Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 12. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL MENYHÉRT: A REMÉNY

Szomorú és ordináré színdarab. Csak néhány esztendő kellett hozzá, hogy az ilyen dolgok: ennek a színdarabnak láthatatlan hőse a tenger - két világfelfogás áll itt szemben egymással - rettenetes tragédia - a hatást életmélységeiből merítve - lekopjanak róla, jobban mondva észrevegyük, hogy ezek nem valódi távlatok, hanem közönséges, festett dekorációk, éppen csak a hatás fokozása kedvéért - és mi marad meg az egész darabból? Jó színpadi érzék, biztos kéz - az alakok külső rajzában, pontos számítás, hogy minden felvonásnak meg legyen a maga trükkje, sok ízléstelenség, őrült halmozása a dolgoknak, kevés bensőség, a nagy lélegzetvétel s a dolgokon való felülemelkedés abszolút hiánya. Ha a Reménykezdet lett volna, amelyben egy nagystílű színpadi író azt akarta volna kipróbálni, hogy hogy kell alakokat jól beállítani s hatásos helyzeteket megteremteni, - ha ezzel a darabbal tette volna le a vizsgát - a nélkülözhetetlen színpadismeretből, hogy azután később, tudva nemcsak azt, hogy mit kell a dolgokhoz hozzáadni, hanem azt is, hogy mit kell hagyni - e kitűnő színpad-próba után valami magasabb rendű dologhoz látott volna - akkor a Remény mint indulás és kezdet még jelentene valamit. Sokat jelenthetne. De a Remény csúcs volt, a legtöbb, ami Heyermannstól tellett, - azóta egyre lejjebb csúszott s csak ízléstelenségben növekedett, elhagyva még azt a hangulat keltéshez értést is, ami a legfinomabb tulajdonságának látszik lenni - s így a darab ma már nem jelent semmit.

Pedig nem játszották rosszul a Nemzeti színházban. Pethes nagyon jó volt, Somlay briliáns. Mégis a darabba rendkívül szegénynek tűnt fel előttünk. Szomorúan hagytuk ott s arra az időre gondoltunk, mikor ez volt a legnagyobb szenzációnk, hogy lehetett ennyire tévedni?