai irodalmi fiatalság végez, a dolgok rendje szerint merőben ellentéte annak, ami az akadémia kívánalmainak megfelel, - ez bizonyos és ez így van jól. De sem az életet nem érti, sem az összefüggéseket s a kapcsolatokat nem látja az, aki célokat és utakat nem lát maga előtt. Én nem állítom azt, hogy a mai fiatalságnak munkája és ténykedése közben félszemmel az akadémiára kell pislantani s arra számítva, hogy valamikor ő is bejuthat oda, akárcsak egy hajszálnyi engedményt is szabad tennie a mai meggyőződésének akár a mondanivalójában, akár a kifejezésmódjában. De viszont ennek a meggyőződésnek és törekvésnek olyan erősnek kell lennie, amely akarja és kívánja az egész vonalon való érvényesülést, vállalja az összes konzekvenciákat és elég tehetségesnek s erősnek érzi magát arra, hogy idővel mindama fontos pozíciót betöltse, amit ma - érzése szerint nem feltétlenül tehetséges és odavaló ember tölt be. Az ilyen módon való előrejutást, az egész mai tábornak együtt, egy vonalban való előhaladását akarnia kellene minden fiatal írónak, nem csak a dísz és a méltóság, a személyes ambíció betöltése kedvéért, hanem az irányzat teljes és győzedelmes érvényesülése kedvéért. A mai fiatalság egy türelmetlen és gőgös, de merőben szervezetlen ostromló csapat, mely a vár előtt portyázik s megelégszik azzal, hogy időnként mérgezett nyilakat lő be a várba, vagy viccelődik a mulya öreg védő-tábor tehetetlenségén, de nem gondol igazi támadásra, a végcélja nem az, hogy hatalmába kerítse a pozíciókat, amelyek mindenfajta hatalmat s befolyást biztosítanának a számára.

Ezek a pozíciók pedig sokkal fontosabbak, mint úgy első tekintetre gondolnánk. A magyar olvasóközönség kicsi, a magyar könyvkiadás lehetőségei igen korlátoltak. Az Akadémia és a Kisfaludy társaság pedig birtokában vannak mindenféle lehetőségeknek, amelyek az irodalom ügyét sikeresen előmozdíthatják, - tehát előmozdíthatnák olyan irányban is, amit mi jobbnak, korszerűbbnek, helyén valóbbnak vélnénk, mint azok, akiknek kezében és irányításában az ügyek ma állnak, és amely kezekben megmaradnak, ha az igazi írók indolenciája tovább tart. Mert itt a kidőlt öregek helyét koravén és tehetségtelen fiatalok, a született akadémikusok foglalják el, állandóan soron kívül hagyva a velük komolyan nem is törődő írókat, akik közül jó ha egy kettő bejut közéjük s azok is tehetetlenül vegyülnek el a korlátoltak túlnyomó tömegében.

Ma nálunk annak a természetes és mindenütt tapasztalható élet és pálya folyamatnak, mely a fiatalság lehiggadásával e komoly és jelentős pozíciók felé igyekszik, éppen a megfordítottja áll fenn. Igen tehetségesen és komolyan, égő becsvággyal kezdi a pályát a fiatal írók túlnyomó része - azután a közepén megrokkan, csömört kap, betelik a mesterségével, nem lát maga előtt semmi célt s végül - lelkileg mindenesetre elzüllik. A francia író kabarén és vicceken kezdi s az akadémiai tagságon végzi, - a magyar író komoly irodalmi törekvéssel s néhány feltűnést keltő munkával kezdi s kabarén vagy vicceken végzi. A könnyű létfenntartási szükségen kívül nem lát semmi más célt maga előtt, elernyed, meghasonlott, új lendületre és új munkára képtelen.

Nincs szomorúbb látvány, mint az ilyen örök fiatal öreg író, aki mindig a fiatalokkal tart, kávéházi fővezér, de a fiataloknak sem sokat használhat, mert szkepszisével s a dolog könnyen vevésével az ő buzgalmukat és törekvéseiket is rontja. Nem volna-e szebb, nem adna-e nekik több erőt, ha lassanként azokat a komoly pozíciókat foglalnák el, ahol finom ízlésükkel, tehetségükkel, tapasztalataikkal igazán sokat használhatnának s ahová magukkal vinnék azt, ami a mai akadémikusokból annyira hiányzik: a megértést és szeretetet a mindenkori fiatalok munkája iránt. Csodálatos, hogy ez a becsvágy mennyire hiányzik a legtöbb magyar íróból, mennyire nem érzik a kapcsolatok s az egész vonalon való érvényesülés szükségét. E helyett egészen más irányú és nevetséges becsvágy fejlődik ki bennük, - azt elérni, hogy a másik irodalmi kávéházban - mikor ők nincsenek jelen - jókat mondjanak róluk. De ezt az egyet nem érik el soha.