Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 13. szám
Néhány hónappal ezelőtt ezen a helyen írtam Oláh Gábor "Keletiek Nyugaton" című könyvéről, amelyben Oláh három ifjú magyar párizsi utazását beszéli el. Az egyik maga Oláh Gábor, a második pedig Bodor Aladár, aki most ugyanezzel a címmel szintén megírta a saját tapasztalatait és impresszióit. Három ifjú magyar elindul Párizsba, néhány hétig idegen földön élnek s a gazdag nyugati kultúra látása és érzése minduntalan eszükbe juttatja a magyar szegénységet. Ez az Oláh Gábor könyve is, ez a Bodor Aladáré is és általában véve egyikben sincs semmi új, különös vagy rendkívüli. Mindenesetre előnyük, hogy nem útleírásnak készültek, a szó unalmas és kellemetlen értelmében, hanem - talán mondjuk így - költeménynek prózában. A Bodor Aladáré azonban nem sikerült úgy, mint az Oláh Gáboré.
Bodor Aladár egészen más egyéniség, mint Oláh Gábor. Amin Oláh Gábor elkeseredik, az Bodor Aladárt reménységgel és bizodalommal tölti el s amiben Oláh a magyarság szegény tehetetlenségét látja, abban Bodor bizonyosan titkon működő erőket sejt. Oláh Gábor azt az impressziót hozta nyugatról, hogy nyomorultak, szegények, tehetetlenek vagyunk, méltók és megérettek az elveszére s legjobban azt tennénk, ha beleolvadnánk egy nagy kultúrnemzetbe. Oláh Gábor nem volt az első, sőt még csak az elsők között sem azok közül, akik fölfedezték Magyarország elszomorító kultúrálatlanságát, de ennek a régi ténynek a saját szeme által való felismerése és meglátása olyan impressziókat váltottak ki belőle, amelyek legalább is érdekessé tették a könyvét. Bodor Aladárnak nincsenek ilyen impressziói, nem esik kétségbe, nem átkozódik, nem vádol, nem szidalmaz; sokkal józanabb annál, hogy sem ezt tenné s éppen ezért nem is érdekes annyira a könyve. Természetes ő sincs megelégedve az állapotainkkal és őt is bámulatba ejti a nyugat kultúrája, de mindent tisztább szemmel lát s ezért nem tud olyan közvetlenül ható lírát írni, mint Oláh Gábor. Okos, kedves írás, de semmi fontos jelentősége nincsen. Nem is lehet. Százan és százan úgy látják a nyugatot és a keletet, mint ő és legtöbbször elfogulatlan s józan ítéleteiben semmi újság sincsen. Az mindenesetre örvendetes dolog, hogy egyre többen és többen lesznek, akik kicsúfolt és annál jobban szeretett, nyugat felé néző elődeink utján járnak s bizonyára akadnak olyanok, akikben az ilyesfajta írások keltik föl az első érdeklődést, de így, ilyen formában irodalmi jelentőségük alig van.